Tavasz járt az utakon. Illatos, langyos, élettel teli. A lemenő nap sugarai aranyba vonták a keskeny utca régi házainak tetejét. Néhány kémény kormosan pöfékelt a hűvös estét várva. Az álmos csendet gerlék turbékolása törte meg, majd léptek zaja hallatszott az út felől. Egy fiú és egy lány közeledett kézen fogva. Megálltak egy korhadó, zöld kapunál. Mögötte kopott ház pihent.
A Ház öreg volt, túl a századik születésnapján. A kor látszott rajta, gerince hajlott az évek súlya alatt. De tartotta magát. A naplemente kifejezetten előnyös volt számára. Tetején a cserepek aranyos ragyogása vörösbe váltott, ahogy a nap korongja lejjebb csúszott a házak között. Előtte magányos fenyő álldogált. Nem volt sem dús, sem szép, mégis áradt belőle valami különleges. Nemes. Talán bölcs.
A fiú jól ismerte a helyet. Nagyszüleié volt, előtte pedig a dédszüleié. Most izgatottan, kíváncsian nézett hol a házra, hol a lányra. A két fiatal tekintete egy pillanatra összevillant és tudták: beleszerettek.
A Ház csendben figyelt. A fiút jól ismerte, hisz sokat kergetőzött falai között. A lányt, aki mosolygósan méregette, nem látta még. Változást érzett a levegőben. Nem örült neki.
- - Nem szeretem a változást – dohogta. - Az új idők már hoztak rosszat. Egy magam fajta öreg ház pedig…
-
A mondat félbeszakadt. Nagyot sóhajtott.
- - Sebaj, jöjjön, aminek jönnie kell. Én nem félek… - gondolta és szunyókálásba merült.
-
A másnap szokatlan zajokkal keltette. Mire felocsúdott reggeli szendergéséből, már hangos kalapácsütésekkel zúzták korosodó tagjait.
- - Egek! Itt a vég… - dörmögte. - Lebontanak végleg…
-
Haragos pillantásokat vetett a lányra, aki vödrökkel a kezében szaladgált szobáiban. A Ház recsegett, ropogott, nyöszörgött, szomorúan nézte porladó falait. Az ütések egy ritmust vertek lelkének lemondó dobbanásaival.
Teltek a hetek, s egy napon észrevette, hogy nem fogynak tovább sem téglái, sem cserepei. Nem csapkodják kemény kalapácsok. Helyette gondos kezek javítják padlóit, festik falait, ablakait, ajtóit. Nem is emlékezett rá, mikor építették utoljára. Jólesőn szívta be a megújulás száradó, páradús leheletét az üres félhomályban. Sötétedéskor csendes beszélgetés hangjai úsztak a csupasz falak között. A fiú és a lány volt az. Lelkébe örömteli nyugalom költözött, ahogy estéről estére hallgatta őket. Újra tartozott valakihez.
Lelkesen figyelte élénk színeit, megváltozott formáit. Tartózkodását félretette, elégedetlen morgása is abbamaradt. A fiú és a lány szeretettel simították kezükkel vastag falait. A Házban régvolt érzések elevenedtek meg: a tisztelet és szeretet költözött vissza. Kongó üressége lassan élettel telt meg a bútorok, szőnyegek, tárgyak nyomán. Meglepve üdvözölte közöttük régi, megszokott ismerőseit: a faragott lócát, a szőtteseket, a míves poharakat, kancsókat, az öreg kiskályhát. Régi időkre, emberekre emlékezett velük, akik a részei voltak. Akiket szeretett. Remények, hangulatok leltek ismét otthonra benne. Furcsa keveréke a réginek és az újnak. Már nem érezte magát öregnek, lelke új életre kelt.
A Ház ragyogni kezdett a szomszédos házak szürke erdejében. Ritkán beszélgetett a többiekkel, pedig nem hordta magasan kéményét. Nem tudott mit mondani nekik, így hallgatta őket. Jobbján rozsdás szélkakas vigyázta, apró házikó borongott: kis családot dédelgetett egy ideig, de a benne szőtt álmok gyengék voltak. Szertefoszlottak, mielőtt boldogságot hozhattak volna lakóinak. Másik oldalán hosszú, roggyant falú épület sóhajtozott a múltról: jobb időkről, pénzéhes álmokról. Nem maradt hely köztük örömmel telt emlékeknek, érzéseknek. Szerszámtárolóként tengeti életét, eseménytelen hétköznapok súlya alatt.
Az öreg Ház elégedetten tekintett szét portáján. Érzéseit azonban magában tartotta, régi jól nevelt házhoz illően. Sokat megélt, mesélhetett volna jót és rosszat, életet és halált. Nem tette. Jobban szerette a jelent. Boldog volt benne. Füves udvara nyáron jókedvvel volt tele, sárga ablakaiban a piros muskátlik jólesően pihegtek a langy melegben. Fehérre meszelt falain a magányos fenyő árnyai játszottak a szélben. A téli hidegben az öreg kályha halkan duruzsolt, a házban sütemény-, otthon- és szeretetillat szállt. A Ház együtt lélegzett a benne élőkkel. Régi történeteket súgott nekik, ahányszor csak kezükbe vették örökségeiket: a réz derelyemetszőt, a nyújtófát, a míves poharakat.
Egy hűvös őszi napon új álmot hozott az éj. Egy régi, poros álmot. Szelíden elmosolyodott, öröm töltötte el: barát érkezik hozzá, az ő öreg testének folytatása… sok szobával, tetővel, új kéménnyel.
- - Egek! NAGY ház lesz belőlem…
-
A gondolat előbb csak végigsuhant szobáin, majd csendesen befészkelte magát az egyik sarokba és ott maradt. A Ház szeretettel végigsimította a benn alvókat. Sokáig nézte őket. Az őszi szél ringatta szélcsengő hangjára aztán ő is elszenderedett.
Az öreg Ház, aki régi álmok őrzője volt, új álmok bölcsője lett.