Lovik Károly:
Oroszlány Péter halála
Gondolatok a novelláról
Kerestem valamit. És ahogy lenni szokott, közhelyszerűen, nem azt találtam, amit kerestem. Bő harminc év távlatából, sárguló, szakadozó lapokról, írógép-rótta betűkkel tolakodott elém Lovik Károly novellája, hogy ismét megcsodáljam.
Úgy emlékszem, Lukács György írta azt, hogy egy novella meglepetésre van építve, rendszerint kihegyezett helyzettel záródik, de ne legyen csattanó, mert az már anekdota. A novellának legyenek látens meglepetései. Fontos a szuggesztiója, és boncolgatás helyett tárja elénk a durva valóságot. Lovik novellájában ez mind megvan – de nem élénk színekkel: egy kicsit meglepetés, egy kicsit kihegyezett, egy kicsit poén, egy kicsit szuggesztív – és elénk tárja a durva valóságot.
Az „egy kicsit” nem jelenti azt, hogy ez egy „kicsi” novella – ellenkezőleg: akárhányszor olvasom is el, mindig elbűvöl: ez egy nagyszerű novella! Egy mindennapi történetből bravúros alakítással kanyarított nem mindennapi olvasmányélmény. Mert a halál bizony mindennapi történet – kivéve pont ebben a novellában, mert „huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban!” –, de az már nem mindennapi, hogy valaki ekkora kincset találjon saját halálában, mint Oroszlány Péter: büszkeséget, beteljesülést, fölülemelkedést. A főszereplőre munka közben rázuhan egy fa, megsérül, majd pár órával később, halálos ágyánál végigvonul a falu apraja-nagyja, szegények s uraságok.
Az alig három oldalon találkozunk egy sor ellentéttel: élet-halál; nyomor-jólét; önzés-szeretet; félelem-bátorság. Felmerül az élet örök nagy kérdése is, hogy mi a halál; szimbolikus jelentést kap egy ébresztőóra; végigvonul a lappangó irónia, de érezhető a megrendültség is.
Kifejezett expozíciója nincs a novellának, a bevezetés és a bonyodalom szinte egybeesik, mintegy in medias res; komplex kezdése van, hiszen a második mondatban megindul a cselekmény fő oka, mozzanata. Ezzel a sűrítéssel a főszereplő azonnal a határhelyzetben van, nincs előreutalás a változásra, hanem magával a változással indul. Így az elbeszélő nem is lehet más, mint objektív. Igaz, a cím mégis valamiféle előreutalás, és a novella terjedelméhez viszonyítva talán hosszú is, mintegy része lehetne a bevezetőnek, mert a fő eseményt és a főszereplőt is megnevezi.
A narráció egyensúlyban van a párbeszédekkel. Nem részletez, nincsenek felesleges magyarázatok, nincsenek túl hosszú, zavaróan alászerkesztett, többszörösen összetett mondatok. Minden érthető első olvasásra. A szereplők beszédstílusa kissé eltér az elbeszélőétől, követi az aktuális beszélő társadalmi rétegének stílusát. („Meghal-é?”; „…mi lesz velem, meg a gyerekbül!”; „Né a, … ott guggant egy mókus.”)
A központi esemény Oroszlány Péter halála. Ezt csak a balesete előzi meg, onnantól kezdve a történet vonalszerű, egymást követik az időrendi és oksági viszonyok. Érdekes, hogy noha a címből tudjuk: valaki meg fog halni, mégis csakhamar létrejön egy feszültség, amely felkelti az olvasó érdeklődését. Ezt a feszültséget az okozza, hogy kíváncsiak leszünk Oroszlány Péter jellemére, amely úgy alakul ki előttünk, hogy a szerző felvonultatja a látogatókat, valamint a főhőssel a múltban kapcsolatban álló alakokat. Ebből a viszonyrendszerből ismerjük meg Oroszlány Pétert, s a feszültséget az is kiemeli, amilyen tömörítéssel a falubelieket Lovik ábrázolja: az elhallgatás, a figyelemelterelés, kihagyás, a hiányos dialógusok. (Az orvos elhallgatja a valódi választ; eltereli a haldokló figyelmét; nincsenek végigmondva a gondolatok; olykor a kérdésre bólintás a válasz.)
A novella térszerkezete éppen olyan szűk, mint a főhős életkörülményei: a középpontban Oroszlány Péter betegágya áll a lapos szobában. Csak egyetlen pillanatra láttuk őt másutt, az erdőben, ahol rádőlt a fa.
