Az ajtók bezárultak, a szerelvény enyhén megrázkódott, mikor a fémkerekek fáradt lendülettel gördülni kezdtek a síneken, amelyek a késő délutáni napfénytől csillogva nyílegyenes vonalakként tűntek el a távolban. A vonat elindult, hogy megtegye a közel három órás utat a pécsi főpályaudvartól a főváros felé.
Berengár Kelemen a tizennégyes számú ülőhelyre kapott jegyet. A harmadik kocsira szállt fel és megnyugodva látta, hogy az utastérben alig van rajta kívül valaki. Az a néhány ismeretlen alak is csendben helyezkedett a megjelölt ülőhelyek között, egyesek a csomagjaikat rakosgatták, mások pedig az ablakon keresztül integettek a peronon búcsúzkodó szeretteiktől.
Berengár elsétált a folyosón, miközben végigfürkészte a csomagtároló szegélyére kihelyezett számokat. Mikor végre megtalálta a tizennégyes számot, levette széldzsekijét, és az ablak melletti kicsiny fémfogasra akasztotta. Csomag és hátizsák híján kényelmesen huppant le a kékszövetes ülőhelyre. Ujjaival csavargatni kezdte a halántékára terülő barna fürtjeit, miközben unott tekintettel kimeredt az ablakon.
A Mecsek oldalában elterülő várost beterítette a narancsos napfény. A hegyoldal néhány zugában már megült a délutáni árnyék, és a házak feletti erdő zöldje is sötétebb árnyalatot mutatott. Május elejéhez képest sokkal inkább késő nyári színekben tetszelgett a város. Meleg volt, a szokottnál sokkal melegebb, és a fülledtséget egy levélringató szellő sem enyhítette. De Berengár nem bánta, az egyetemi évek alatt megszerette a város egyedi klímáját, a hírtelen, szinte kiszámíthatatlan hőingásokat. Szerette a fülledt délelőttök émelyítő nyomottságát, és a hegyoldalról lekúszó zivatarfelhők üdítő frissességét. Sok emlék, sok boldog pillanat kötötte ide, és ha újra meglátta a Mecsek csúcsán magasodó ikonikus tévétornyot, akkor ismét bohém ritmus kezdett lüktetni a szívében.
Viszont az egyetemi évek elmúltak. A pénzügy-és számvitel szakon megszerzett diplomája már két és fél éve porosodott az otthoni polcon, a jelesre értékelt szakdolgozata mellett. Rögös út vezetett a diplomaosztó napjáig, az a sok görnyedés a jegyzetek felett, vagy a kávégőztől sűrű éjszakák kimerítő csendje, és az indulattól fortyogó, dacos kijelentések, amelyeket néhány rosszul sikerült vizsga után tett az oktatókra. Azon a napon, amikor magára húzta a talárt, és a fehér kesztyűben izzadó ujjai között tartotta a keményborítású oklevelet, valahogy nem számítottak azok a keserű emlékek. Sőt, a végcélként áhított diplomának sem tudott úgy igazán örülni. Megszenvedett érte, megszerezte, de a rövid boldogság után egy szomorú érzés fogta el: véget ért egy fontos korszak. Lezárult egy olyan rész az életében, ami csak úgy burjánzott a fiatalságnak hódoló emlékektől. Keserédes boldogsággal dobta fel talárkalapját a többiekkel együtt, és miközben a levegőben forgó sötét vászondarabokat figyelte, arra gondolt, hogy a fiatalsága is elszállt a kalapokkal együtt. Persze a huszonöt évével még mindig fiatalnak érezte magát, de már a felnőttek között. Nem mondhatta magáról, hogy elégedetlen lett volna az állásával, hiszen sok kihívást és lehetőséget látott benne, amik fenntartották az érdeklődését. De gyakran, mikor egy fáradt nap után hazaesett, és kiüresedett fejjel csak ült a tévé vagy a laptop előtt, furcsa hiányt érzett magában. Valami hiányzott a hétköznapokból, és a nyugodt pihenésre fenntartott hétvégékből, valami, ami már csak az iskolás emlékeiben élt. Szerencsére ezt a szurkálódó érzést rendszerint megenyhítette barátnője jelenléte.
Éva is Pécsen végezte el a főiskolát, és ugyanabban a kollégiumban lakott, mint Berengár. Ismeretségük egy, a negyedik emeleti társalgóban megrendezett kis összejövetelnek volt köszönhető.
Berengár másodévesként már jól ismerte az efféle iszogatásokat, és szobatársaival kellően emelkedett hangulatban jelentek meg a kis tömegben. Hangos zene szólt valami ócska, megviselt külsejű hangszóróból, ráadásul az összegubancolódott vezetéken több sérülés éktelenkedett, ennek következtében egy-egy pillanatra el is némult a szerkezet. Ez azonban nem zavarta különösebben az összegyűlteket, a beszédtémák csak úgy röpködtek és italból sem volt hiány.
