A műbolygó

In memoriam

Q. G. Lyn

---------------

I.

“A munkával töltött percek a meetingekre járnak meghalni!” Ez a sokat idézett jelmondat Hajnal Csilla számára tökéletesen összefoglalta a hétfő délelőttök létélményét. Egyszer fel is írta a falitábla tetejére piros filccel, s mivel azóta sem törölte le senki, immár teljesen oda is száradt az utókor számára. Csilláék minden áldott hétfőn, tizenegy előtt öt perccel átcsoszogtak a posztdok-házból a kampusz 3A jelű épületébe az agyrohasztó, meddő és idegesítő hétindító tanszéki értekezletre. A Mitarbeiterrunde hagyománya valamiféle szükséges, elengedhetetlen velejárója volt az eberlingeni fizika tanszék működésének, bár eredeti célja már jóval azelőtt feledésbe merült, hogy a fiatal magyar csillagász egy hároméves kutatói ösztöndíjjal a tanszékre érkezett.

A rituálénak egyetlen előnye azért mégiscsak akadt: mivel Erhardt pofesszor, a tanszékvezető mindig pontosan ugyanazokról az általánosságokról tartotta lelkesítőnek szánt másfél órás monológjait, a külföldi vendégkutatók meg-megmerítkezhettek a német nyelv szépségeiben, a kilométernyi körmondatokban, melyek állítmánya csak a legvégükön hangzik el, s az előadás repetitív jellege alkalmat adott bizonyos kifejezések memorizálására. A posztdok-házban a munka és a csevegés mindig angolul zajlott – nem is csoda, Csilla egy iráni, egy török és egy román fizikussal osztozott egy irodán – a Mitarbeiterrunde azonban kizárólag németül folyhatott. Így ez lett az egyetlen tiszta forrás, ahonnan Goethe és Schiller nyelve rendszeresen útat talált Csillához – leszámítva rádiós ébresztőóráját, amely kétszer ötpercnyi csipogás után könyörtelenül bekapcsolta a helyi FM-adó „Guten Morgen, Eberlingen” című rettenetes műsorát minden áldott reggel.

A Mitarbeiterrundén tehát hétről hétre meghallgathatták, milyen fontos dolog (ganz, ganz wichtig) jó kivonatokat szerkeszteni (gute Abstracts formulieren) a tudományos közlemények elejére, és hogy a tanszék számára alapvető jelentőséggel bír, hogy jó kutatási pályázatokat írjanak (gute Anträge schreiben). Illetve az elmaradhatatlan „und, und, und”, ami alighanem valami olyasmit jelezhetett, hogy maga Erhardt is tisztában van vele, hogy mindezt már rengetegszer elővezette, és a vészesen közelgő ebédidőre való tekintettel kegyesen eltekint a gondolatsor részletes kibontásától.

Szerencsére viszont a laptopozást megtűrték ezeken a meetingeken is, így Csillának lehetősége nyílt, hogy miközben egyetértően bólogatva biztosította a tanszékvezetőt figyelméről és eltökéltségéről, nem túl nagy agymunkát kívánó félautomatikus jellegű feladatokkal is matasson az und, und, und-ok és a ganz, ganz wichtig-ek közepette.

El is határozta, hogy végignézi az elmúlt hét felvételeit, amiket a Kanári-szigeteken levő automatikus távcső rögzített a földközeli kisbolygókereső programban. A töméntelen mennyiségű FITS-fájlt egy okos automata algoritmus már alaposan előszűrte, s a kutatóknak már csak a gyanúsabb fényképeket továbbította a rendszer. Az adott égterületről különböző időpontokban készített felvételeket egészen egyszerűen csak egymás után végig kellett léptetni, s figyelni, hogy a sok állócsillag között látható-e bármilyen halvány folt, ami az egymást követő képeken elmozdulni látszik. (Egyszer Csilla ötéves budapesti unokaöccse ki is fejtette, hogy ilyen „keresd a különbséget a két kép között” jellegű feladatok szerepelnek az ő dinós foglalkoztatókönyvében is. Lett is persze belőle nagy ugratás a családi ebédnél, hogy mivégre is volt akkor az a sok tanulás.)

