A tékozló fiú
1.
Most beszéltem veled. Hm. Néha nem megy telefonon a szöveg. Mással sem.
De azért jó, hogy fölhívtál. Még ha annyira is, hogy jól vagy? Jól vagyok, és te? Stb. Átlagos telefon-szöveg. Jólesett, habár (mert?) vártam. Csak nem ilyen gyakran. Nem készültem rá. Nem is szoktam. Tudom, hogy tovább akartál velem beszélni, többet, jobbat, meg sok mindent el akarsz még mondani.
Nem tudom. Nekem néha nem megy. Az utóbbi időben állandó jelleggel nem megy. Bezárkózom, hidakat robbantok magam körül, elszigetelem magam. Senkinek sem tartozom felelősséggel. Azt hiszem. Vagy mégis. Jó, tudom. Anyám. Apám. Húgom. Barátaim. Barátnőim. Te. Stb. Ez szöveg. És rossz. Minden ember saját magának tartozik felelősséggel. S ez a legnehezebb. És ez is szöveg. Is. Meg más is. Persze, közhely – mondod te. Igazad van.
Tegnap hallgattam a rádiót – mikor nem –, és egy régi-régi Rolling Stones kedvencem szólt. Van benne szó vad lovakról (Wild Horses), de a lényeg, ami nekem teccik (tudom, hogy utálod a helyesírási hibákat):
I have my Freedom
But I don’t have much time…
Aztán volt még sok minden.
Meg ilyen szörnyűség – legalábbis én annak érzem:
I meet a girl who sang a blues
And I asked her for some happy news
She just smiled and turned away…
Csak mosolygott és elfordult. Na bumm. Ez kb. az életérzésem. Talán csak a vizsgák teszik. (Ezt magam sem hiszem.) Mert ha jó hírek után érdeklődöm, csak elmosolyodnak, ki így, ki úgy, s elfordulnak.
Sajnálom, hogy nem beszéltem veled. De nem tudok. Még. Még? Te sem tudsz. Jó, hogy élsz. Tudom, sután hangzik. Isten lássa lelkemet, jó, hogy vagy.
Miért van akkora űr az emberek között?
De ez egy elcsépelt, értelmetlen kérdés.
Egy valamiben biztos lehetsz. Csak azt kapod tőlem, amit adni tudok. Így. Ilyen állapotban. Minden színészkedés nélkül. Ha rámjön, írni fogok. Csak ne érts félre. Csak aludni, enni, tanulni, olvasni, írni van kedvem ilyenkor (meg a melléktermékek, ami muszáj). Beszélgetni nincs. Abszolúte. Mert ilyenkor lecsökken az önkontroll, és olyan dolgokat mondok, amelyeket félre is lehet érteni. A szó veszélyes fegyver. (Bródy) Ez van. Take it or leave it. (Utálsz most nagyon? A sok angolért?)
Még akartam valamit, de már nincs több hely. Szia. T. F. (Tékozló Fijú) Különben itt köd van.
2.
Nézd, kislány:
Van egy irtózatosan nagy hibám: nem tudok hazudni (legalábbis jól). (Különben ez teljesen közhelyes meg helyesírástalan levél lesz, készülj fel rá, testileg, lelkileg.)
Megkaptam öt nappal ezelőtt feladott leveledet. Érdekelt, mit firkáltál össze, és nagy nehezen kisilabizáltam, mit is akartál mondani. Ma reggel (egy frászt). Na, szóval: felhívott Elli. Az Elli. Tudom, persze, hogy névelő használata tulajdon- stb. nevek előtt tilos, de erre meg most fütyülök. Ám ez nem is fontos. Nézd, kislány, a fene tudja, mér’ kerülgetem a témát. Majdcsak beletalálok. Nna. Nem kell sürgetni. Tudod, már írtam, hogy a szó veszélyes fegyver, de a levél még veszélyesebb, el lehet olvasni többször is. Most össze-vissza írok itten, meg ilyenek. Mert ez most így nehéz. Ja, különben a pofont miattad adtam. Neked. Szív küldi szívnek szívesen. (Sok más marhaságot is olvashatsz még itten. A húgom azt mondja, a tévé is csak csupa ilyesmivel van tele, csöpögős közhellyel. Gondold azt, hogy most tévézel.)