Az egyre népesebb társalgóban Berengár hamar felfigyelt öt lányra, akik félkör alakban cseverésztek a terem egyik sarkában. Megbökte szobatársát, hogy ideje lenne bővíteni azt a félkört, mire nagy magabiztossággal leültek a lánykoszorúhoz. Rövid tájékozódás, hogy ki melyik szobából érkezett, majd végignézve a vonzó társaságon, megakadt a szeme Éván.
A lány csendesen mosolygott, az ölében szorongatott fesztiválos pohárból alig fogyott a fehér borból kevert fröccs. Szőkés haja fésületlenül hullámzott finoman ívelő arca mellett, kék szemeivel pedig mindig az éppen beszélő emberre figyelt. Mikor Berengár végre szóhoz jutott, a lány érdeklődve pillantott felé, és békés tekintettel hallgatta a kissé fellengzős történetét egy emlékezetes buliról. A rövid sztori elérte a kívánt hatást; a hallgatóság elismerően vihorászott, de közülük valahogy mégiscsak Éva szégyenlős nevetése volt a legkedvesebb Berengár számára. Akkor már sejtette, hogy ettől a lánytól valami többet is szeretne.
Egyszer csak valaki elkiáltotta magát, hogy ideje volna megindulni az egyetemi buliba, így a zenét kikapcsolták, és mindenki elvonult a szobájába, hogy átöltözzön az esti mulatozáshoz. Berengár Évihez fordult, hogy elinvitálja őt is. A lány bájosan elmosolyodott, de arra hivatkozva, hogy nincs kedve sokáig fennmaradni, nemet mondott.
Az este után Berengár rendszerint a hosszabbik úton járt fel a negyedik emeleti szobájába. A főbejárat felőli lépcsőház után egyenesen átvágott az első emeleten, a hátsó lépcsőház felé, de a folyosó végén mindig lelassított, éppen Éva ajtaja előtt. Feltűnően sokszor kukkantott be az első emeleti konyhába, remélve, hogy épp ott találja a lányt. Több napig tartó sikertelen nézelődés után végre valóban megtörtént a spontánnak álcázott találkozás, amikor is egy késő délutánon meglátta Évát a tűzhely mellett. Berengár megállt egy pillanatra, kihúzta magát, beletúrt a csapzott hajába, majd meglepetést színlelve belépett a konyhába. Lelkesen elbeszélgettek főzés közben, és mire készen lett a rögtönzött bolognai spagetti, Berengár elhívta Évát randizni.
A randevúk egymást követték, három hét múlva már egy párként sétálgattak a kollégium folyosóján, és a céltalannak tűnő lelkesedés egy komoly kapcsolattá fejlődött.
A kollégiumi szoba egyszerű életteréből kiszabadulva összeköltöztek Budapest határában, Dunaharaszti nyugodt kis szegletében, ahol Éva nagyszülei egy takaros kis házat hagytak a családra. A lehetőség szabadon kínálkozott, így a fiatal pár rögtön a diplomaosztó nyarán beköltözhetett, hogy immár különválva a szülői oltalomtól, saját otthonukban kezdhessék el a közös jövőt. Mikor az utolsó kartondobozt is kipakolták, elégedetten hevertek el a kicsiny nappali kanapéján, és összeölelkezve ringatták egymást a különféle tervek és jövőbeli célok naiv elképzeléseiben. Berengár elégedettnek mondhatta magát, hiszen kevés korabeli pár volt olyan szerencsés, hogy egyetem után nem egy drága albérletben kelljen szövögetni a közös álmokat. Persze megegyeztek egy családon belüli összegben, amit mindig pontosan törlesztettek Éva szülei felé, emellett volt mit felújítani a régi építésű ingatlanon, így hitelt is kellett igényelniük, de a fiatal pár reális jövőképet tudhatott magáénak.
A vonat komótosan robogott a délfelé elterülő sík puszta és az északi oldalon magasodó Mecsek között. Berengár a hegy domborulatait figyelte és arra gondolt, hogy ismét maga mögött hagyja a várost, ami évekkel ezelőtt befogadta őt, a félénk diákot, aki már csak ritka alkalmak adtán látogatott vissza. Most is mindössze egy fél nap erejéig utazott le az egyetem által szervezett szakmai továbbképzés miatt. Azonban az előadásokkal és különféle szakmai meetingekkel tarkított program rövidebbre sikerült a tervezettnél. A délutáni előadás, az előadó váratlan megbetegedése következtében elmaradt, így Berengár el tudott érni egy korábbi járatot. Nem is bánta, legalább nem kell késő este hazaesnie, bár Éva amúgy sem várta otthon, a továbbképzés alkalmát kihasználva barátnőivel megbeszélt egy találkozót, így a szombat estét máshol töltötte. Vagyis Berengár egy nyugodt egyedüllétben eltöltött estét tervezhetett magának, talán egy jó filmmel, vagy legfeljebb valami izgalmas könyvvel megkoronázva.