Szóval ha Csilla ilyen különbséget talál, a folyamatosan frissülő kisbolygó- és űreszközadatbázis segítségével viszonylag gyorsan meg lehet határozni, hogy valamelyik ismert égitest látszik-e a képen, s ha nem, mehet is az email-felhívás a szakmai közösségnek a „felfedezés-gyanúról”, hogy mások is kukkantsanak rá az objektumra a pályaelemek pontosabb meghatározása érdekében.

Csillának ma szerencséje volt. Mégis jól indul a hét – villant át az agyán, amint egy nem túl fényes, de egyértelműen mozgó pöttyöcskét vett észre az egymást követő napok fotóin – hát te ki vagy?

 

II.

A Moszkva melletti Kalinyin városában, az OKB-1 tervezőiroda pincéjében még hajnali kettőkor is javában zúgott az Ural-2 szuperszámítógép, melyben ezernél is több elektroncső dolgozott együtt tökéletes összhangban, hirdetve a szovjet technika megbízhatóságát. Az új monstrum tökéletesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket: a csöveket sokkal ritkábban kellett cserélni, mint elődjében, s a forgódobos-lyukszalagos beviteli egység is csak néha-néha akadozott.

Az adatok kiiratása viszont folyamatos felügyeletet igényelt. A futó program eredményeit a gép tízjegyű számok formájában ontotta magából, melyeket egy, leginkább a pénztárgépek blokkjaira hasonlító papírszalagra nyomtatott folyamatosan. Ám a szalag gyakran beszorult vagy föltekeredett, s ilyenkor a vezérlőpultnál ülő Vitya Klejmenovnak föl kellett pattannia, s gyorsan megigazítania. Klejmenov immár hét órája gubbasztott az Ural-2 mellett, kipirosodott szemekkel és rég kiürült kávéscsészével, mégsem gondolhatott pihenésre. A programnak mindenképpen végig kell futnia, s reggel át kell adnia Keldis akadémikusnak és kollégáinak az eredményeket, melyeken az űrprogram jövője múlhat.

Ráadásul az egész őrült sietségnek egy véletlen folytán éppen ő, a Bauman Műszaki Főiskola végzőse, egy zöldfülű ballisztikai mérnök állt a középpontjában. Történt ugyanis, hogy három nappal korábban Makszimov konstruktőr arra utasította Klejmenovot és egy másik gyakornokot, hogy határozzák meg az optimális, energetikailag legkedvezőbb indítási időablakokat, amelyekben alig másfél év múlva űrszondát lehetne küldeni a Vénusz felderítésére. Klejmenovot valósággal megrészegítette a bolygókutatás gondolata: az ember, ráadásul szovjet ember valóban automata űrszondát fog küldeni más világok felé, s ő ilyen fiatalon részese lehet ennek!

A kora februári indítási ablak futtatásakor azonban Klejmenov egy kis hibát vétett a kódoláskor, pontosabban a beviteli szalag lyuggatásakor; így a program nem lépett ki a ciklusból akkor, amikor a szimulált űrszonda elrepült a Vénusz közelében, hanem szépen számolt tovább. Mikor fény derült a hibára, Vitya persze azonnal leállította a futtatást és nekilátott az eredmények kiértékelésének. S ekkor jött a meglepetés: a várakozással összhangban a pálya 123 nap alatt valóban elérte a bolygó ötezer kilométeres kilométeres környezetét, ám a hibás beállítás miatt arra is fény derült, hogy ezen az útvonalon energiamentesen (vagyis mindenféle hajtómű-gyújtás nélkül) továbbrepülve az űreszköz további 273 nap után – megkerülve a Napot – visszajut a Föld közvetlen közelébe!

A szimuláció nem a legpontosabb időlépés-közzel készült, így nem lehettek tökéletesen biztosak az ilyen hosszú távú előrejelzések hitelességében. Vitya azért érdekességképpen megemlítette Makszimovnak az eredményt, s ezzel beindult a lavina. Makszimov beszámolt a dologról Keldis akadémikusnak, a zseniális matematikusnak, az űrprogram fő teoretikusának, aki azonnal megállapította, hogy ilyen jellegű „szabad visszatérési pályák” bizony nagyon ritka madarak, s a bolygók ennyire kedvező helyzete csak nagyjából tizenöt évente áll elő. Márpedig egy ekkora lehetőséggel kezdeni kellene valamit.

