Valahol, valamikor valaki leszállt egy vonatról. Megállt, körülnézett. Kis, békebeli falusi állomást látott fakósárga falakkal, zöld ajtókkal, az ablakok körül, és az épület sarkain fehér szegélyekkel. Vidáman sütött a nap, még melegített is kicsit, pedig éppen aznap fordult októberre a naptár. Fehér gőzpamacsokat köpködött a fáradtan szuszogó mozdony, s amikor a felszállók mind felkapaszkodtak már az ósdi kocsikba, a rangjelzések nélküli generálisra hajazó, enyhén pocakos forgalmista jelére csikorgó robajjal nekilódult, s kisvártatva vidám füttyel tűnt el a közeli kanyarban az aprócska vonat.
Elindult. Átbukdácsolt a vágányokon, balra fordult, és hamarosan előtte is volt az inkább vadászkastélynak, mint irodaháznak kinéző emeletes épület szürke, gránit lábazattal, fehér falakkal, barna zsalugáterekkel, vidám, piros cseréptetővel, barátságosan, hívogatón. Előtte patak, széles híddal, nyárfák sárguló lombja zúgott körülötte, virgoncan kergetőző, kamasz szelek kavargattak aranysárga faleveleket. Mélyeket lélegzett, tágult a tüdeje, s mint a szivacs, szívta magába a színeket, hangokat, illatokat, az őszi lomb susogását. Érezte, jó lehet itt élnie annak, aki itthon van, aki tudja a módját. Megérkezett.
Már várták. Találkozott, akikkel találkoznia kellett, és valakivel, akivel talán sose lett volna szabad. Megbeszélték, amit kellett. Aztán tanyát vert, megismerkedett, akivel kellett, amivel lehetett. Azzal is, akivel talán sose lett volna szabad.
Élt. Vidáman, hanyagul, zsebrevágott kézzel, fütyörészve, és észre se vette, hogy múlik az ősz, fakulnak a fények, elfogy a lomb is a fákról. Fagyok jöttek, morcos szelek, nagy havazások, szelek hátán fekete madarak örvénylő hadai, de lassan elmúltak azok is, s langyos szellők kezdtek fújdogálni megint. Megcsordultak az ereszek, eltűnt a piszkos hó, hetyke fuvallatok fodrozták a vidáman csillogó pocsolyákat. Kitört a tavasz, füvek bújtak elő, kizöldültek a nyárfák, a mezők, virágba borult a világ, aztán jött újra a nyár, az ősz, végül a tél, forgott, egyre forgott a világ, s ő csak élt, a napokat nem számolva, vidáman, hanyagul, zsebrevágott kézzel, fütyörészve.
Aztán valamikor a valaki újra felszállt egy vonatra, és elindult valamerre. Előtte elköszönt azoktól, akiktől kellett, s mert nem találkoztak, csak belül, gondolatban köszönt el attól, akitől elköszönnie talán sose lett volna szabad. Indulás előtt megállt, és még egyszer, utoljára körülnézett. Kis, békebeli falusi állomást látott fakósárga falakkal, zöld ajtókkal, az ablakok körül, és az épület sarkain fehér szegélyekkel. Vidáman sütött a nap, még melegített is kicsit, pedig éppen aznap fordult októberre a naptár. Felszállók kapaszkodtak fel az ósdi kocsikba, aztán a fehér gőzpamacsokat köpködő, fáradtan szuszogó mozdony a rangjelzések nélküli generálisra hajazó, enyhén pocakos forgalmista jelére csikorgó robajjal nekilódult, s kisvártatva vidám füttyel tűnt el a közeli kanyarban az aprócska vonat. Elmaradt mögötte az emeletes épület a szürke, gránit lábazattal, a fehér falakkal, barna zsalugáterekkel, eltűnt a vidám, piros cseréptető, s végül eltűntek a langyos őszi szélben méltóságteljesen ringatózó, sárguló levelekkel integető nyárfák is. Szelíd dombok, színes rétek, ritkás erdőfoltok között, akácligetek szegélyezte sínpáron nyargalt csattogva a kis mozdony a három szürke kocsival, fehér gőzt köpködve, fekete füstöt eregetve, virgoncan kergetőző, kamasz szelek kavargattak aranysárga faleveleket, tépték foszlányokká a mozdony füstjét és vidám füttyeit.
- valamerre induló valaki csak akkor húzta le a vagon szutykos ablakát, amikor a faluból már semmi se látszott, s csak állt előtte sokáig szomorúan. Mélyeket lélegzett, tágult a tüdeje, s mint a szivacs, szívta magába a mozdony füstjét, a kerekek csattogását, az ősz szelíd, meleg színeit, és belül végleg elköszönt valakitől.
Később más vonatok vitték, sokszor, valamerre, messzi helyekre. A világ csak forgott egyre, sok ősz, tél és tavasz jött sok nyár után, s a valaki, akit egyre csak vittek robogó vonatok, bárhol járt, gondolatban minden napon visszanézett a lehúzott ablakból. Visszanézett a kis, békebeli falusi állomásra, a rozsdás vaskerítésekkel szegett, hepehupás, repedezett járdákra, a fehér falú, piros cseréptetős épületre, a langyos őszi szélben méltóságteljesen ringatózó, sárguló levelekkel integető nyárfákra, és valahol mélyen bent mindig újra elköszönt valakitől.
