A lány szobra a műterem egyik sarkát foglalja el. Lobogó, fekete márványhajjal áll a képzeletbeli tenger partján, szemét tenyerével ernyőzve a távolba mered. Hűvös, fehér arcán sokat tudó félmosoly, könnyű ruháját szorosan testéhez tapasztja az erős szél. Akkora, mint egy felnőtt ember. És poros, nagyon poros.
Pedig a szobrász szereti, jobban, mint a kisebb munkáit. Hiába kicsit túlméretezett, kicsit régimódi, mégis megejtően szép és kifejező. Ha az ember elcsendesedve nézi, szinte hallja a hullámok hangját és a sirályok rekedt kiáltozását. A szobrász a Látó nevet adta neki.
Három évvel ezelőtt sokáig, izzó lelkesedéssel dolgozott rajta. Munka közben alig akarta elhinni, hogy ezt a szinte élő és lélegző szobrot ő faragja, szakmai segítség és iránymutatás nélkül. Ő, aki sohasem járhatott a képzőre, akinek nem volt mestere, akire az akadémia gőgös professzorai csak az orrukat húzzák, azaz húznák, ha ismernék egyáltalán. Amikor – több év kitartó kalapácsütései után – a Látó elkészült, a szobrász sokáig gyönyörködött benne. A csontjaiban érezte, ha valami, ez meghozhatja neki a rég várt áttörést. Bárcsak kikerülhetne valahová köztérre, mondjuk egy tengerparti sétányra vagy tó partjára! Kis talapzaton, susogó leanderbokrok között lenne a legjobb helye. A szobrász tudta, hogy a Látó nem tökéletes, talán soha nem is lesz, azonban körülnézve a köztereken, megnyugodott: a pályatársak az övénél sokkal gyatrább művekkel bombázták a közönség retináját.
De lehet, hogy túl sokat foglalkozott a szoborral, és már csak ő látja szépnek? A meghívott barátok, ismerősök, de még az utcáról bekukucskáló idegenek is megerősítették, hogy a műve jó, jöjjön csak elő vele bátran.
Miért is ne, gondolta a szobrász, és szokásos lelkesedésével látott neki a katalóguskészítésnek. A nyomda sokba került, de nem bánta. Majd megtérül, amint a főváros megvásárolja tőle a Látót. Minden kerületet megkeresett levélben, volt, amelyiket személyesen is. Kevés választ kapott: elutasítóak voltak, egytől-egyig.
A szobrászt azonban nem olyan márványból faragták, hogy ilyen könnyen feladja. Újra írt: a tengerparti, vagy tavi városok önkormányzatait célozta meg. A vidék még lazábban rázta le őt, sokszor bicskanyitogató stílusban. Egy év telt el így. Két helyről végre megbíztatták: hónapokat várt, aztán az egyik városban polgármesterváltás miatt lemondtak a szoborról, a másikban pedig csődöt jelentettek. A szobrász ekkor leült a Látó elé, és csak nézte hosszan, idegen szemmel. Aztán felkelt, vésőt fogott, és alakított a szobor orrán, és a ruha redőin, hogy még kifejezőbb legyen. A kisplasztikái egy részét eladta, de nem készített helyettük újakat. Valahogy nem érzett magában elég kedvet és késztetést. Már csak a Látót alakítgatta, formálta, új és új fotókat készített, új és új településeket ostromolva. Azt már rég feladta, hogy vízpartra kerüljön a műve. Szégyenkezve ismerte fel, hogy most már bárhová odaadná. Percegve, sustorogva szaladt el mellette az idő: ismét eltelt egy év. A Látó eleven szemrehányásként állt a műterem sarkában.
A következő év a pályázatoké volt: hármat is kiírtak köztéri szobrokra. Emberünk új lendületet kapott. Az első eredményre három hónapot várt: művét az első körben beválogatták. Az egyik percben madarat lehetett volna vele fogatni, a másikban esélytelennek érezte magát, ahogy ez lenni szokott. Mindenesetre faragott három kisebb új szobrot, tisztes iparosmunkákat. Ez is valami. Aztán egy napon ajánlott levelet hozott a postás. Remegő kézzel tépte fel. A bíráló bizottságtól jött.
