A férfi, az asszony és a fél méteres boróka

Sajátos barátság volt az övék: gonoszkodó, kölykös, gyengéd, vigyázó. Fittyet hányt a konvenciókra és a hagyományos elvárásokra. A férfi az ötvenes éveiben járt, beérkezett ember, háta mögött maga építette fényűző kis birodalommal, keserédes tapasztalatokkal, feleséggel, nagy gyerekekkel. A másik, az asszony, még mindennek az elején tartott: ágrólszakadt volt, tehetséges, tudásra és elismertségre éhes, jó házasságban élő, bár gyermektelen.

Egy éve sem ismerték még egymást; a férfi óvatosan igyekezett valami jóakaratú személyes személytelenség mögé rejtőzni, míg az asszony nyíltan és védtelenül mutatta meg gondolatait, és olyan őszintén várt válaszokat, mint egy kisgyerek. S ha a másik korholta naivitása és az emberekbe vetett bizalma miatt, csak nevetett.

Sokat beszélgettek az idő tájt: szaporodtak közös terveik és ügyeik, s az útvonalak, melyek kivezethetik az asszonyt egyre mélyülő szegénységéből. Már közös ellenfeleik is támadtak, akiken hol dühöngtek, hol mulattak, hol pedig heccelték őket. A szűkre szabott nadrágszíj szorítását a férfi szintén jól ismerte fiatalabb éveiből, amikor művészként próbált boldogulni, és nem feledte az éhkoppal tarkított hóvégéket sem. (Az asszony is művészként igyekezett megvetni lábát egy igencsak túlzsúfolt ösvényen.)

Közeledett a karácsony. Készülődtek rá: mindketten a maguk módján. A férfi seregnyi vendéget várt, rokonokat, ismerősöket, „fontos embereket”. Az ünnep náluk heteken át tart majd, míg az asszony kettesben ünnepel a párjával, és csak néhány napot tölthet otthon. A férfi hosszan mesélt a vidéki kúria hatalmas szobáiról, a kandallókban pattogó tűzről, a feldíszített fenyőkről, a finom falatoktól roskadozó asztalokról, az esti koncertekről, a zenészekről, a kétszáz fős partikról. Az asszony tündérmeseként hallgatta szavait.

Szenteste előtt még váltottak néhány szót telefonon:

• - Na, mi a helyzet nálatok?

• - Meglógtam pár percre. Egyébként semmi különösebb. Egész nap eszem és vigyorgok, mint a vadkörte, és már most rohadtul unom!

• - Nagyon sokan vagytok. Nehéz lehet ennyi embernek megfelelni. Nem lett volna jobb inkább a szűk családdal karácsonyozni?

• - Dehogynem, de nem lehet!

• - Miért ne lehetne?

• - A helyzetem miatt. Vannak emberek, akiket muszáj meghívnom! Fenn kell tartanom a tekintélyemet.

• - Hihi! És mi van, ha nem tartod?

• - Sokat veszíthetek. Esetenként milliókat.

• - Ja, akkor érthető…

• - Gondolod, így ünnepelnék, ha volna más lehetőségem? A halálom ez a cécó! Talpig díszben, műmájer vigyorral. És minden évben ez megy…

• - Nem szeretheted nagyon a karácsonyt…

• - Nem bizony! Uuuutáloooom!

• - Valahogy nem csodálkozom...

• - Ráadásul nincs is már mit adnunk egymásnak… Végem van ettől az egésztől.

• - Bocs, lassan le kell, hogy tegyelek, mert vár rám egy félméteres fenyőfa… azazhogy nem igazi fenyő, boróka, és egy rakás picike dísz.

• - Ajaj, engem is mindjárt keresni fognak! Szia!

• - Azért szép karácsonyt…

• - Nektek is!

A vonal szétkapcsolt. A férfi egy ideig még állt, kezében forgatva a telefon kagylóját. A férjére váró asszonyra gondolt, az egyszobás, szűk lakásra, az asztalra állított apró borókára, a süteményillatra, a gyertyák fényére, a szerény ajándékokra.

…Mikor is díszített utoljára karácsonyfát? Az idejére sem emlékezett; ez a személyzet dolga. Visszafordult, és végignézett a kivilágított termek során, a fenyők kristálydíszein, az estélyi ruhás meghívottakon. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és helyére tette az elnémult telefonkagylót.