Kékvérű barátom, a herceg titokzatoskodva emlegette, hogy ő tudja, mi történt valójában akkor, ott a mayerlingi vadászkastélyban. Ükapja, H. gróf, a trónörökös közeli barátja jelen volt, sőt, ő talált rá Rudolf és fiatal szeretője, Vetsera Mary holttestére. A hivatalos álláspont szerelmi öngyilkossággal magyarázta a történteket, ám H. gróf családi krónikája is megőrzött ezt-azt arról az 1889-es, csikorgóan hideg, januári éjszakáról. Amikor félénken megemlítem a történelemkönyvek verzióját, barátom, a Herceg csúfondárosan hunyorít rám kócos, fekete szemöldöke alól:
- Hát persze, én meg szőke vagyok, 16 éves, és szűz…
- Miért, te másként tudod? - kérdezem, és ártatlanul nagyra nyitom hozzá a szememet.
Ő nevet. Átlát rajtam. Kortyol egyet a jegeskávéjából, és óvatosan a hamutál szélére fekteti félig szívott cigarettáját. Ujjai hegyét tudálékosan egymáshoz illeszti, szemét lehunyja, még a pilláit is rebegteti hozzá, ahogy szokta. Kényelmesen hátradőlök. Tudom, mi következik: egy formás, történelmi kiselőadás.
* * *
A szikár, Ferenc József-szakállas öregúr kissé zavartan fészkelődik velem szemben, a kávézó fehér, műanyag székén. Gyanakvó tekintettel méregeti a jegeskávét, és boltozatos homlokán magasra szalad az ismerős, fekete szemöldök, amint csupasz vállamat nézi. Mégis hoznom kellett volna magammal egy kardigánt...
H. gróf arca máskülönben alig emlékeztet a herceg életvidám ábrázatára: hosszú és búbánatos, vonásai lefelé konyulóak, csakúgy, mint keskeny, szürkés bajusza. Az idős gentleman gondosan az asztal szélére helyezi kifogástalan cilinderét és sétabotját. Felém biccent:
- Asszonyom…
Mire én, teljes komolysággal:
- Gróf úr…
Aztán kínos csendben vizslatjuk egymást. Egy közeli épületből techno dübörög fel, szerencsére gyorsan rácsukják az ablakot. H. gróf összerezzen, köhint:
- Miben állhatok a rendelkezésére, hölgyem?
- A mayerlingi tragédiáról szeretném önt kérdezni – válaszolom felbátorodva.
Ha nem volna talpig úriember, H. gróf elfintorodna. Így csak az orra töve rándul össze, enyhe undorral.
- Régi történet ez már. Minek bolygatni a holtakat? Vagy kegyed netán zsurnaliszta?
- Nem, íróféle vagyok – vallom be fülig vörösödve.
- Egykutya – vakkantja ő, és összehúzza magán az elegáns, barna császárkabátot. - Úgy gondolja, érdekelhet bárkit is az uralkodóház tragédiája egy olyan korban, amelyik ezt hallgatja? - int a csukott ablak felé.
- Igen, engem! - vágom rá.
- Az más. Ha nem írja meg, kérdezhet. De figyelmeztetem, jobb, ha már most elfelejti a romantikus szamárságokat!
- Tehát nem szerelmi öngyilkosság történt? - csapok le a szóra.
- Ugyan, kérem! Egy Habsburg koronaherceg nem szerelmes szatócssegéd, és egy baronessz sem mérhető gyufaivó cselédek mércéjével!
- Szóval nem Vetsera Mary bárónő felelős a trónörökös haláláért?
- Igen, és nem. Tudja, Rudolf bolondult a nőkért, de aligha emésztette volna el magát bármelyikükért is… - kuncog az idős gentleman.
- És Mary baronessz? Ő milyen volt?
H. gróf elmosolyodik, kissé csúfondárosan. Most nagyon hasonlít kékvérű barátomra.
- Mary baronessz egy elkényeztetett kisleány volt, afféle család üdvöskéje. Csinoska, de féktelen, rajongásában és haragjában egyaránt. És épp azokban bízott meg vakon, akikben nem kellett volna…
- Barátnőjére, Larisch grófnéra gondol, aki a találkáikat szervezte?
