Az erdei iskola lassan bezárja kapuit. Beállt a tél, s mivel a legtöbb nebuló ilyenkor téli álmot alszik, Bagoly tanár úr is igyekezett, hogy leadja az utolsó óra anyagát. Bagoly doktor igazi tudós volt, bár kissé szétszórt. Felmenői is igazi szaktekintélyek voltak. Főleg római őse, akit gyakran emlegetett a tanórákon: Uhusszimusz Maximusz doktor. Az utolsó tanítási nap, mint mindegyik az évben tornával indult.
- „Ép testben, ép lélek” – idézte a tollas tanító a testnevelés végén. – Nem hiába hirdette ezt ókori ősöm, becses Uhusszimusz Maximusz doktor. Nahát akkor ,most… ebben az esetben névsor olvasás, vagy mi. Lássuk csak… üssük fel az osztálynaplót. Azt mondja, hogy…
És megkezdődött a névsorolvasás: Bundás Mackó, Kajla Mackó, Füles Mackó, Barna Mackó és így tovább. A diákok „jelen” kiáltással feleltek az oktatónak.
- Torkos Mackó? – ért a lista végére Bagoly professzor.
- Tanító úr – szólt Bundás – Torkos betegség miatt nem jött ma iskolába.
- Igen? – kérdezte a tanár. – Nos… nahát akkor… és miért nem?
- Jelentem – felelt Bundás – megcsípte az orrát a darázs.
- Úgy! – bölcselkedett az óraadó. – Biztosan megint lépes mézre fájt a foga. A telhetetlenség és a mértéktelenség áldozata. Nem véletlen mondta nagy tudású római ősöm, Uhusszimusz Maximusz doktor, hogy „Addig jár a korsó a kútra, míg eltörik.”… ugyebár… nos, hát ez eltörött.
A bölcs okító az óra elején átismételtette a gyerekekkel az előző tanítás anyagát. A mindig éber és szorgalmas Bundás Mackó jelentkezett, és patakzó lendülettel sorolta, amit az őszről tudni illik.
- Mai témánk pedig – nyitotta meg mondandóját a vén bagoly – a tél. Ki tudná felsorolni a tél három hónapját? Nos? Kajla Mackó?
- Hát a három téli hónap – emelkedett ki dadogva a padsorból Kajla – a három téli hónap… a hétfő, kedd, szerda.
- Hibás! – intette le Bagoly tanár úr. – Ez a hét első három tanítási napja… ugyebár. A tél havai, a december, január és február. Akkor lássuk…
A tanár bácsi szárnyaival felcsapta az enciklopédiát, kukkerét előretolta ragyás csőrén és olvasni kezdett. Elmondta, hogy a tél a leghidegebb évszak és, hogy ilyenkor pihen a természet. Beszélt a hóról, mint jellemző csapadékról, és a fagyról is. Unalmas, monoton előadását horkantások, ásítozások kísérték a padsorok között. Még a mindig éber és szorgalmas Bundás is majdnem elszundított, csakhogy izgalmas szavakra lett figyelmes.
- Tanító úr! Mit tetszett mondani? – rázta fel társait a kismackó érdeklődő kiáltása.
- A három téli hónap… - ismételte volna kizökkenthetetlenül a bagoly, de Bundás kíváncsisága fölébe kerekedett.
- Nem azt. A későbbit!
- … hideg van, minden megfagy…
- Nem! Még azután!
- … alszik az erdő…
- Nem! Hanem amit az ünnepekről mondott, meg valami Mikulásról.
- Lássuk csak még egyszer! – pásztázta be a bagolyszem a bekezdéseket, majd a megszokott egysíkú ritmusában újra felolvasott mindent, amit a Mikulásról leírt a tudomány. Az óra végeztével aztán összecsapta a nagykönyvet, hogy csak úgy porzott. – Ennyi fért bele. Nevezetes ősöm Uhusszimusz Maximusz szavaival búcsúzom: „Nyugtával dicsérd a napot”.