A főszereplő jelleme reakcióiból rajzolódik elénk. Neve kezdetben azt sugallja, hogy bátor, nagy emberről fogunk olvasni, hiszen az oroszlán a bátorság, az erő szimbóluma. Esetleg beszélő név lehetne, mint Móricz Kis Jánosa, aki olyan kicsi volt, mint a neve –, de ebbe a képbe már belezavar a szóvégi „ny”, amitől tájszólásos lesz az „oroszlán”. Kifeszül egy ív a kezdeti és a végső Oroszlány Péter-jellem között: tragikomikus alakot látunk, aki nem esik kétségbe balesete miatt. Megmosolyogva sajnáljuk, hogy még büszke is arra, hogy most ő a világ közepe, végre valami rendkívüli történt vele. („Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből.”) Úgy érzi, most nagyobb ember ő, mint a valamikori felettesei, talán mindig is szeretett volna felülemelkedni. Ez abból is látható, hogy hirtelen végrendeletet akar íratni – nem is mérlegeli, hogy nincs miről, hiszen nincs vagyona. Nem érzi nagy, végzetes gondnak azt, hogy hamarosan meghal, hanem élvezi, hogy körülötte forog a világ. („Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmúlást.”) Úgy véli, az emberi élet rossz, a betegség – amelyben őt most megünnepelik –, a túlvilági lehetőség az, amire vágyakozik, mint jóval később Móricz „utolsó betyárja”. Oroszlány szegényes világában a felülemelkedési vágyra utal a két élvezeti forrás is, amelyeket mintegy utolsó kívánságként kér: a töltött káposzta és a szivar, valamint az is, hogy úri temetést „ír elő” magának. Az őt meglátogató uraságtól Péter egy vadonatúj ébresztőórát kap – groteszk elem, az életút végének motívuma, az uraságnak hétköznapi eszköz, a paraszt pedig azt mondta: „egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott.”. Amikor aztán este az ébresztőóra elketyegte a tízet, és csörögni – élni – kezdett, akkor állt meg Oroszlány Péter ketyegője. És itt visszaívelek a kezdeti bátorság-kérdéshez: a halála előtti pillanatban még viccelődött, volt bátorsága az ágya körül álldogáló sokaságnak azt mondani, hogy nézzenek a kemencére, mert ott egy mókus – és mire visszapillantottak, ő már meghalt. Még ha átszövi is a tragikomikum a jellemét, mégiscsak bátor is volt, ami hirtelen támadt, buta büszkeségéből fakadhatott. De az is lehet, hogy Lovik azért láttatott a haldoklóval egy mókust, mert a haldoklóknak „szokásuk” az utolsó pillanatokban rendkívüli dolgokat látni.
Oroszlány Péter „életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá.”. De míg Móricz Kis Jánosára sem vetett ügyet senki, sem életében, sem halálában, addig Lovik hősének „csodájára járnak” a rendkívüli esemény miatt. Talán rejtőzik itt némi üzenet: addig foglalkozzunk az élőkkel, amíg közöttünk vannak. A halált nem lehet visszatartani, nem lehet ráírni az ajtófélfára, hogy: „Holnap”, mint a népmesében, amikor a százéves vénasszony túljárt az eszén. A halállal kapcsolatban az ember tudatosítja, hogy az mindenkit legyőz, bárki is volt itt e földön: szegény, gazdag, okos vagy balga. „Néminemű bölcs, hogy az halált jonkább eszében tarthatná, ez bölcs szerzé ez verseket, ezenképpen mondván: Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizonytalanabb, jóllehet bizonytalan legyen, de maga azért elmegyek meghalni” – áll régi magyar nyelvemlékeink között a Példák könyvében (1510), ahol a Haláltánchoz, azaz sírba lépés előtt felsorakozik a király, a pápa, a püspök, a vitéz, a gazdag, a szegény. Kiderül számukra, hogy a földi vagyon s a rang semmit nem ér, ha itt a halál, mert előtte mindenki szegénnyé válik, s földi javaiból semmit sem vihet magával. Oroszlány Péternél fordítva van: számára a halál hozta meg a gazdagságot – igaz, ez sem a látható vagyon, hanem egy belső gazdagság, amely csak Oroszlány Péternek jelentett valamit, valójában azonban álságos értékek ezek: nagyobbnak lenni az uraságoknál, élvezni a rendkívülit, büszkének lenni – nem igazán hasznos elemek. Arra azonban mégis jó volt mindez, hogy Oroszlány Péter úgy távozzon a másik létsíkra, „mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.”.
Vígh Erika