Mindenki látott már aranyhidat. De azt nem mindenki tudja, hogy ennek igen fontos jelentősége van bizonyos láthatatlan kis lények életében. Mindezt csak azok veszik észre, akik napkeltekor, valamint napnyugtakor az aranyhídra merőlegesen állnak, szemükkel hunyorítanak és az egészet fejjel lefelé nézik. Nem kell hozzá semmilyen különleges, híres tavat, vagy nagy óceánt keresni; még a legapróbb kis tavacska aranyhídján is ott szaladgálnak a szárazföldi tündérek, hogy kapcsolatba kerüljenek a vízi tündérekkel.
Mint minden mese, ez is a régmúltra nyúlik vissza, hiszen tündérek, manók, koboldok és más furcsa lények már akkor léteztek, amikor az ember még csak a tűzzel ismerkedett. Történetünk szereplői egy érintetlen, hegyi tavacskában és az azt körülvevő apróbb zöld mezők és hatalmas szikláin élnek.
A vízi tündérekről alapvetően tudni kell, hogy nem szívesen hagyják el saját területüket, így szinte soha nem jártak még szárazföldön. Talán nem is tudnának, nem tudhatjuk, mivel ők sem merészkedtek ki a tóból soha. A szárazföldi tündérek azonban igazi kalandvágyók. Mindenre kíváncsiak, minden újdonságot egyből megnéznek; nem hagynak ki semmi újat.
Így történt az az eset is, hogy egy kis szárazföldi tündérke felfedezte vízben élő társait.
A vízi tündérek vígan játszadoztak, úszkáltak a kristálytiszta tóban, ami igen felkeltette Del érdeklődését. Így hát minden gondolkodás nélkül fogta magát és belesétált a vízbe. Ám mivel eddig egy szárazföldi tündér sem járt ilyen helyen, így úszni sem tudtak.
Hangos kiabálásba kezdett, melyet egy Lai nevű vízi tündér hallott meg, és egyből a segítségére sietett, majd kihúzta a partra.
- Köszönöm… - habogta nehezen és gyorsan kapkodta a levegőt – Del vagyok.
- Lai – mutatkozott be a tündérke. – Miért akartál bejönni a vízbe? – kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom… Olyan jól éreztétek magatokat, hogy én is csatlakozni akartam – válaszolt kissé szégyenlősen.
Lai elnevette magát, amitől Del zavara csak nőtt, arcocskája még pirosabb lett.
- Akkor gyere ki te! – parancsolt rá Laira idegességében.
- Mi nem megyünk ki – felelt nyugodtan és rázta a fejét – De ti sem tudtok bejönni, senki sem tud.
- Ezt nem hiszem, nincs olyan, hogy lehetetlen – vágta rá durcásan Del.
- Lehet… - gondolkodott el Lai. – Holnap legyél itt ugyan ekkor!
Azzal lebukott a víz alá és eltűnt. Del értelmetlenül pislogott a parton, s talán egész nap ott ült volna, hacsak egyik társa rá nem szól.
Lai mélyen a tó fenekére úszott, s egy aprócska fényforrást követett, ami egyre nagyobb lett, ahogy közeledett felé. Hínárból, buborékokból, kagylókból összeállított házak tornyosultak elé. Ez volt az otthonok.
Gyorsan és határozottan úszott végig kis városukon, majd egy hatalmas barlanghoz ért. Megállt előtte, habozott. Nem szoktak idejárni a tündérkék, sok legenda keringett a barlangban lakó rémségekről. Bár ezzel inkább csak a kicsiket szokták ijesztgetni.
Elkapott egy aprócska halat, jól megrázta, ami elkezdett világítani; így lassan, szorongatva kis fényforrását beúszott a sötétségbe.
A fal tele volt különböző jelekkel és írásokkal. Lai végignézte mindegyiket, hátha talál valami megoldást arra, hogy a szárazföldi tündérek is közéjük jöhessenek. Mígnem rábukkant erre:
"Van híd, fényes aranyszínű, mely összeköt két világot. Az égből jön, mégis látható lesz a vízen. De vigyázz, amilyen hirtelen feltűnik, oly hirtelen el is illan!”
Del másnap már jóval korábban visszatért a tópartra, s várta a vízi tündérkét, mit mond neki. Lai viszont csak napnyugta előtt érkezett meg.
- Késtél! – vádolta meg Del.
- Nem késtem, ilyenkor találkoztunk tegnap – felelt nyugodtan Lai.
- Mit találtál? – türelmetlenkedett a szárazföli tündér.
Lai elmondta a barlang falán talált írást, azonban magyarázatot nem tudott adni rá. Del egyből elkezdett gondolkodni. Fejében már a hidat tervezte, hogy mi lehet az, hogyan segítene nekik és miből csinálná meg. Ötletekkel árasztotta el Lait, aki csak türelmesen hallgatta Delt.
Közben kezdett besötétedni, a Nap egyre lejjebb csúszott az égen.
- Mennem kell – szakította félbe Delt, de ő visszatartotta. Megfogta Lai karját, és a tó felszínére mutatott. A Nap sugarai megvilágították a vizet, és arany színe egyre erősebben tükröződött.
- Ez az! – kiáltotta el magát a szárazföldi tündér, majd odaszaladt közvetlenül a híd elé. Lai is odaúszott.
Del óvatosan rátette egyik, majd másik lábát, ami hihetetlen módon megtartotta őt a víz felszínén. Annyira megörült neki, hogy elkezdett egyre beljebb szaladni a tó közepe felé. Lai aggódva úszott utána, és próbálta lebeszélni Delt, mindhiába. Ám a Nap hirtelen eltűnt a hegyek mögött, s vele együtt a híd is. Így a kis tündér belepottyant a tóba. Lai gyorsan megragadta és kihúzta a partra.
- Ez veszélyes, nem kéne ezt használni. - Del nem törődött a szavaival, s elköszönt tőle úgy, hogy napfelkelte előtt találkozzanak.
Így is lett. Minden reggel és minden este a két tündér a hídon találkozott. Sokat meséltek magukról. Del megismerte a vízi tündéreket, Lai pedig a szárazföldieket. Szinte mindent megtudtak egymás szokásairól, hagyományairól. Egyre csábítóbb lett mindkettejüknek a másik világ, és egyre többet akartak belőle. Lassan a többi tündér is megismerte a hidat, mely összeköti a két világot, és egyre többen használták. Sok-sok idő telt el, mire elterjedt az Aranyhíd a messze élő tündérek körében, és használni kezdték.
Ha figyelsz, néhány helyen még ma is láthatod, ahogy a szárazföldi tündérek rálépnek a hídra és szaladgálnak rajta, miközben a vízi tündérek körülöttük úszkálnak.