- Nemcsak rá, hanem magára Rudolfra. Ha minden úgy alakul is, ahogyan szegény barátom eltervezte, a kis Mary akkor sem birtokolhatta volna sokáig. Nem az a fajta férfi volt, aki megmarad egyetlen asszony mellett.
- Tehát ön, gróf úr, ismerte a trónörökös terveit?
- Hogyne. A bizalmába fogadott, bár sokkal idősebb voltam nála. Kár, hogy a tanácsaimra nem hallgatott…
- Mit tanácsolt neki Mary baronesszel kapcsolatban?
- Azt, hogy csak óvatosan, nehogy a végén még gyerek legyen a dologból. Akkor aztán élete végéig tömhetné pénzzel Marie Larisch-t, hogy hallgasson, pedig annak még az Isten pénze sem lenne elég… És Vetseráékról még nem is beszéltünk! Gazdagok, becsvágyóak, ott vannak az udvar szeme előtt: az ő szájukat aligha lehetne arannyal betapasztani. A császárnéi címre vágyó kis hölgy pedig nem engedné magát vidéken elrejteni, mint az eddig megesett polgárleányok és orfeumi énekesnők.
A bánatos gentleman egyre inkább nekitüzesedik. Már kérdezem sem kell.
- Rudolf azt ígérte, vigyázni fog, aztán ment a maga feje után. És az a fej bizony zűrzavaros eszmékkel volt tele, francia zagyvaságokkal… Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Ugyan, kérem… Erre nem lehet egy birodalmat felépíteni! Képzelheti, ő császári felsége mennyire kétségbe volt esve a fia bolondériái miatt. Igyekezett őt olyan megfontolt, birodalomhű barátokkal körülvenni, mint jómagam, de hiába. A helyes útra nem bírtuk visszaterelni, csak a komolyabb botrányoktól óvhattuk meg.
- ...És amikor Ferenc Józsefnek elege lett a „francia zagyvaságokból”, kivégeztette a fiát Mayerlingben, öngyilkosságnak álcázva – csúszik ki számon a hangos gondolat.
A gróf szeme villámlik:
- Hová gondol!? Egy keresztény, egy katolikus uralkodó? Az egyetlen fiúörökösét? Micsoda kapitális ostobaság lett volna! Nem, asszonyom, őcsászári felsége nem öletett meg senkit. Baleset volt, szerencsétlen, kettős baleset. És ha a kis Mary nem olyan izgága, talán be sem következett volna…!
Sikerült a végsőkig csigáznia a kíváncsiságomat. A herceg is pont így szokta. Úgy látszik, családi vonás.
- Gróf úr, ha már belekezdett, árulja el végre, mi történt valójában!
- Baleset, mint említettem. Részletezhetem is, ha úgy óhajtja – H. gróf hangja ingerült, mégis folytatja. - A tragédia előtti estén Rudolf csúnyán összeszólalkozott felséges papájával. Mary baronesszről és a születendő gyermekről volt szó, mert Rudolf persze nem vigyázott. Meg akart végre szabadulni savanyú és unalmas feleségétől, Stefánia hercegnőtől, és elvenni a szeretőjét. A császár azonban hallani sem akart válásról, új házasságról, fattyú unokáról. Miután Rudolf haragosan elviharzott, őfelsége bennünket hívatott, a fia barátait. Fél éjszaka tanácskoztunk, és egyikünk még aznap hajnalban lóhalálában vágtatott a heiligenkreutzi zárdába.
Ami Rudolfot illeti, jól gondoltuk, hogy nem halogatja tovább a szökést. Már egy éve tervezgette. Tudtam, először a mayerlingi vadászkastélyban fog megállni, hiszen oda menekítette át, apránként, a szükséges pénzösszeget aranyban és ékszerekben. És ki más kísérhette volna el őt az úton, ha nem mi, a barátai? Hittem benne, hogy vissza tudjuk fordítani, vagy legalábbis nem Párizs lesz az úticél, hogy ott álnéven éljen a szabadelvűek között, apja halálát várva.
