Több napba telt, mire átvergődtünk a hegyeken a Ness-tó partjáig. Ellenséges klánokkal nem találkoztunk, emberrel is alig, olyan pocsék volt az idő. Mintha dézsából öntötték volna, ömlött a hideg eső, szinte az egész utazás alatt. Hálát adtunk az Úrnak, amikor csak szemerkélt. Csuhánk a nedves gyapjú bűzét árasztva tapadt ránk, csatakosak voltunk, mint a legelőn felejtett birkák. Meztelen lábunkat felhasogatták a sziklák, összekarmolták a hanga tüskéi. Elcsigázottan és mogorván gyalogoltunk mindannyian, leszámítva Diarmuidöt és Columbkill atyát, aki váltig állította, a kitartó esőt alighanem a Gonosz küldte ránk, hogy visszafordítson bennünket lélekmentő utunkról. Hogy ellen tudjunk neki állni, imádkozva és himnuszokat énekelve kaptattunk fel a meredek hegyi lejtőkön. Diarmuid dalolt köztünk egyedül lelkesen, széles arcán a szokásos, üres mosolyával. Ami engem illet, már százszor megbántam, hogy meggondolatlanul jelentkeztem az apátúr kísérőjének. Vágyakozva gondoltam a cellámra Ionán, ami hideg ugyan, de legalább száraz.
Alig vánszorogtunk már, mire a hegy lábánál megpillantottuk a hosszan elnyúló, keskeny tavat. Olyan volt, mint egy nagy, fekete kígyó, vagy mint egy folyó, ami tónak próbálja álcázni magát. Körös-körül reménytelenül szürkének tűnt minden: a hegyek, a hangabuckák, a csenevész fák, és az erőd, ahová igyekeztünk, a túlparton. Még sosem hatott táj ennyire nyomasztóan rám. A feketén hullámzó, feneketlenül mélynek tűnő tónak már a látványától is a hideg futkosott a hátamon. Pedig a Fenevadról akkor még szó sem esett. Arról a két halász beszélt először. Kétségbeesetten álltak, lógó karral, görnyedt háttal, és egy rozoga csónakot bámultak, ami nem messze, kinn imbolygott a vízen.
- Mi történt veletek, jóemberek? - szólította meg őket Baithéne.
- A sárkány…! - jajgatott egyikük, egy toprongyos férfiú. - Ez már a harmadik ember volt a héten, akit elragadott! A bátyám…
- Már alig vagyunk néhányan! - tódította a másik, egy csenevész fiatal fiú. - Alig merünk kimenni a vízre… Megzabál mindenkit!
Bizalmatlanul vizslattam a fekete hullámokat. A tó csendesnek tűnt a szitáló esőben, mégis bármit el tudtam képzelni a felszín alatt. A túlparton alig látszott a vár körvonala. Éreztem, amint égnek borzolódik rövidre nyírt hajam a csónakba szállás puszta gondolatára.
Columbkill atya szótlanul hallgatta végig a halászok panaszát.
- Márpedig nekünk át kell kelnünk, minél hamarabb. Több napba telne, mire megkerülnénk. Itt a legkeskenyebb a tó. Csónakot kéne kerítenünk…
A két helybeli rontástól védő jeleket hányt magára.
- Nektek elment az eszetek! A fenevad bármikor visszajöhet… Mindig éhes.
- Hol tudunk csónakot szerezni? - faggatta őket makacsul a szent ember.
- Az utolsó ott van, kinn! - mutatott az elcsendesedett vízen himbálódzó lélekvesztőre az öregebbik. - Egy fertályórája sincs, hogy kirántotta a bátyámat belőle, és felfalta! - azzal zokogásban tört ki.
- Mi be nem megyünk érte, és ne menjetek ti sem, ha kedves az életetek! - győzködött bennünket a társa.
Döbbenten és borzongva hallgattunk, még Baithéne is elnémult.