Az Ural-2 tehát újra számolt, számolt rendületlenül, immár finomabb felbontással, hogy megerősítse a pályaadatokat. De nem Klejmenov volt az egyetlen, aki virrasztott az épületben: Szergej Pavlovics Koroljov, vagy ahogy az OKB-1-ben mindenki ismerte, Eszpé, a főigazgató kicsiny, világoszöld falú emeleti irodájában homlokát ráncolva jegyzetelt. A terv, amit néhány órával ezelőtt még teljes képtelenségnek tartott, egyre inkább elképzelhetőnek, sőt már-már szükségszerűnek kezdett feltűnni számára. Már tudta, hogy bele fognak vágni. „Úttörők vagyunk… S az elsőknek mindig nehéz a dolguk…” – mormolta magában.

III.

Csilla eléggé elveszve érezte magát a Nemzetközi Asztronautikai Kongresszus óriási forgatagában. A világ űrkutatóinak éves seregszemléje több mint hatezer résztvevővel még egy ilyen hatalmas, emeletes konferenciaközpontot is a zsúfoltságig megtöltött, mint a San Franciscó-i Moscone Center. Tengerentúli utazása végül is sikeresnek bizonyult: délelőtt megtartotta már húsz perces előadását a földközeli objektumok szekcióban az alig fél éve – a „legendás” Mitarbeiterrunde közben – felfedezett furcsa aszteroidájukról a 2016VB33-ról. Még értelmes kérdéseket is kapott a hallgatóságtól, ráadásul meg is tudta őket válaszolni.

Most tehát, az ülés végeztével úgy döntött, itt az ideje, hogy végre lazítson egy kicsit és turistáskodjon, tegyen egy nagyobb kört bérelt bicajával le az öbölhöz, esetleg át a Golden Gate hídon Sausalitóba harapni valamit a kikötőnél. De ahhoz először ki kell jutnia az épületből a Howard street felőli kijáraton. Melyik lépcsőn is kell ahhoz lemenni? Ezen tűnödött, amikor illedelmesen meghajolva útját állta egy harminc és ötven közötti meghatározhatatlan korú japán fickó (az ádámcsutkáig begombolt sárgás-barnás kockás ingben), akit a nyakbaakasztós konferenciabilétája szerint Keidzsiró Tanakának hívtak.

– Nagyon tetszett az előadása! – kezdte, majd bemutatkozott. Kiderült, hogy a hirosimai egyetem és a JAXA, a japán űrügynökség munkatársa, aki éppen a Solar-C nevű napkutató űrszonda fejlesztésében vesz részt, ami jövőre indul majd. Csilla nem annyira értette, hogy a napkitörések vizsgálata hogyan kapcsolódhat a földközeli kisbolygókhoz, de persze készséggel válaszolt Tanaka kérdéseire, s közben – felülírva városnéző terveit – a kávéosztó pult felé igyekezett irányítani sétálgatásuk nyomvonalát, miközben a 2016VB33-ról mesélt.

– Amikor felfedeztük, 460 ezer kilométerre volt tőlünk, elég messze, így aztán sajnos semmi nem látszik a képeken az alakjából. A fényessége alapján ez a szikladarab nem lehet nagyobb, mint 20-30 méter, ahogy az előadásban is mondtam. Arra, hogy kissé hosszúkás, csak a fényváltozásaiból következtetünk: negyvenkét perces stabil periódussal fényesedik és halványul, ezért gondoljuk, hogy egyszerűen csak arról lehet szó, hogy egyszer a szélesebb, másszor meg a keskenyebb oldalát fordítja felénk miközben forog. De ennél többet nem tudunk – magyarázta, amire a japán átszellemült hümmögéssel reagált.

– De az igazi furcsaság a pályája! Nagyon közel húzódik a Földéhez. Eléggé zavarba ejtő, mert ez olyan szinten instabil, hogy minden szimulációnk azt mutatta, hogy maximum néhány ezer évig keringhet így egy objektum. Hogyan és mikor került oda? Hogyan maradt ott? Egy olasz még azt is felvetette, teljesen komolyan, hogy ez egy földönkívüli űrhajó vagy valami ilyesmi… – ezen együtt nevettek.