Bagoly úr kireppent a teremből, a mackó osztály pedig örömteli, harsány kiáltozással, futkosással, kacagással búcsúztatta a tanévet. Csak Bundás Mackó ült továbbra is mozdulatlanul a padban, és suttogva ismételgette Mikulás nevét.
- Mi van Bundás? – csapódott mellé végül Kajla. – Te nem jössz velünk focizni egy utolsót, mielőtt téli álomra hajtjuk a fejünket?
- Arra gondoltam, - válaszolt a megbabonázott Bundás – milyen jó volna találkozni ezzel a Mikulással.
- Jó volna, az igaz, - nevetett a padtárs – de hallottad mit mondott Bagoly tanár úr: nekünk tavaszig aludnunk kell. Ezzel a tanítással pedig kivételesen egyet értek. Farkas álmos vagyok.
- A farkas nem álmos, hanem éhes.
- Nekem aztán mindegy. Amúgy én is éhes vagyok. Korog a szemem az éhségtől.
- Az nem korog, hanem kopog. – javított ismét Bundás. – Te semmit nem jegyeztél meg az órákról, Kajla?
- Jól van, te stréber! Ne kötözködj annyit! Az én szemem. Én tudom, hogy mit csinál. És az enyém korog.
- Mond csak Kajla, mit szólnál egy nagy kalandhoz?
- Ahhoz semmit, de egy nagy csupor mézhez hozzá tudnék szólni.
- Ejnye! – zsörtölődött Bundás. – Nincs benned semmi kalandvágy?
- Semmi nincs bennem. Éppen ez a baj. Éhes vagyok és álmos. Jössz, vagy maradsz?
- Megyek - felelte Bundás, de közben ő már a nagy elhatározásra gondolt, hogy éjszaka megszökik, s felkeresi azt a titokzatos, puttonyos öregembert.
A medvebarlang bejáratát elzárta a sötétség. A mackómamák gondosan lefektették kicsinyeiket, hogy a hosszú telet zavartalanul átaludják. Bundás mamája is betakargatta vörös és barna falevelekkel a kölyökmackót, majd megsimogatta, és ő is álomba szenderült. Eljött Bundás ideje. Rezgett a barlang fala a medvehorkolástól. A kismackó óvatosan lerázta magáról az avart és az iskolatáskáért nyúlt. Abból pedig kiszórta a füzeteket, könyveket, és helyükbe az expedíció elmaradhatatlan kellékeit tette. Pontosabban öt üveg akácmézet. Nagyokat lépdelve kisettenkedett a sziklaüregből, s útnak indult. Egész hajnalig gyalogolt, s nagyon elszomorította, hogy egyedül van, hogy mindenki téli álmot alszik. Mikor a felkelő napocska megcsiklandozta az orra hegyét, éppen egy csörgedező patakhoz ért. Ott leült egy kőre, s elfogyasztotta az első üveg mézecskéjét.
- Ez jól esett! – nyugtázta a reggelit.
- Ez jól esett! – visszhangozta egy furcsa hang.
- Van itt valaki? – kérdezte mackó.
- Van itt valaki? – jött a válasz.
- Én vagyok az! Bundás Mackó!
- Én vagyok az! Bundás Mackó! – ismétlődött a bemutatkozás.
- Ki szólt? Hahó! – próbálkozott újra Bundás.
- Ki szólt? Hahó! – felelt a hang.
- Hóhahó!
- Hóhahó!
- Hahahóha!
- Hahahóha!
Bundást nagyon nyugtalanította ez a huncut visszhang. Érezte, hogy valaki a bolondját járatja vele, de hogy gyanúja beigazolódjon, még egyszer próbálkozott:
- Uhusszimusz Maximusz! – kiáltotta, s már jött is a bizonytalan utánzás.
- Uhu…izé…max… izé… bag… bauhusz maxi…maxibagoly…öhöm…uhumax…
- Ne fáradozz, inkább gyere elő! – csalogatta diadalittasan Bundás az idegent, aki elő is mászott, egy lógófogú, kancsal hód személyében.