Egyébként nagyon örülök, hogy végre nem csak a nemi szerv szerepét töltöm be csapongó képzeletedben. (Na, ezt jól megmondtam! Főleg ezt a „csapongó képzelet”-et, hogy én ilyet tudjak, nahát.) Rondán írok, de így szoktam. Majd megszokod. Vagy megszököd. Durvaságomat nem kell, mert nincs. Az szerep volt, és jól bevált. Kissé észhez térített. Téged. Jobban, mint egy két napos monológ. Mármint neked. Én belefáradtam. Under pressure – David Bowie & The Queen. Én még itt tartok. Zseniális. Nyomás alatt. Már régóta.
„Ne bántsd a gyenge nőt
ha már szeretted
s magadat érte kínokba veretted
S nem adtál két pofont neki.
Telefirkáltad a falat vele.” Ez József Attila. Remélem, pontosan idéztem.
Ez volt. És mostanában kísért a múlt. Telefonon. És én kedves vagyok, meg jópofa, de … Distance is distance.
Nem.
Nem.
Nem.
Tudom?
Lenne még sok minden más is, de majd máskor. T. F. (Tékozló Fijú)
U.i.: Különben a „Jani”-kat szervileg nem bírom, és életcélom, hogy a földre szállítsam őket. Főleg, ha művész az illető. Illetve „művész”.
A’sszem, érted.
Folyt. köv.
Különben ez az egész kettőnk ügye, nem?
3.
When the … over turn at the light – The Doors. Ez van a rádióban. Itt van a leveled előttem, és szeretnék veled lenni. Miért? Mert. Rámjön néha. Mit tudom én. Már régóta nem írtam. Mert…
Mert semmit se csináltam. Gyűlölködtem. Magammal. Útálom magam. Így, hosszú ú-val. Nem is beszélek velem. Néha. Meg Ady-versek jutnak az eszembe. Tényleg, nem truccból mondom, tudom, te őt nem szereted különösebben, meg azt sem, hogy teleirkálom a levelemet angol idézetekkel. Ne haragudj.
Szeretném, ha ma éjszaka velem lennél. We want the World and we want it now. Ez is Doors. Meg ilyesmi. Majd talán később haladok a korral. De most még ők. Meg akik hasonlítanak. Hozzájuk.
Szóval, téged meg akarnak ölni. Nahát. Szép. Legalább te ne akard magad. Mert én azt teszem. Alattomosan, csendesen ölöm, gyilkolom magam. Vagy nem is. Egyszóval mindegy. Dehogyis mindegy. Azt mondták, csúnya vagyok. Meg nevetséges. Már-már kisebbrendűségi érzésem támad, mire hozzáteszik, hogy azért van valami a ronda képem mögött. Azannyát!
Aztán tovább mentem. Illetve tovább éltem anélkül, hogy megváltoztam volna. Egy szemernyit se. Akár. Aztán itt van egy kis Pink Floyd. Négy-öt ütem, de haláli. Nem halálos, csak haláli. A Wish you where here-ből. Mivelhogy épp ezt mondtam az előbb. Hogy szeretném, ha itt lennél.
Május elsején költözöm. És eszembe jut a levél nővéremnek. Költözöm. Autóra rakják mindenem. És akkor mi van? Érdekel ez valakit?
Téged meg nem fog kinyírni senki. Esetleg csak egy őrült kritikus fog darabokra tépni, akinek nem tetszik, amit írsz.
A jövő héten… na, de semmi. Megint nem tehetem azt, amit kéne. Amit szeretnék.
Hazautazok. Sok-sok zenét fogok hallgatni. Meg lehet, hogy zenélek is egy kicsit. Meg mást is kellene. De nem is bírok. Meg szeretném, ha itt lennél mostan. Hogy ne kelljen ezt a levelet írnom. Mert nem sok okos van benne. Úgy általában.
Kívánlak.