Persze titkon azért reménykedett ebben, még ha ezt kimondani nem is lett volna valami „tudományos”. Ő örülne a legjobban, ha kiderülne, hogy az őrült ötlet igaz. Csilla ugyanis a Star Trek sorozatoknak köszönhette csillagászati érdeklődését és a fél karját, ha ugyan nem a fél életét odaadta volna azért, hogy tíz percre bepillanthasson egy idegen csillaghajóba.

– És az nem lehet, hogy ez valami régi rakétafokozat az Apollo-program idejéből, vagy valami hasonló emberi űrszemét? – kérdezte Tanaka.

– Persze ez volt az első, amire ránéztünk, higgye el, vagy százszor leellenőriztük az összes táblázatot. A pálya olyan, hogy nagyjából huszonhét és fél évente közelíti meg a Földet. Például amikor fölfedeztük. Az előző földközelség 1988-ban volt tehát, de akkor errefelé semmilyen űreszköz nem indult. Ment két orosz szonda a Marshoz, de az ugye egy másik irány. Az azelőtti földközelség meg 1961-re esett. Akkor még nemigen voltak űrszondák a naprendszerben. A világ legelső bolygóközi szondája a Venyera-1 mondjuk épp 61-ben indult el a Vénusz felé, de biztosan nem maradhatott ilyen földszerű pályán. Vagyis ez nem a Venyera-1, más viszont nem létezett. Hiszen épp csak elkezdődött az űrkorszak.

– Érdekes. Arra gondoltam – mondta további elmélyült hümmögés után Keidzsiró Tanaka, aki szintén imádta a jófajta sci-fit – megnézhetnénk közelről…

IV.

– Foglaljon helyet, Vlagyimir Vasziljevics – köszöntötte Eszpé Baderkót, a szovjet űrhajóscsoport tagját. A tiszta tekintetű, kék szemű, szőke fiatalember természetesen őrült zavarban volt. Habár Koroljov civil lévén nem számított formálisan az űrhajósjelölt vadászpilóták feljebbvalójának, mégis mindegyiküknek leesett már eddigi kiképzésük során, hogy a rejtélyes Főkonstruktőr ebben a programban bizony szó szerint élet és halál ura, ezt az irodát pedig közvetlen telefonvonal köti össze Nyikita Hruscsov pártfőtitkár dolgozószobájával, sőt dácsájával is. Az ötvenhárom éves Eszpé tagbaszakadt alakja, elgyötört, kialvatlan tekintete, nyitott gallérú kötött inge, többnapos borostája éles kontrasztot mutatott a frissen borotvált, hadnagyi egyenruhájában délcegen feszítő Baderko alakjával. A két férfi nem is lehetett volna különbözőbb.

A pilóta zavarának fő oka abban rejlett, hogy az űrhajóscsoport megalakítása óta eltelt négy hónapban soha, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy Eszpé bármelyiküket személyesen az irodájába rendelte volna. Ez a mai találkozó tehát példátlan fontosságú kellett, hogy legyen. Az nem valószínű, hogy fegyelmi ügy – nyugtatgatta magát a pilóta – az ilyesmiket ugyanis mindig Kamanyin tábornok intézte, az űrhajósok közvetlen főnöke. Szóval csakis valami fontos megbízatásról lehet szó. Viszont Baderko egyáltalán nem érezte úgy, hogy bármilyen szempontból a csoport ászai közé tartozott volna. Huszonhárom évével ő volt a húsz fős keret legfiatalabb tagja, s ráadásul ukrán. Elég valószerűtlen volna, hogy éppen őt jelöljék ki valami nagyon felelősségteljes feladatra – gondolta végig százszor is idefelé a fekete Volga hátsó ülésén – hacsak nem valami kamikaze-akcióról volna szó – tette hozzá magában fanyarul.

