Az aranytányér

Közel a dombos lankákhoz, s távol a lankás domboktól, ahol a füttyös rigó szüntelen dalol, élt egy jókedvű király. Nevetett reggel, s nevetett, mikor az est leszállt. A palota az ő kacaját zengte. Csak az ebéd ideje ne jött volna el! Mert amikor az ebéd belépett az ajtón, a király jókedve kipenderült az ablakon.
Semmi sem ízlett a királynak. A legjobb fogásokat hozták neki közelből és távolból, lóháton és gyalogszerrel, erdők közepéből és tavak mélyéről, de a király egyre csak finnyáskodott. A szakácsok hiába szolgálták fel a legjobb fogásokat neki, ő csak a feje búbját vakargatta. Semmi sem ízlett neki: se a pácolt csirkenagylábujj, se a füstölt kígyóhónalj, de még az aszalt pipacsgyökér se.
Hamarosan közhírré tettette, hogy nagy jutalmat ad annak, aki végre kedvére való ebédet rak elé. Nem kellett sok idő, jött az első szakács a cikcakkos hegyeken túlról. Nagy szelet hússal érkezett, akkora darabbal, hogy hárman emelték a király aranytányérjára. A király megkóstolta, s már húzta is a száját, jobbra, aztán balra.
- Nem lesz ez így jó, szakács! - mondta a király. - Nem nagy étket akarok én a tányéromra, hanem finomat. Ízes ebédet készíts, amitől még a bajszom is bepöndörödik!
A szakács elbandukolt, vissza a hegyeken túlra, mert ő más ebédet nem tudott főzni. A királynak azonban nem maradt ideje szomorkodni, mert betoppant a következő konyhamester. Messziről, a mezők vidékéről vágtázott egészen a palotáig. Nem egyedül jött, egész sereget hozott magával. De a sereg nem kardot és pajzsot tartott a kezében, hanem lantot, sípot, dobot, hárfát. A király ezután megkapta csöppnyi ebédjét, és mellé egy teremnyi muzsikást, mert a sereg vidám zenélésbe kezdett. A lant pengett, a dal zengett, a dob rengett - a király füle pedig csengett.
Nagyon elcsodálkozott. A lantpengéssel kellene talán jól laknom? Muzsikaszót egyek ebédre? Dobok dübörgésével tömjem meg a hasam?
- Nem lesz ez így jó, szakács! – dörmögte a király. - Nem déli muzsikaszóban szenvedek én hiányt! Attól nem falom jobban az ebédet, ha egész sereg kornyikál a fülembe. Ne a jó kedv hozza meg a jó étvágyat, inkább a jó étvágy hozza meg a jó kedvet! Eregyj a barátaiddal, inkább a mezei pockoknak dalolásszatok!
A második szakács is elsomfordált, s hiába a pompás palota, a király tovább szomorkodott az üres aranytányér fölött. Hiába ugrálta körbe őt az éhség, a jó étvágy elkerülte a vidéket. A királyi terem ajtaja azonban nemsokára ismét megnyílt, mert egy jókedvű legény érkezett a birodalom távoli zugából.
- Azért jöttem hozzád, bús király – szólalt meg a legény, - mert ismerem a bánatodat. Körülöttem is gyakran ólálkodik az éhség. Csak körülöttem nem azért, mert az étvágy elkerül, hanem azért, mert kisebb a vagyonom, mint a molylepke fülcimpája. Kössünk üzletet! Add nekem az aranytányérod!
A király meglepődött.