Kakasvári Történetek első rész

 

Párkányi Zoltán

 

Kakasvári történetek

első rész

Kapzsiság

 

I.

Detektív vizes cipőben

 

Ezerkilencszáz-harminckettő novembere cudar időt hozott. Ezen a kellemetlen, rideg hajnalon, senki emberfiának nem lett volna kedve a Kakas folyó partján gázolni a térdig érő harmatos fűben. Barlabássy Ágoston detektívfelügyelő is ezek közé az emberek közé tartozott, ám neki hivatali kötelessége volt, hogy helyszíni szemlét tartson annál a holttestnél, amit a folyó partján találtak hajnalban.

A Kakas egy mocsár lecsapolásával lépett elő kanálisból folyóvá, de ha erősebben nekifutott, egy sánta kutya is átugorhatta volna. Voltak évek, amikor a heves esőzések következtében kilépett a medréből és a környező, alacsonyabban fekvő utcákat elöntötte a sáros víz, folyónak nevezni mégiscsak túlzás volt. Arra a kérdésre, hogy Kakasvár városa kapta-e a nevét a folyóról, vagy éppen fordítva történt a névadás, senki nem tudta a választ. Mindenesetre a kis túlzással folyónak nevezett víz nem folyt át a városon, hanem a vasúttal párhuzamosan futott a város szélén, elválasztva azt a Donnától és a széljárta Birkás hegytől.

Barlabássy megállt egy pillanatra, hogy meggyújtsa a pipáját, de a nyirkos levegő miatt a dohány nem akart izzásra kapni. Elsziszegett egy káromkodást a foga között és zsebre vágta a pipát. Nadrágja már térdig felázott és a cipőjében is állt a víz, de egyre csak követte az előtte haladó egyenruhás rendőrt, aki menet közben a lámpáját lóbálta.

 Időnként belelépett egy-egy gödörbe, amit szintén heves káromkodással nyugtázott.

– Messze van még? – kérdezte a rendőrt.

– Nem, felügyelő úr, már csak száz méter. Annál a fűzfánál, ott! Látja?

– Ühüm – felelte Barlabássy, de bárhogy meresztgette a szemét, mindenhol csak fűzfákat látott. Az egész folyóparton azok álltak katonásnak nem nevezhető rendben.

Nagyjából száz méter után a rendőr mégiscsak megállt, és a lámpájával egy, a többinél nagyobbra nőtt fa tövére világított. Barlabássy csak két cipőt látott.

– Adja ide a lámpást! – szólt rá a rendőrre.

Barlabássy közelebb ment. Félrehajtotta a fűzfa hajnali párától csöpögő ágait.  Most már látta a lábakat, a törzset, és a vért, majd az aljnövényzetet is félrehajtva, a nyakat, amit fültől-fülig, egyetlen metszéssel vágtak el. Az arc egy harminc év körüli férfié volt. A halott hanyatt feküdt, térdeit enyhén felhúzva. A hatalmas vágáshoz képest,  meglehetősen kevés vér volt a holttest mellett.

Szőke haja a szemébe lógott, ragadt a sártól, a vértől és a nedvességtől. Ruhája alapján középosztálybeli lehetett, bár zakója kissé viseletesnek látszott. A cipő állagát a rárakódott mocsoktól nem lehetett megítélni. Kabátot, kalapot sem viselt, ami a hajnali hideg és párás időjárást figyelembe véve elég furcsa volt, de nem teljesen szokatlan. Zsebei ki voltak fordítva.

– A fene ette volna meg! Ennek is pont itt kellett elvágatnia a torkát! Kihívták már a technikust és a fényképészt?

– Igenis, felügyelő úr! – felelte a rendőr. – Már úton vannak, minden percben itt lehetnek.

Mintegy végszóra meglátták egy imbolygó lámpás fényét, és hallották a méltatlankodó beszélgetést. Nem csak Barlabássynak volt utálatos feladat a vizes folyóparton végigcaplatni. Pár perc múlva befutott a fotográfus, a doktor és a technikus, valamint még egy rendőr, aki kísérte őket.

dr. Károlyi Ármin igazságügyi orvosszakértő is nehezen viselte a folyópart nyirkos talaját.