Columbkill atya hosszan szemlélte a tavat. A szemét figyeltem, és meg mertem volna esküdni, hogy olyasmit lát éppen, amit mi nem. Végül hozzánk fordult:
- Valamelyikőtöknek ki kéne hoznia a csónakot!
Senki sem szólt. Lesütöttem a szememet, mintha semmi nem érdekelne jobban a kavicsoknál a lábam előtt. A csend hosszúra nyúlt. Végül Donnocha, a novícius vállalta, hogy kihozza a ladikot. Már előre szántam szegény, fiatal életét.
- Ne féljetek, kicsinyhitűek, az Úr megvédelmez minket! - szólt az apátúr, és a kereszt jelét rajzolta a reszkető, de elszánt ifjú homlokára. - Nem azért küldtek ide, hogy felfaljanak bennünket, de nem árt, ha megerősítjük a szíveinket.
Donnocha csuhástul begázolt a vízbe: már úgyis tetőtöl-talpig nedves volt. Visszafojtott lélegzettel figyeltük minden mozdulatát. A tó tükrét hosszú esőszálak verték. A bőrcsónak nem volt messze, legfeljebb egy kőhajításnyira. Úgy tűnt, pár lépés, és a novícius eléri a vízbe lógó kötelet. A tó azonban hirtelen mélyült, és Donnochának úsznia kellett. Ha az ismeretlen vadállat még a közelben van, akkor az Úr irgalmazzon szerencsétlennek…
Columbkill atya mindenre készen a víz széléig sétált. Láttam, amint keze olyan erővel markolja keresztforma botját, hogy belefehérednek az ujjai.
Az ifjú skót megragadta a kötelet, és megpróbált felhúzódzkodni az ingatag tákolmányra. Mindjárt kinn lesz… és hála az Úrnak nem történt semmi.
A víz furcsa fodrozódását én vettem észre először. A lassan kiemelkedő, sötét púpfélét is.
- ...Donnocha, vigyázz! - üvöltöttem.
Akkor már a többiek is látták.
- ...Mi az ott?
- Jaj, vigyázz!
- Gyerünk, ússz! Gyorsan!
- Kifelé a vízből!
Egyedül Columbkill atya nem szólt. Botját markolva térdig gázolt a veszedelmes vízbe.
A púp egyre magasabbra emelkedett. Donnocha pillanatnyi dermedtség után úszni kezdett, ahogy csak bírt. Kezével görcsösen szorította a kötelet: a csónak nehézkesen sodródott utána. Torkunk szakadtából ordítva biztattuk, hogy ússzon az életéért.
Csak akkor némultunk el, amikor nagy fröccsenéssel a fej váratlanul előtört a felszín alól. A két helybeli sikoltva vetette le magát a földre, és eltakarták az arcukat.
Addig azt hittem, a költők túlzása csupán, hogy az embernek földbe gyökerezhet a lába. Most megtapasztalhattam szavaik igazát. Ott álltam, felemelt kézzel, kiáltásra nyitott szájjal, és akkor sem bírtam volna megmozdulni, ha az életem múlt volna rajta. Nem láttam mást, csak a hosszú nyak végén himbálódzó, iszonyú fejet, amint fölénk emelkedik, a fuldokolva kapálódzó novíciust, és a sötét vízben álló Columbkill atyát.
Az állatot – már ha állat volt az egyáltalán – mocsárszínű, rücskös pikkelyféle borította. Teste nagyrészt a víz alatt maradt, de látszott, hogy irdatlan méretű. Nem is tudnám mihez hasonlítani… talán Doire legvénebb tölgyfája lehetett ekkora. Vaskos, kígyószerű nyaka szédítő magasra nyúlt. Hosszú, lapos feje két oldaláról dülledt, sárga, keskeny pupillájú szem meredt ránk. Pillantása nem egy oktalan állaté volt: tömény gonoszságot sugallt. Nyitott, lihegő szájában éles fogak sorakoztak, kileffent mögülük villás, fekete nyelve. A levegőt orrfacsaró, nyers szag töltötte be. Azt hiszem, maga a Sátán jelent meg előttünk ilyen formában: még ma is ráz tőle a hideg, amint felidézem.