Szeretném, ha most itt lennél. Valószínűleg úgy fognám magamat vissza, nehogy nagyon gyorsan…, nna, szerintem érted. Kívánom a hajadat. Most azt. Először. Szinte érzem, ahogy a nyakam és a vállam közé simulsz. Hihetetlen, hogy kibírjuk. Mármint a lassítást. És nézzük egymást. Nézlek. Minden porcikádnál úgy érzem, nem tarthatom tovább. De mégis. És te is. Megszűnik a világ, olyan, mintha egy átlátszó fólia venne körül minket, s ami azon túl van, az teljesen más ritmusú. Annak mi nem is vagyunk a részei. Az, hogy hozzád érek, hogy hozzám érsz, nem hasonlítható semmihez. Nem tudom, honnan szedi a sok dilis költő, hogy ilyen meg amolyan. Nem igaz. Ez semmi máshoz nem hasonlít. Egyedi gyönyör. És fölöslegesek a szavak. Semmit sem kell mondanom. Semmit sem kell mondanod. Látom. Érzem. Látod, érzed, amit kell. Aztán hirtelen fölöttem vagy. A hajad. Beborítja az arcomat. Most is érzem. Egymásban vagyunk. „és óó-ó-ja sóhajodnak mellemben fölfokozott vakság: hangtalan arany-zokogás, hogy még és még és bennedebben beléd…”. És amikor elér a hullámcsúcs, amely már nem irányítható és nem is fokozható, akkor te átlépsz, izzásod felrobban, s még abban a pillanatban követlek, s együtt „vörös-fehéren szétszikrázó semmiben óó tebennemedben zuhanva zuhanva zuhanva…”. Nem tudok magamtól ilyeneket írni. Mégiscsak kellenek a költők. Tudom, hogy sok közhelyet szoktam írni neked, de ERRŐL nem lehet. Ahhoz túl szép.
Szeretném, ha most itt lennél.
Én, mint Tékozló Fijú.
U.i.: Ne láss rémeket. Kérlek.
Ugyanén.
4.
Nem tudok mindent megmagyarázni. Hogy miért. Ha most maradok, akkor lassan megszűnök létezni. Te leszek. Észrevetted? Már így is kezd változni a stílusom. Hasonlít a tiédhez. Túlságosan csodállak ahhoz, hogy melletted én-ként maradhassak. Te még nem tudod, hogy nem rám van szükséged. Te már megtaláltad magadat. Sajnálom. Lehet, hogy így sem élem túl. De ha melletted maradok, akkor biztos. Ha elmegyek, van esélyem. A túlélésre. Ha kibírom nélküled. Sosem mondtam ki, hogy szeretlek. Mégis tudtad. Másoknak mondtam, mert nekik lehetett. Akkor még nem tudtam, hogy van olyan „szeretlek” is, amit nem szabad kimondani, mert abban a pillanatban elveszíti hatását, hiszen amit érzek, az messze túlhaladja e szó jelentését. S te tudtad ezt. Sosem kellett megmagyaráznom. És mást sem. De nekem sok ez a tökély. Elégetsz. Találd meg, aki elfogad. Akit te elfogadsz.
Nem te vagy az oka. Vagyis mégis. Mert létezel. De akkor én is. Ez az egész így nem jó. Hülyeség az, hogy „mert létezel”. Egyikünk sem kérte, hogy megszülessen. Nem tudom, miért filozofálok, magyarázkodom. Bocsáss meg. Így egyszerűen.
Ne láss rémeket.
De vigyázz az álmaidra, melyeket még magadnak sem vallottál be soha…
A Tékozló Fijú
5.
Én… én lehet, hogy mégsem…
Hol vagy?
Nem akarok neked többé írni. Mégis elégetsz, így is.
Elköltöztem. De valami ott maradt. A kettőnk térereje. Azt hittem, hogy kibírom, ha a térerő velem marad. Túlélés.
Belédbonyolultam.
Tudom, hogy már nem kérhetlek… Miért vitted el az énemet? Ha! MIÉRT VITTED EL AZ ÉNEMET? Nem is te látsz rémeket, hanem én!!! Én. Te. Már nem akarok én lenni.