– Jó reggelt, az uraknak! – köszöntötte őket Barlabássy.

– A fene esne az olyan emberekbe, akik ilyen nyomorult helyen hullanak el! Teljesen átázott a cipőm, meg fogok fázni! Egyébiránt neked is jó reggelt Barlabássy mesterdetektív! – köszönt vissza a fanyar humorú doktor. – Hozzányúltatok? – kérdezte.

– Dehogy nyúltunk! Arra vártunk, hogy ideérj – felelte a felügyelő.

– Helyes! Akkor lássunk munkához! – utasította az embereit a rendőrorvos.

 

A helyszínelő csapat szakszerűen végezte a dolgát, ez idő alatt Barlabássy félrevonta az őt és a szemlézőket kísérő két rendőrt.

 

– Egyszerre csak egyikük beszéljen, hogy kerek legyen a történet! Készítettek jegyzeteket? – kérdezte.

– Én igen, felügyelő úr – mondta az egyik rendőr, és előhúzott egy jegyzetfüzetet a mellényzsebéből.

– Nos, akkor halljuk!

– Tisztelettel jelentem felügyelő úr, hogy éppen a vasútállomás mögötti területen járőröztünk, amikor futva jött felénk egy ember, akinek a neve – belepillantott a noteszébe – Máriás Mihály, és akinek a foglalkozása – ismét belenézett a noteszébe – fuvaros.

– Hány órakor történt mindez? – kérdezett közbe a felügyelő.

– Hajnali három óra harminc után pár perccel. Onnan tudom, mert a templom harangjátéka fél órát ütött. Szóval jött ez a Máriás és kiabált, hogy rendőrség, rendőrség, azonnal jöjjenek, mert halottat találtam. Erre mi kikérdeztük, hogy hol, s miképp találta a halottat, mert szerettük volna tisztázni, hogy nem részeg-e, vagy esetleg képzelődik. Erre elmondta, hogy hajnali horgászatra indult a folyóra, mert ilyenkor nyugodt a víz, és ez kérem igaz is, mert én is szoktam hajnalban pecázni, de ez most nem tartozik ide, ugyebár...

– Ugyebár – jegyezte meg Barlabássy. – Folytassa!

– Szóval előadta, hogy hol, s miképpen találta a halottat, majd elvezetett minket ide. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy a fuvaros igazat beszélt, óvatosan megnéztük az elhunytat, nehogy megsértsük a nyomokat, és láttuk, hogy véres az inge a nyakánál, amit úgy láttuk, hogy elvágtak.

Ezután elrohantam telefonálni a Kapitányságra, majd megvártam a felügyelő urat, a társam pedig bekísérte a fuvarost a Kapitányságra, majd kikísérte a szemlebizottságot. Én pedig magát kísértem ide, ugyebár...

– Ugyebár – jegyezte meg ismét Barlabássy.

– Igenis! – mondta zavartan a rendőr. – Jelentem, más jelentenivalóm nincs!

– Köszönöm! – felelte Barlabássy és a szemlézőkhöz fordult. – Mikor végeznek az urak?

– Körülbelül fél óra múlva, felügyelő úr! – válaszolta a fényképész. Meg kívánja tekinteni az elhunytat?

– Kívánja a fene, de meg kell! Részletesen inkább majd a kórbonctanon. Uraim, ha végeztek, kérem jöjjenek a Kapitányságra, hogy megbeszéljük amit tudunk. Ott várom magukat.

A két rendőrhöz fordult.

– Maguk közül az egyik elmegy és kocsit szerez, ami elszállítja az áldozatot a kórbonctanra! Addig a másik innen el nem mozdul! Megértették?

– Értettük, felügyelő úr! – monda a két rendőr egyszerre.

– Ha ezzel végeztek, folytassák a szolgálatot! Igazoltassanak mindenkit a környéken, akivel találkoznak! Mikor van váltás?

– Jelentem, reggel hétkor.

– Az pont jó. Akkor reggel hétig, akivel csak találkoznak, írják fel! Utána úgyis sokan lesznek már, mert elindulnak a munkába meg az iskolába. De addig, hátha horogra akad valaki, aki tud valamit erről a gyalázatos gyilkosságról. Na, Isten áldja magukat!