– Köszönöm, hogy eljött. Szeretném ha tudná, hogy minden, amit most el fogok mondani szigorúan bizalmas, senkinek, még a többi pilótának és a családjának sem beszélhet egyelőre arról, ami itt elhangzik. Világos? – emelte fel mutatóujját Eszpé. Baderko bólintott és halkan mormolt egy „temészetesen”-t.

– Köszönöm – Koroljov elhelyezkedett.

– Mint tudja, múlt hónapban a Bjelka és Sztrelka kutyák sikeres visszatérése megmutatta, hogy már nagyon közel állunk az ember űrrepüléséhez. A rendszerünk működik, a konstrukció jó. Még néhány automata tesztrepülés és megszerezzük a kellő rutint ahhoz, hogy elindulhassanak a személyzetes Föld körüli utak. Viszont Keldis akadémikus és jómagam egyúttal messzebbre is tekintünk. Látja azt az idézetet a falon? Olvassa! Hangosan, kérem.

– „A Föld az Emberiség bölcsője. De nem lehet örökké bölcsőben élni!” Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij – citálta tisztelettudóan és engedelmesen Baderko.

– Úgy van. Célunk több, mint a Föld körüli térség meghódítása. Az még mindig csak a gyerekmedence. A mi küldetésünk a bolygóközi tér. Kozmikus civilizációvá válni. Elhagyni a bölcsőt, több bolygón élni, belakni a Vénuszt és a Marsot, Vlagyimir Vasziljevics. Hogyan máshogyan biztosíthatnánk az emberi faj hosszú távú fennmaradását egy nukleáris háború esetén? Talán máris késésben vagyunk…

Az amúgy nemigen dohányzó Koroljov váratlanul elővett a fiókjából egy ezüstözött öngyújtót és rágyújtott egy szál márkás nyugati cigarettára, anélkül, hogy megkínálta volna Baderkót. Beleszippantott egyet-kettőt, majd folytatta.

– A végzet úgy hozta, hogy a jövő év eleje egy olyan ritka lehetőséget kínál számunkra, amilyenre a pályatervezőink szerint utána másfél évtizedig nem lesz példa. Márpedig másfél évtized nagy idő. Pártunk és államunk most teljes mellszélességgel az űrprogram mellett áll, de hogy mi lesz öt vagy tíz év múlva, nem tudhatjuk. Így mindig, mindig előre kell menekülnünk!

Baderko ismét bólintott. Ő is hallotta a pletykákat, hogy Koroljov másfél-két évtizede, Sztálin idejében még maga is egy szibériai gulág foglya volt, most viszont a Szovjetunió egyik legjobban óvott, stratégiai fontosságú egyszemélyes intézménye. Ha valakinek, hát neki el kellett hinni, ha azt állítja, hogy a politikai széljárás változékony.

A Főkonstruktőr ekkor jelentőségteljesen a szemébe nézett:

– A Vénusz. A Koszberg elvtárs által tervezett új gyorsítófokozattal és napelemtáblákkal felszerelve egy átalakított Vosztok-űrhajót el tudunk küldeni a Vénuszhoz. Egy űrhajóssal a fedélzetén.

Baderko azt hitte, rosszul hall. Aztán azt, hogy Eszpé minden bizonnyal viccel, bár egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki humoros kedvében van. Akkor viszont megőrült. De ő teljes természetességgel ontotta tovább a hihetetlen információkat.

– Ember még nem járt az űrben egyetlen percre sem, ez az út viszont egészen pontosan 396 napig tart majd…

– „Tart majd”. Semmi feltételes mód. Ezek komolyan gondolják! – cikázott át Baderko agyán.

– Az űrhajó a Naphoz közelebb, s persze mindvégig a Föld mágneses védőburkán kívül repül. Ott ismeretlen mértékű kozmikus sugárzás érheti az utast, és természetesen a hosszú idejű súlytalanság egészségügyi hatásai sem tisztázottak, habár friss kísérleti eredményeink bizakodásra adnak okot. Szeretném ha tudná, hogy bizonyos űrbeli tesztek jelenleg is folynak. Hallhatta, hogy az első kísérleti Szputnyik-űrhajónk négy hónapja egy hiba miatt nem tért vissza, hanem sokkal magasabb Föld körüli pályára állt és így nagyjából két évig még odafent kering majd. – Baderko bólintott, Koroljov pedig folytatta – Ezt így is kellett hallania. De el kell hogy mondjam büszkén: nem volt hiba. Ez a Vénusz-repülés életfenntartó rendszerének tesztje. Az űreszközzel jelenleg is folyamatos a kapcsolatunk és megerősíthetem, hogy az oxigén- és vízújrahasznosító rendszerek tökéletesen működnek, a kutyák pedig, Damka és Kraszavka, akik tehát május tizenkilencedike óta fent keringenek a magas pályán, egyelőre kitűnően érzik magukat.