- És Mary baronessz?
- Úgyszintén régóta készült már a szökésre. Az ő ötlete volt, hogy írjanak búcsúlevelet, mintha halni készülnének. Késő este érkezett a Burgba, Marie Larisch kíséretében, egyetlen utazóládával, kipirulva, csinosan, boldogan. Már tudta, hogy Rudolf nem kapott engedélyt a válásra és az új házasságra, mégis tele volt reménnyel. Butácska lelkének nagyon is megfelelt a lányszöktetés. Akár egy érzelmes regényben. Kacarászva mutatta a családjának írt, gyászos levelet.
„Számukra egyelőre most úgyis meghalok. Nem vagyok többet az ő Maryjük. Majd néznek nagyot, amikor diadalmasan térek haza, ölemben az új trónörökössel, és korona kerül a fejemre!” - hadarta izgatottan, és Rudolf nyakába csókolt. Szegény kisleány… Nem gondolta, hogy sosem tér vissza Bécsbe. Titokban földelik majd el a heilingenkreutzi temetőben.
- Volt bármi esélye Marynek, hogy teljesüljenek nagyratörő álmai? - kérdezem.
- Nem hiszem. Akkor sem, ha tényleg sikerült volna külföldre szökniük. Legfeljebb, ha őcsászári felsége hirtelen elhalálozott volna. Másként Rudolf aligha vette volna feleségül Maryt. Nemzetközi skandallum lett volna, ha a kis baronessz trónra kerül. Meg aztán szegény barátom sosem bírt megmaradni sokáig egyetlen nő mellett. Mary mellett is voltak szeretői.
Emlékszem, már Bécs határában összevesztek: Mary nem akart Párizsba menni, inkább meghúzódott volna Svájcban, amíg meg nem szüli a gyermekét. Halálra rémült, amikor megtudta, hogy Rudolf a vadászlakban akarja tölteni az éjszakát.
„Anyámnak azt mondtam, Marie-nál maradok az éjjel, Ha reggel nem találnak nála, mennek a Burgba! Apád rögtön megtudja, mi történt, és Mayerlingben fognak először keresni minket! - kiabálta izgatottan. - Én kiszállok, ha oda megyünk!” Rudolf csak úgy tudta lecsendesíteni, hogy megígérte, még hajnalban tovább indulnak, méghozzá Svájc felé.
Zuhogott a hó, csúnyán áthűlve érkeztünk a vadászlakba. Ott már lobogó kandallótűz és forró snapsz várt bennünket. A tűz mellé húzódtunk. A férfiak karosszékbe süppedtek, csizmájukat a kandallórács felé nyújtva. Rudolf és én épp csak megmelegedtünk, már mentünk is le a ház pincéjébe, hogy kibontsuk a befalazott rejtekhelyet. A többieket odafenn hagytuk. A legnagyobb barátságban üldögéltek a szalonban, Mary kisasszonnyal, aki elnyúlt a medvebőrön, puha párnák között. Fáradtságra panaszkodott. Ekkor láttam utoljára élve.
Lenn, a pincében Rudolf magasra tartotta nekem a lámpást, én pedig vésővel és kalapáccsal kopogtattam a falat. Szándékosan lassan bontottam ki az üreget, mert tudtam, azaz inkább sejtettem, mi történik közben odafenn. Társaim azt a császári utasítást kapták, hogy Maryt – szépszerével vagy erővel – vigyék át a szomszédos heiligenkreutzi kolostorba, ahol az apácák szigorúak elzárva tartják majd a szülésig. Az apátnő megígérte, gondoskodik róla, hogy a kisasszony felvegye a fátylat, ha életben marad.
- És mi lett volna a gyerekkel?
- Nem tudom. Talán dajkaságba adták volna, vagy lelencházba. De az is lehet, hogy meg sem születik.
- Szegény Mary… Gondolom, nem egyezett bele.