 

Mire a helyszínelők végeztek, Barlabássy Ágoston lába teljesen átfagyott. Türelmetlenül toporgott vizes cipőjében és kínjában rágyújtott egy pipára, hátha az átmelegíti, de az sem sokat segített zord hangulatán. Ahogy a nap felkelt, még hidegebb lett. Vacogva várta, hogy dr. Károlyi Ármin beszámoljon az eredményekről.

Az orvosszakértő, eltekinteve felázott nadrágjától úgy festett, mintha színházba készülne. Szakmájából adódóan rendkívüli módon ügyelt a tisztaságra, jó ízléssel összeválogatott ruhatárával, a tökéletes úriember mintapéldányává tette.

– Nos, kedves barátom elmondom, ami most bizton megállapítható – kezdett bele az orvos. – Az áldozat huszonöt, harminc év közötti férfi. A ruházata alapján valószínűleg jó módban élt, vagy élehetett egy ideig, mert már egy kicsit megkopott az egyébként kiváló minőségű, méretre készült öltöny.  Szerintem sokat ihatott, de a vérvizsgálat és a belső szervek beszédesebbek lesznek. Nem volt éppen sovány, valószínűleg az alkohol miatt jobban fogyott, mert kevesebbet evett. Nem mondanám alultápláltnak. A gyomortartalmáról majd a boncolás után. Figyelembe véve a test és a környezet hőmérsékletét, valamint a hullamerevséget, legfeljebb négy órája lehet halott. Nem tudom ki találta meg, de szerintem akkor még meleg lehetett. A halál oka így elsőre egyértelműen a nyak elvágása következtében beálló fulladás és a kivérzés. A nyakát valószínűleg egy minimum tizennyolc-húsz centiméter pengehosszúságú késsel, vagy tőrrel vághatták el.

Erős, könyörtelen vágás olyasvalakitől, akinek ez nem okozott gondot. A nyelő és a légcsövet is átvágta, gyakorlatilag csak a gerinc és a bőr tartotta a fejet a nyakon.

A gyilkos ruhája nem feltétlenül lett véres, mert hátulról kapta el, de a keze és a kés mindenképpen szennyeződött. Esetleg a felsőruházatának ujja is. A gyilkos jobbkezes. Nagyjából ennyi... Ja, és a szájába tömve ezt találtuk – mutatott fel egy tasakot, benne egy összegyűrődött papírlappal.

– Az meg micsoda? – kérdezte a felügyelő.

– Egy kártyalap.

– Milyen kártya?

– Amennyire tudom, cigánykártya.

– Ugye nem tapogattátok össze, Ármin? Lehetnek rajta ujjnyomok.

– Persze, hogy nem! Beviszed te, vagy vigyük mi a több nyommal együtt?

– Szeretném megkapni! Megsürgetem a daktiloszkópiát – mondta a detektív.

– Parancsolj! – felelte a doktor és átadta a tasakot a kártyalappal.

– Egyébként melyik lap az? – kérdezte a nyomozó.

– Nem ismerem a cigánykártyát, ezt neked kell kiderítened.

Barlabássy szemügyre vette a lapot. Egy kártyaasztalnál két férfi ül, egyikük pipázva a lapjaiba mélyed, a másik szivarozik. Előttük az asztalon nagy halom pénz.

– Üzenet – felelte elgondolkodva Barlabássy. – A kérdés, hogy kinek szánták? Először azt kellene megtudnunk, hogy ki az áldozat.

– Ez viszont már nem az én dolgom, felügyelő! – mondta dr. Károlyi. – Szedem a sátorfámat, bemegyek az Intézetbe, iszok egy forró kávét, esetleg egy kis konyakot is löttyintek alá. Tiszta, száraz, meleg ruhát veszek, majd csak azután trancsírozom fel ezt az embert. Holnap reggel előtt ne is várj jelentést. Addigra megírom a szakvéleményemet. De ha bejössz délután, szóban elmondom az eredményeket.

A helyszínelők és a doktor elballagtak a folyóparton a híd felé, ahonnan egy autó vitte vissza őket a belvárosba. Barlabássy magára maradt a holttesttel. A reggeli köd csak lassan oszlott, így egy pillanatra kísérteties hangulat kerítette hatalmába. Elég misztikus egy hullával az elhagyott folyóparton kettesben.