Elfordította fejét az ablaktól és körbenézett az utazóhelyiségben. Csend volt, nyugalom, ahogy azt ő szerette volna. Remélte, hogy nem kell egy kisgyerekekkel teli vonaton utaznia, akiknek a csivitelése még a fülhallgatón is átszűrődik. Szerette a gyerekeket, majd ha úgy alakul, akkor talán ő is apa lesz egyszer, de azt még nagyon távolinak érezte. Addig még sok dologban révbe akart érni.
Berengár előtt, a túloldali ülősorban egy idősebb házaspár utazott. Az ősz hajú, úgy ötven év körüli férfi egy újságpapírba csomagolt könyvet olvasott. A megsárgult papírlapokat lapozva megvillant az arany karikagyűrű, ami már egészen rászorult a ráncos ujjára. A férfi ült a folyosó felöli székben, a feleség pedig az ablak mellett. Az asszony békés szemekkel nézte az elsuhanó tájat, miközben az arcán mélyülő barázdák között ott bujkált valami bájos melankólia. Festetlen szürke fürtjeit kontyba fogta, lenge nyári ruhája fiatalos megjelenést kölcsönzött neki. Szép nő lehetett, gondolta Berengár, de a fiatal éveit már rég maga mögött hagyta. Az idős pár nem szólt egymáshoz, csak ültek egymás mellett. Feltehetőleg életük nagy részét együtt töltötték, talán már szavak nélkül is jól megértették egymást. Talán boldogok, vagy lehet, hogy nem véletlenül hallgatnak. Nem látszódott semmi jele a haragnak, vagy megbántottságnak, de Berengár nem tudott volna megesküdni rá, hogy minden rendben van kettejük között.
Mi lesz Éva és az ő jövője? Mi lesz a kapcsolatuk sorsa? Gyakran tette fel magában ezeket a kérdéseket, és rendszerint nem tudott kimerítő választ adni rájuk. Szerette Évát, vagyis pontosabban elhitte, hogy szereti. Kevés lány iránt érzett valódi kötődést, amit akkor szerelemnek hitt, de aztán a következő szerelem mindig felülírta az előzőt, így az érzésről alkotott fogalmát mindig újra kellett definiálnia magában. Jelenleg Éva tűnt a tökéletes párnak, mégsem érezte igazán azt a magával ragadó szenvedélyt, azt a bizonyosságot, amit kapcsolatuk kezdete óta várt. Jól megvoltak, igen, ezt teljes őszinteséggel mondhatta, de vajon elég ez a válasz egy életre szóló kapcsolat alapkövének?
A szülők már meg-meg ejtettek néhány sarokba szorító kérdést. Berengár anyja kedves érdeklődéssel bombázta fiát, hogy „Mégis mikor jegyzed el ezt a szegény lányt?” és az érzelmileg zsarolós kedvencével, a „Mégsem várhatod el tőle, hogy melletted legyen, ha nem biztosítod a jövőtök felől”. Apja, aki kevésbé cifrázta meg intelmeit, általában csak azt mondogatta, hogy „jobb fejest ugrani a mélyvízbe, majd a helyzet megtanít úszni”. Persze Berengár is megértette a különböző álláspontokat, de idegesítette ez az oktalan sürgetés, főként a szülőktől. Éva, a maga szelíd, de azért igencsak határozott módján, szintén utalgatott az eljegyzésre. Berengár gyakran gondolta azt, hogy Éva talán sokkal jobban szereti őt, mint fordítva. Talán stabilabbnak látja kettejük kapcsolatát, mint ami valójában.
A vonatablakból már nem lehetett látni a Mecsek idilli vonulatait. Egy rövid megállás Szentlőrincnél, néhány új felszálló megjelenése, majd tovább robogott a szerelvény. Berengár az órákig tartó előadásoktól és a monoton zakatolástól elálmosodott. Az utastér eléggé csendes volt ahhoz, hogy ne kelljen bedugnia a fülhallgatóját, amivel kizárhatta a külvilág zavaró hangjait. Kicsit behúzta a vonatablak sötétkék függönyét, kényelmesen elhelyezkedett a székben, és a fejtámlának hajtva fejét, behunyta szemeit.