- Nem bizony. Pedig neki azt mondták, hazaviszik Bécsbe a szüleihez, hogy megóvják a jó hírét, és elkerüljék a botrányt, amíg még senki sem tud a szökésről. Mary sírva fakadt dühében, toporzékolt, mint egy gyerek. Hiába próbálták asztalhoz ültetni, hogy írja meg Rudolfnak a búcsúlevelet. Ez a levél lett volna a csalétek, hogy a trónörökös visszatérjen a fővárosba.
„Soha! Értitek? Soha nem mondok le Rudolfról!” - sikította Mary, és megütötte az egyik férfit. A tollat a földhöz vágta, és felrúgta az asztalt.
Vadászfegyvert szorítottak a homlokához, hogy megfékezzék.
„Azt hiszitek, ettől megijedek? Úgy sincs megtöltve!” - kacagott a kisasszony, mint egy eszelős, és a puskacső után kapott. Dulakodtak, de nem tudták lefogni a menekülő, fúriaként védekező Maryt.
Mi odalenn a pincében ebből semmit sem hallottunk. Vastagok voltak a falak. Hosszan piszmogtam, míg a trónörökös kezében türelmetlenül reszketett a lámpás. Mikor már nem húzhattam tovább, kiemeltem a fedőlapot. Rudolf éppen benyúlt a vaskazettáért, amikor élesen csattant odafenn egy lövés.
„Hallottad? Mi volt ez?” - barátom riadtan kapta fel a fejét.
„Nem hallottam semmit.” - hazudtam, de éreztem, hogy elsápadok.
„Valaki lőtt odafenn! - Rudolf visszalökte a kazettát, és felpattant. - Gyerünk!”
Senki sem tudta volna megállítani.
Gyászos látványra nyitottunk be a szalonba. Mindketten hátrahőköltünk, Rudolf a szája elé kapta a kezét. Mary baronessz halántéklövést kapott, amíg próbálták megfékezni. Viaszsárgán hevert a szétdúlt párnák között, a medvebőrt elöntötte a ragacsos vörösség. Csinos fejecskéje, kibomlott haja vérben ázott, az arcán rémület, egyik szeme helyén sötét üreg… Nem, ezt nem lehet elfelejteni!
H. gróf elhallgat. Sokáig ülünk szótlanul, végül nem bírom tovább.
- És a trónörökös? Ő mit csinált?
- Dermedten állt egy percig, aztán dührohamot kapott.
„Hogy merészeltétek?” - üvöltötte, és a kandalló mellől felragadott egy vadászpuskát. Töltve volt. - „Pusztuljatok innen!” - azzal lövöldözni kezdett. Egyik társunk felkiáltott, és a lábához kapott. Rudolf nem tréfált. Hiába próbáltuk lefogni, iszonyú erő lakott benne. Még a földön fekve is harcolt. Kicsavartam kezéből a fegyvert. Egyikünk letépte a függönyzsinórt, hogy megkötözze, de nem bírt hozzáférni. Ráemeltem a fegyvert, hogy lábon lövöm… épp akkor kapta fel a fejét. - H. gróf tenyerébe rejti az arcát. - A barátom volt…
Aztán csend. Pokoli csend. Mit is mondhatnék neki? Nem kérdezem, mi történt a sebesült vadásztárssal. Azt sem, hogy a rossz hír hozójaként miért akarta elhitetni Ferenc Józseffel, hogy fiát Mary megmérgezte. Nem kérdezem, igaz-e, hogy valamikor Mary anyja is Rudolf szeretője lett volna. Hogy mi történt végül a vaskazettába zárt kincsekkel.
Hallgatunk.
* * *
- Jóreggelt! - valaki barátságosan a bordáim közé bök. - Szépen belealudtál…
Vaksin és bután hunyorgok. Arcomba vág a napfény, nem messze egy ablakból újra feldübörög a techno.
A búbánatos gentleman persze eltűnt. Az asztal túloldalán csak a herceg, pár cigarettacsikk, és egy félig megolvadt jegeskávé.