„Csillagok, ne ragyogjatok,
csillagok, megvakulok…
Mellettem elsuhan az Idő,
Angyalok bújnak elő.”
(Kex)
A Koldus a palota nagy, cirádás vaskapuja mellett ült, az üvegfalhoz simulva. Időnként ácsorgott, máskor a földön feküdt. Várt. Mióta is? Egy hete, egy hónapja, egy éve? Már nem emlékezett rá: a napok egybefolytak.
Azt viszont pontosan fel tudta idézni, amikor a Nagyherceg a hintójához intette. Őt, a semmi kis porszemet! Az álla leesett, mikor az előkelő úr megkérdezte tőle, volna-e kedve hivatalt vállalni a királyi palotában.
- De fenség, hivatalt nem adnak ott a magamfajtának… - hebegte elképedve.
- Miért ne adhatnának? Te többet érsz, mint amazok ott! Nem vagy közéjük való - intett a Nagyherceg a többi lerongyolódott, koszlott kéregető felé.
A Koldus végigpillantott magán: tiszta volt, rendezett, és még parázslott benne egy jobb élet reménye. Ki tudja, talán tényleg…
- A Királyúr és a Nagytanács elé viszem az ügyedet! Megkapod a hivatalt, ne félj! Csak légy a palota előtt, amikor hívatnak! - azzal a Nagyherceg továbbhajtatott.
A Koldus életében nem volt még ilyen boldog. Táncolva, ugrándozva futott a királyi palotához, és bátran megszólította a marcona kapuőrzőket.
- Igen, a Nagyherceg szólott rólad - válaszolták az alabárdosok. - De meg kell várnod, amíg a Királyúr engedélyt ad arra, hogy bebocsássunk!
- Időnek nem vagyok híján - válaszolta a Koldus, és letelepedett a motyójára.
A nap meleg ujjakkal simogatta a bőrét, és szemkápráztatóan csillogott a palota kristályüveg falán. Gondtalanul nézelődött, és csendben örvendezett a szerencséjén. Este kigyúltak a csillárok fényei, s a Koldus csodálta a gyönyörű, gazdagon öltözött udvaroncokat, és a pazar báltermet.
„Nemsokára én is közétek tartozom majd… és egyszer beléphetek ebbe a terembe… Köszönöm, én Istenem!”- ezzel a gondolattal aludt el, a batyujára dőlve.
Álomidő ölelésében teltek a napok, s a Koldus önfeledten tervezgette, mit fog majd mondani, amikor a felséges úr elé vezetik, és miképpen hálálja meg a Nagyherceg jóságát. Egy tapodtat sem mozdult a nagy vaskapu mellől - hiszen tudta, bármikor üzenhetnek érte -, legfeljebb éjszaka, amikor a szemétben kutatott ehető falatok után. Egyelőre, akárhányszor beljebb próbált merészkedni, nyomban két alabárd zárta el előle az utat. Ilyenkor vállat vonva vette tudomásul, hogy most még odakinn a helye.
Lassan egyre bozontosabbá vált, és körmei akkorára nőttek, akár egy keselyű karmai, ruhái elrongyolódva lógtak ösztövér testén. Észre sem vette az idő múlását, csak amikor a csípős őszi szél először borzongatta meg.
„Vajon meddig kell még várnom?”- gondolta egyre ingerültebben.
Mind kevésbé találta szórakoztatónak, hogy az üvegfalon át lesse az udvar fényűző életét. Odabenn akart lenni a melegben, élvezni a jó ételeket, tisztességes öltözékben járni, és elvégezni a reá bízott munkát.
A Nagyherceget sokszor látta az üvegen át: ilyenkor kopogtatott neki, és mindig váltottak egy-két barátságos szót. A rangos uraság türelemre intette őt, és azt mondta, ügye már a Királyúr előtt van. Ki kell várni.
A Koldust megnyugtatta, hogy mégsem feledkeztek el róla, és ezt diadalmasan dörgölte a többi kéregető orra alá, akik néha elvetődtek errefelé, és nem győztek gúnyolódni rajta.
- Ide figyelj, fiam! - mondogatták a sokat próbált, vénebb csavargók. - Sehová sem vezet az, hogy te itt üldögélsz! Attól még üres marad a bendőd. Gyere inkább velünk, szorítunk neked helyet a kalyibában!
- De hát bármikor behívhatnak! - intett ő a vaskapu felé.
- Ne ámítsd magadat! Hogyan hiheted, hogy ezeknek az előkelő uraknak éppen te kellesz? Ugyanolyan semmirekellőnek tartanak, mint bennünket. Sohasem fogsz bekerülni közéjük, még az istállójukba sem!
- Mi van, ha mégis? - rázta a fejét a Koldus csökönyösen.
Eljött lassan a tél: a hideg szél két marékkal vágta a havat az üvegfalhoz. Didergett: nem adott már elég meleget az a pár falat, amit a szemétdombon talált. Egyre elégedetlenebbül, sőt, éledező gyűlölettel figyelte azokat odabenn, akik nyugodtan lakomáztak, holott láthatták, a kristályüveg túloldalán valaki éhezik és fázik.
„Mennyivel többek, mennyivel különben ezek nálamnál? - gondolta fogcsikorgatva. - Őket is csak anya szülte, és mégis… Elnézik, hogy csendben meggebedek. Még a Nagyherceg is! Pedig ő hívott ide…”
Aztán egy napon nagy vihar kerekedett: diónyi jégdarabok verték a Koldus fejét, s a villámok kéklő fénye felragyogtatta a hölgyek nyakán a gyémántokat és az urak láncán az aranyórát. Fényűző bál volt azon az estén. Bár tombolt odakinn az égiháború, az udvaroncok rá sem hederítettek: a palota üvegfalainak semmi sem árthatott.