Miért játszom a bohócot, amikor gyötrődöm? Amikor úgy érzem, kettéhasad az agyam, s már szinte hallom is a csontok pattogását. Miért teszek három pontot a mondatvégre – felkiáltójel helyett? Félek? Gyáva vagyok? Miért leszek jókedvű, amikor gyötrődöm? Miért, amikor már a hasadást is hallom? S most miért nem teszek pontot, ahogyan az előbb tettem? S miért vagyok vidám, amikor erősen reszketek? Miért nem hagyom, hogy féljek? Miért takarom azt el? Hiszen annál inkább félek attól, hogy nem merek nyíltan félni sem. És miért változtatok meg később egy sort, miért írok új szót, miért nem engedem, hogy érezzem a fájdalmat, miért nem leszek már egyszer erős, hogy ne tapossam le a tébolyt, és miért hallgatok mindig magamra?…
Miért nem játszom a bohócot, amikor gyötrődöm? Amikor úgy érzem, kettéhasad az agyam, s már szinte hallom a csontok pattogását. Miért teszek felkiáltójelet a mondatvégre – három pont helyett? Nem félek! Nem vagyok gyáva! Miért nem leszek jókedvű, amikor gyötrődök? Miért nem, amikor már a hasadást sem hallom? S most miért nem teszek pontot, ahogyan az előbb tettem? S miért nem vagyok vidám, amikor alig reszketek? Miért hagyom, hogy féljek? Miért nem takarom azt el? Hiszen annál kevésbé félek attól, hogy merek nyíltan is félni! És miért nem változtatok meg később egy sort, miért nem írok új szót, miért engedem, hogy ne érezzem a fájdalmat, miért vagyok még mindig annyira erős, hogy eltaposom a tébolyt, és miért nem hallgatok mindig magamra?…
Érzed?
Látod?
Te lettem!
Te lettem!!!
Tékozló Fijú – voltam.
6.
Ez az utolsó levelem. Vagy a tiéd. Akivé váltam. Mert pontosan úgy beszélek, úgy írok, mint te. Ugye, érzed? Ez lenne a túlélésem? Benned. Vagy fordítva. Minthogy nem tudom, nincs tovább értelme…
De nem akarlak többé zavarni. Magamat sem… hisz nem is tudom pontosan, ki vagyok…
Már csak addig írok, amíg tart a piros csík… Ez az utolsó álmom a rémekkel.
Amióta ide bezártál, állandóan sötét van. A falakból és a padlásról különös hangok szűrődnek át, s néha úgy tűnik, nyílik egy ajtó. Mindig leszakad a mennyezet, és pókhálószagú lények kaparásznak a falakban. Olyan sötét van, hogy alig látom, amint bejön egy késarcú ember. Már biztosan sokan vannak bent, ott sorakoznak az ágyam mellett, előtt, mögött, s várják a jelet, melyet te adsz meg nekik. Akkor majd nekem fognak esni, arcukat hozzámsimítják, s „jött a hóhér, barátságos arccal…”, s ettől minden véres lesz körülöttem. Te ott fogsz libegni a közelben, keresztbefont karokkal, s elégedetten nézel majd, mindent meglátsz éles füleddel s agyaddal. Ekkor én lassan, darabonként fölkelek, megnyomom a villanykapcsolót, mert azt akarom, hogy láss így, alkotó elemeimre bontva, de nem lesz világos. Továbbra is sötét marad minden, mint bennem…
Nincs. A fény már nem alszik ki többé. Ez volt az utolsó. Vakon matatsz a térben, az időben, még egy egészen kicsit. A fénnyel együtt elmúlik minden zaj, nesz. Megáll a mozdulat. Megáll az akarat, az igen és a nem harca. Por és sár váltja egymást. Ha abból lettél. Még egy időre, még nem tudom, miért, görcsöl, lüktet, de már csak belül, még egy időre fellázad a forma, kérne még napfényt és oxigént… Az agynak már ehhez semmi köze, csak a vér, az makacskodik belül, kérne még esetleg vizet, ez a tested, mely olyan, mint egy alma, kívül még ízt ígér, ám belül odvas, keserű, rohad, még egyszer fellázad a forma, még egyszer kér – de a lélek már halott…