„Túl nagy méret, nem elég modern, amatőr munka...” - ezek a mérgezett szavak beették magukat a szobrász lelkébe. Leült a Látó elé, nézte órákon át. Mélyen belül – túl a fájdalmon – érezte, hogy a bizottságnak nincs igaza. Miért kéne mindennek kicsinek, modernnek és provokatívnak lennie? Másnap beadta a második pályázatot. Ettől nem várt sokat (forradalmi emlékműre írták ki), és nem is kapott. Vállat vonva dobta el az értesítést. A harmadik pályázatra a barátai beszélték rá, akik még hittek a Látó sikerében. Mit tesz Isten, újra beválogatták az első körben. Gyöngyöző öröm és sötét kétségek között őrlődött hónapokig. Dolgozni nem tudott, sokat betegeskedett. Várt.
Most itt ül a műteremben, kezében a felbontott ajánlott levéllel. Üresen mered maga elé, és nem érti, miért történik mindez vele. Órák telnek el így, a téli félhomály lassan beszivárog a szobrok közé. A szobrász nem gyújt lámpát. Hallgatja, hogyan sistereg fülében a pokoli csönd. Gépiesen kel fel, az állványhoz megy. Halkan koppan a nagyobbik szobrászkalapács.
A tétlenül várakozó kőtömbökkel kezdi. Törik a süttői mészkő, a kemény gránit, a karrarai márvány, pedig az tényleg sokba került. Aztán a kisplasztikák jönnek. A kalapácsütések erejétől mennydörögve zúzódik szét a gyerekeknek készült, vicces dinoszaurusz, a vigyorgó manó, az íjász, a babérkoszorús, fintorgó Nero, meg a többiek. A szobrász liheg, a fogát csikorgatja, arcán és hátán jeges verejték csorog.
- Minden rendben, szomszéd úr? - hallja valahol a tudata peremén az ismerős hangot és a kopogtatást. Nem válaszol. Lehet, nem is fog többé soha.
A Látóhoz tántorog, letépi róla a leplet. A szeretett arcba mered. Minden ismerős vonása itt van a kezében. A szobor talányos félmosolya gúnyos vigyorrá torzul. A szobrász minden erejét megfeszíti, így is többször neki kell vetnie magát, amíg a földre tudja dönteni. Mindent elsöprő robaj. A műterem falában egymáshoz koccannak a téglák, a padló megremeg a talpa alatt. Odakinn a szomszéd a fülére szorítja a telefonját.
A szobrászt elvakítja a könny, verejték, kőpor és vér elegye. Emésztő, vak haraggal vagdalkozik, míg csapásai alatt ropog, hasad, sikít a márvány. Mire a rendőrség és a mentők kiérnek, a tengerparti sétány, a sirályok hangja, a leanderbokrok visszahozhatatlanul semmivé lesznek.
Csak a fél tonnányi fekete-fehér márványtörmelék marad. A szobrász egyenes derékkal, merev arccal ül a tetején, akár egy szürke porral vastagon borított szobor. Még mindig nem lát. Lehet, nem is fog többé soha. Kezében mocskos márványszilánkot szorongat: olyan, mint egy hosszú, éles kés.
Epilógus:
Meglepődve forgatta a hivatalosnak tűnő, vaskos levelet, ami egy jónevű, igencsak felkapott tengerparti üdülővároska polgármesteri hivatalától érkezett. Sejtelme sem volt, mit akarhatnak tőle, de nagy lendülettel kinyitotta a borítékot. Már az első sorok után rádöbbent, a levelet nem neki szánták, hanem a szomszédban lakó szobrásznak. „Mindegy, ha már kinyitottam…” - gondolta. „Hátha valami jó hír. Ráférne szegényre.” Ismét a sorokra tévedt a tekintete.
„… örömmel tudatjuk Önnel, hogy a Látó című alkotása elnyerte a városatyák tetszését és szándékunkban áll - természetesen elfogadható összeghatáron belül - ajánlatot tenni a szoborra. Hozzátéve, hogy a jelenleg kiépítés alatt álló, új tengerparti sétányunk esztétikai értékének növelése érdekében, szeretnénk Önnel előszerződést kötni egy további, előre láthatóan öt-hat alkotásból álló sorozatra. A tervezetet csatoltuk…” (Az epilógus Szeman Zoltán írása)