A Koldus viszont érezte, nem élheti túl ezt az éjszakát odakinn. Bekopogott hát a Nagyherceghez, és - bár eddig kellően önérzetes volt, és semmit nem kért - most mégis bebocsáttatásért könyörgött.
- A Királyúr még nem döntött az ügyedben. Addig nem engedhetlek be - válaszolta előkelő pártfogója.
- Legalább az istállóban hadd húzzam meg magam, fenség…
- Nem lehet. Várj és tűrj!
- Meg fogok fagyni, nagyuram! Egy kabátot küldj ki nekem, kérlek, vagy a maradékot az estélyről…
- Nem tehetem. Minden koldus ideszokna, ha megengedném.
- Itt halok meg a kapudban, ha nem segítesz rajtam…
- Menj, keress magadnak munkát, amíg meg nem kapod a hivatalt. Vagy koldulj, ahogyan eddig!
- Már egyikhez sem vagyok elég erős!
- Szedd össze magadat. Taposd ki a magad útját! Ezt senki sem teheti meg helyetted.
- És ha éppen akkor szólítanak a Királyúr elé, míg én munka után járok?
- Az a te kockázatod, barátom - felelte a Nagyherceg, és hátat fordított az ablaknak.
A Koldus láztól borzongva, sóváran bámult befelé.
„Sohasem fognak bebocsátani. Ahhoz meg kéne gazdagodnom. Agyonütök valakit, és elveszem a pénzét…” - ám, amint vézna karjaira és apró öklére nézett, még inkább elcsüggedt.
Haragosan sújtott a vastag üvegre, ám az meg sem döndült. Ő viszont feljajdult fájdalmában. A kaput továbbra sem hagyta el: reménytelennek találta, hogy így, lerongyolódva, betegen munkát találjon. Régi kalyibáját már úgyis elfoglalták, és különben is, ott már nincs semmi keresnivalója. Ahogyan a kéregetők között sem.
Összehúzta magát a földön, és hátát az üvegnek vetette: nem érdekelte többé a feldíszített terem és az udvaroncok pompája. Várakozott.
Aztán, egy napon kinyílt a cirádás vaskapu, a Koldust nevén szólították…
* * *
… és nyomban ráismert a hangra: a Nagyherceg állt mögötte.
- Jöjj hát be, barátom, és örvendezz! A Királyúr és a Nagytanács rábólintott: mától fogva az udvarhoz tartozol, mint a kamarásom.
- Miért nem engedtél be előbb, fenség? Hiszen láthattad, éhezem, és majd’ megvesz az Isten hidege!
- Kipróbáltuk az állhatatosságodat, mielőtt bekerülnél az udvarba. Kegyetlenség volt talán, de tisztességgel kiböjtölted. Bizony, sokakat meg kellett győznöm ahhoz, hogy ezen a kapun bebocsássanak téged! Ám, ha rendesen teszed a dolgodat, egyszer talán a mi köreink is megnyílhatnak előtted, és szolgából úrrá lehetsz. Ha akarsz.
* * *
… és egy udvaronc hajolt fölé.
- A Királyúr hívat, jóember!
A Koldus feltápászkodott. Végigpillantott magán: rongyai alig-alig fedték vézna testét, és cipője roncsaiból kikandikáltak lilára fagyott lábujjai.
- Így mégsem járulhatok elé…
S azóta is az utcákat rója.
* * *
…és egy felháborodott testőr viharzott elő. Igaz, ehhez arra volt szükség, hogy két kézzel, és elkeseredésének minden erejével az üvegfalnak essen: akkorát dörrent, hogy a bálozók odakapták fejüket.
- Mit akarsz, te koszos csavargó?
- Azt a hivatalt, amit a Nagyherceg ígért meg nekem! Mikor is… már nem emlékszem.
-
- Miféle Nagyherceg?
-
- Az az úr ott, ni!
-
- Nem úr az, te szerencsétlen, hanem az udvari bolondunk! Hónapok óta azon mulat az egész udvar, milyen könnyen lóvá tett téged! És várták, hogy meddig bírod még…
* * *
… és a Király küldötte hajolt föléje.
- A felséges úr hívat, jóember!
A Koldus nem mozdult. Csak ült, és aszott arcán idióta mosollyal meredt maga elé. Az udvaronc megérintette a vállát. Már kihűlt.
* * *
…és egy feldühödött testőr rontott elő, miután majdnem szétverte az üvegfalat, alaposan összekenve véres ökleivel.
- Takarodj innen, mocskos csavargó!
- Addig nem, amíg nem beszéltem a Nagyherceggel!
- A kegyvesztettről beszélsz, te szerencsétlen? Száműzték az udvarból, és minden vagyonát elveszítette. Na, hordd el innen magadat, amíg szépen van sorod!
* * *
… és a kapuőrzők végleg elzavarták, minden magyarázat nélkül. Soha sem tudta meg, hogy mi lett volna, ha…
* * *
… és egy szelíd arc hajolt fölé. A sötétség ellenére felismerte: a Nagyherceg egyik kísérője volt. Határozott kéz nehezedett a vállára. Mosolyogni próbált.
Aztán tőrt kapott a bordái közé; nyikkanás nélkül dőlt el, akár egy zsák föld. Holttestének reggelre nyoma sem maradt, és annak sem, hogy élt valaha.
* * *
…és felriadt. Kalapáló szívvel meredt a földbe vájt kalyiba derengő félhomályába. Az elnyűtt pokróc alatt társa keze után tapogatózott. Érintésére az asszony felébredt.
- …Mi baj?
- Semmi… álmodtam.
- Éhes vagy, azért. Egyél, maradt még egy darab a tegnapi kenyérből.