A Kakas partján általában még a nappali órákban sem nagyon kódorgott senki, hajnalban, november elején meg pláne. Azt jutott eszébe, hogy csoda, hogy az ember, aki megtalálta nem szaladt egyből világgá. Persze, ha éppen nem ő ölte meg.

 

Lassan közelebb hajolt és kisöpörte az ázott hajat a halott férfi arcából. Fiatal, de megviselt ember képét látta maga előtt. Egyértelműen felfedezte ő is a túlzott alkoholfogyasztásra utaló jeleket, a szederjes orcákat, a táskákat a szemek alatt. A halott arckifejezésére leginkább a meghökkent szót találta helyénvalónak.                                   

Vajon ismerhette a gyilkosát? Úgy tűnik, az nem először tett ilyet, erre utalt a végrehajtás ereje és könyörtelensége.

Az áldozat valószínűleg maga is problémás lehetett. Bűnöző volt, vagy csak bűnözők közé keveredett?  Mit üzenhet a kártyalap? A helyszín és a végrehajtás módja, valamint az áldozat szájába gyűrt kártya, egy elszámolási vita véres elintézési módja is lehet. Ráadásul ki is fosztották! Ha egyszerűen egy elfajult rablás lett volna, biztosan nem dugták volna a kártyát a szájába.

Ha azonban mégis valami üzenet van mögötte, akár lehet kiegyenlítetlen kártyaadósság is az indíték. Ez megmagyarázná, miért fosztották ki.

De a fő kérdés, ki az a profi gyilkos, aki egyetlen vágással ilyen halálos sebet ejtett a nyakon úgy, hogy feltehetően nem is lett véres?

A detektív fejében egyre másra vetődtek fel a kérdések és tudta, hogy muszáj lesz nyugodt körülmények között végiggondolni a lehetőségeket és fel kell állítania a verziókat, amin elindulhat.

Alig várta már, hogy végre elhagyhassa az elátkozott folyópartot. A lába már annyira átfagyott, hogy alig bírt lépni.

A Kapitányságra érve küldöncöt szalajtott haza, hogy János, azonnal hozzon száraz ruhát és lábbelit, és üzent Tóth Katica rendőrségi írnokért is.

Mindenképpen ki akarta hallgatni ezt a Máriás Mihály nevű fuvarost, és a helyszínelőkkel is túl akart esni a megbeszélésen, mielőtt Stephanich rendőrkapitány beérkezik, hogy tudjon valamit jelenteni neki. Nem volt éppen Stephanich kedveltje, de ellensége sem.

A kapitányt nem nagyon érdekelték a részletek, elsősorban az mozgatta a tevékenységét, hogy megfeleljen a megyeieknek, meg a polgármesternek. Beosztottjait éppen annak megfelelően kezelte, hogy kapott-e valami letolást, vagy éppen elégedettek voltak a város rendészeti és bűnüldözési helyzetével.

Barlabássy nem tudhatta, hogy aznap milyen kedvében lesz a főnöke, de igyekezett magát felvértezni. Mire ezeket végiggondolta, éppen megérkezett János a tiszta ruhával.

– János! Az ég áldjon meg, végre, hogy megjöttél! Mindjárt megfagyok – köszöntötte.

– Magának is jó reggelt, uram! Igen, elég csípős a reggel – felelte János rezignáltan.

– Ne gúnyolódj! Ameddig te az igazak álmát aludtad a meleg takaród alatt, már megjártam a jeges poklot a folyóparton. Ráadásul egy rút, elvágott torkú fiatalembert kellett nézegetnem! Tudod te, hogy milyen vizes és hideg ott minden?

– Szabad megjegyeznem uram, hogy ön detektívfelügyelő. Így az átlagnál gyakrabban előfordulhat, hogy kiverik az ágyból, hogy egy gyilkosság helyszínét megszemlézze. Még ha esetleg hideg van és vizes az a helyszín, akkor is.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy ne nyafogjak?

– Pontosan azt, uram. Ha szíveskednék levetkezni, adnám a száraz ruhát – tette hozzá.

Ameddig Barlabássy száraz ruhát vett, János vizet forralt és kávét készített.