A sárkány meghimbálta idomtalan fejét, és felhördült. A bűz a gyomromba markolt. A kétségbeesetten tempózó Donnocha felé mozdult.
- ...Állj! - valaki akkorát ordított, hogy azt hittem, megáll a szívem a rémülettől. A mi nyájas és bölcs apáturunk volt az. Mindenki meglepődött, leginkább a szörnyeteg. Visszarántotta a fejét, és Columbkill atyára bámult.
- ...Hagyd békén az ártatlant, te sátánfajzat! - dörögte a szent ember. - Velem küzdj meg, ha van hozzá merszed!
„Az atyának elment az esze!” - gondoltam, és rémülten, megmozdulni képtelenül vártam, hogy most mi lesz.
A förtelmes lény mintha megértette volna szavait. Kitáguló orrlyukakkal szimatolt, aztán felordított. Többen hanyatt vágódtak a kavicsokon. A bűz a gyomromba markolt. Tehetetlenül néztem, amint a sárkány feje ijesztő gyorsasággal a part felé vágódik.
A következő pillanatban a fenevad felvonyított: Columbkill atya kezében meglendült a bot, és úgy verte szájba a vaskereszttel, hogy pofáját elöntötte a sűrű, sötét vér.
- A Miurunk Jézus Krisztus nevében: takarodj vissza oda, ahonnan jöttél! - üvöltötte túl a pokolfajzatot. - És ne is gyere vissza többé!
A meglepett lény tétován megrázta vértől csepegő fejét, és olyan sebesen tűnt el a hullámok között, mintha kötélen rántották volna vissza a feneketlen mélységbe. A felkavart tó haragos csobbanással zárult össze felette.
Columbkill atya a partközelben vergődő Donnocha felé nyújtotta a bot végét, és Baithéne segítségével kirángatta őt és a ladikot a vízből. A novícius hörögve hevert a kavicsos fövenyen, míg a többiek rohanvást gyűltek köré, hogy életre rázzák. Én még mindig nem tudtam megmoccanni, bár a tagjaim görcsösen remegtek.
A két halász végre fel mert emelkedni a földről, de csak azért, hogy térdre vessék magukat az apáturunk előtt. A vérrel borított Columbkill atya nagyot fújt, és felpillantott a botja meggörbült vaskeresztjére. Kezében vaskos valamit szorongatott: a szörny egyik kihullott fogát.
- Keljetek fel! - szólt a két férfiúhoz. - Nincs mitől félnetek. A sárkányt nem fogjátok látni többé.
- Ez biztos? - kérdezte remegő hangos a hórihorgas öregebbik. - Holnap nem jön elő megint?
Az apátúr tekintete egy pillanatra elrévedt.
- De igen… - mondta lassan. - ...előjön. Amikor letelik ezer emberöltő, az emberek újra látni fogják.
- Az nagyon sok! - örvendezett az ifjú. - Édesapám, akkor mi már rég nem fogunk élni!
- Hogyan csináltad ezt, uram? - fordult újra a szent emberhez az apa, és nem volt hajlandó felkelni a lábai elől.
- Nem én csináltam, hanem az én Uram, aki erőt adott nekem hozzá – válaszolta ő mosolyogva.
A két halász összenézett.
- Ki a te Urad? Nekünk is inkább őt kéne szolgálnunk, mint a Főnököt…
Columbkill atya földbe döfte a botját, eldobta a sárkányfogat. Leguggolt hozzájuk, barátian átölelte őket, és megkérdezte:
- Hallottatok már Jézus Krisztusról, a világ megváltójáról?
