A zongora mellett

Körbevesz a sötét. Olyan hideg minden. A torkomban dobog a szívem. Egyik lépést teszem a másik után, miután útra indítottam a lábamat. Szaporán veszem a levegőt. Megállok egy pillanatra. A kezemmel enyhén megtámaszkodok a mellettem lévő hatalmas fatesten. Egyszercsak felkapcsolódik egy reflektor és az arcomba világít. Elvakít a fény. Hatalmas taps hangzik fel előttem és most már lassan kezdem kivenni a színház terem körvonalait. A zongora ott vár rám mellettem, szólít, hogy végre üljek le. Közben végigfut az agyamon, hogy mi van ha nem sikerül, mi van ha nem jön ki egy hang sem a torkomon. Ezerszer elgyakaroltam már, de Úristen, hogy is kezdődik a dal, ami a világító toronyról szól. Minden mindegy elv alapon megteszem a következő lépést és leülök a székre, ami a zongora mellett pihen. A kezem ösztönösen veszi fel a kezdő mozdulatot. Innentől már ismerős a terep. Csend lesz a teremben és én már énekelek. Ahogy jönnek az ismerős sorok, úgy leszek egyre nyugodtabb. Ez a dal még anno neked szólt. Most már csak egy emlék vagy. Már jönnek azok az érzések, amelyek miatt mindig könny szökött régen a szemembe. Most erőt adnak, hogy még több érzelemmel adjam át a közönségnek. Az utolsó sorok jönnek. Válassz, hogy ő vagy én, ki legyen a világító torony tetején. A megoldást azóta tudom már, én vesztettem. Legalábbis akkor és ott, veled, nálad, benned én voltam az, akit nem akartál. Azóta boldog vagyok. Nélküled. Az első sorban ott ül a szerelmem és könnycsepp csordul végig az arcán, ahogy néz engem. Soha nem láttam szebb nőt nála és ahogy figyel engem most... Bárcsak itt megállna a pillanat. Aztán elcsattan egy taps és követi vagy ezer. A lány az első sorban feláll, így jobban látszik kerekded kis pocija. Imádom. Egy csókot dob nekem a kezével.