– Köszönöm! Elhagyhatnánk ezt az uramozást, kezd már egy kicsit kínos lenni! – kérte Barlabássy.

János felnevetett. Bár jogállása szerint Barlabássy inasa volt, valójában a legjobb barátja, lakótársa és segítője a munkában. Ügyésznek tanult, de anyagi problémák miatt abba kellett hagynia a Jogi Egyetemet, pedig már csak egy éve volt hátra.

Szerény származása nem tette lehetővé, hogy szüleitől kérjen segítséget. Apja egyszerű suszter volt, anyja otthon vigyázott két kisebb testvérére. Munkát keresett, és jogi tudását azzal próbálta frissen tartani, hogy bejárt a bíróságra és pereket ült végig. Közben jegyzetelt és igyekezett kiszűrni a hibákat pusztán a maga szórakoztatására. Barlabássy Ágostonnal egy bűnügyi per során találkozott, ahol a felügyelőnek tanúskodnia kellett. A vádlottat végül felmentették, mert a bíró rosszul ítélt meg egy fontos bizonyítékot. János ezen annyira felháborodott, hogy a folyosón hangosan méltatlankodott.

Ágoston hasonló hangulatban hagyta el a tárgyalótermet és egyből tudták, hogy hasonszőrűek. Barlabássy megszólította a bírósági folyosón és meginvitálta, hogy néhány sör mellett vitassák meg a kérdést. A kissé hosszúra nyúlt beszélgetés során aztán elmesélték egymásnak az életüket, és Barlabássy felajánlotta Jánosnak az állást. Beosztására való tekintettel maga nem tarthatott hivatali alkalmazottat, de saját inast igen.

 Így lett János, a felügyelő barátja, segítője, hátországa. Barlabássy szerint, János a világ egyik legjobb kriminalistája lehetett volna, de sehogyan sem bírta rábeszélni, hogy menjen detektíviskolába.

János erre mindig azt mondta, hogy ő csak az eszét akarja használni, a talpát nem, és ezzel a felügyelő nem nagyon tudott vitatkozni. A nyomozás talpas munka.

– Rendben, hagyjuk a sallangokat! Kész a kávé. Ugyan nem bécsi melange, de most ez is megteszi – felelte János és egy bögrét Barlabássynak nyújtott.

– Szerintem elszámolási vita – jelentette ki a detektív.

– Kissé elhamarkodott következtetés – mondta János.

– Hát persze… nem is gondoltam teljesen komolyan, de a helyszín és az elkövetés módja arra utal. Mindjárt beérkezik a szemlebizottság, akkor már többet tudunk. Az mindenesetre megnehezíti a dolgunkat, hogy nem tudjuk ki az áldozat. Itt van egy ember, aki megtalálta a hullát. Őt akarom először meghallgatni. Máriás Mihálynak hívják és fuvaros.

Állítólag horgászni ment hajnalban a folyóra amikor felfedezte a holttestet.

– Novemberben horgászik? Mégis mi a fenét lehet ilyenkor fogni a Kakasban? Egyébként sem egy kifejezetten jó víz! A tímárok beleengedik a szennyvizet.

– Még ha csak azok…, kerül abba minden egyéb is! Már csak Katicára várok, mert gépelni egyáltalán nincs kedvem.

– Katica is jön? – kérdezte János. A felügyelő nem vette észre a hangjában az elfojtott vágyakozást.

Barlabássy általában el volt foglalva saját gondolataival és annyira nem volt fogékony a romantikára, hogy azt sem vette volna észre, ha János ott kéri meg Katica kezét az irodájában.

Mikor Tóth Katica rendőrségi írnok belépett, fülig elpirult és ez a pír még csak véletlenül sem a felügyelő jelenlétének, sokkal inkább Jánosnak szólt.

– Csakhogy! – kiálltott fel Ágoston türelmetlenül.

– Jó reggelt mindenkinek! – köszönt csendesen Katica. Lesütötte a szemét, de lopva Jánosra pillantott.

– Jó reggel, Katica! – köszönt búgó hangon János is.

– Lássunk neki! – csapott a combjára a detektív.

Kiszólt a folyosóra, hogy kísérjék be Máriás Mihály fuvarost kihallgatásra.