– Kutyák?! – hökkent meg Baderko. Egyetlen szóval sem említette senki, hogy már az első kísérleti űrhajón is utaztak élőlények. Koroljov biccentett.

– Tehát a módosított Vosztok megközelíti majd a Vénuszt, ott a bolygó gravitációja kissé eltéríti a pályáját, s így később újra találkozik a Földdel, anélkül, hogy egyáltalán be kellene kapcsolni a hajtóművet. Ez a tervben az elegáns rész – Koroljov újra beleszippantott cigarettájába.

– A kevésbé elegáns, nos, hogy igen nagy esély mutatkozik arra, hogy a küldetés kudarcot vall… ami egyet jelent a pilóta halálával. S még sikeres repülés esetén is számolnunk kell a maradandó egészségkárosodás kockázatával. – Baderko kővé dermedve ült. Kezdte megérteni, hova fut ki ez az egész. Feleségére és négyéves kisfiára gondolt. Még Koroljov is mintha megérzett volna mindebből valamit, s egyetlen pillanatra elbizonytalanodott volna. De ez a megtorpanás azonnal tovatűnt, s Eszpé máris visszaváltozott a mindenható Főkonstruktőrré.

– Gondolom, ez magától értetődik, de persze fel sem merül, hogy a repülés tényét a nyilvánosság számára bejelentsük egészen a visszatérés utánig. Sikertelenség esetén pedig örökké le fogjuk tagadni, hogy egyáltalán létezett ilyen terv. Nem szépítem: a veszély igen jelentős. A remélhető nyereség viszont elképesztő! Legalább egy emberöltőnyit lendítenénk ezzel előre a történelem kerekén. S a kockázat még így sem nagyobb, mint amekkorával a Sztálingrádnál harcoló hősöknek nap mint nap szembe kellett nézniük a Nagy Honvédő Háborúban. Ott félmillióan vesztek oda a mieink közül és legtöbbjüknek még a nevét sem tudjuk. De ha ez a küldetés sikerrel jár, amiért mindent meg fogunk tenni, a pilóta neve kitörölhetetlenül bejegyeztetik majd az Emberiség történelmének legdicsőbb lapjaira, a valaha élt legnagyobb felfedezők közé. Mint a kozmosz igazi Kolumbusza…

– Miért én? – akasztotta meg a szónoklat ívét Baderko.

– Nem kertelek. Ön a legfiatalabb űrhajósjelöltünk. A februárban elhunyt nagy atomtudósunk, Igor Kartavov egyik utolsó levelében azt javasolta, hogy válasszuk az egyaránt alkalmas jelöltek közül a legifjabbat, mert még a sugárbetegség is sokkal enyhébben folyhat le, ha a szervezet olyan erős és energikus, mint az öné. Ön emellett kitűnően szerepelt minden vizsgálaton, és ami itt különösen fontos, példamutatóan teljesített a tizenöt napos teszten az izolációs kamrában. A kérdésem tehát ez: elvállaja-e ezt a kockázatos küldetést a szovjet népért, sőt, az egész emberiségért, Vlagyimir Vasziljevics?

V.

Ez történik, amikor a média emberei bejutnak a szakmai konferenciákra: még véget sem ért a San Franciscó-i kongresszus, Csilla emailfiókjába becsattant egy váratlan interjúmegkeresés. Valahogy híre ment előadása két szórakoztató apróságnak szánt részletének: hogy egy unalmas meeting közben, pótcselekvésként fedezett fel egy kisbolygót, és hogy ez a kisbolygó akár egy földönkívüli űrhajó is lehetne, annyira furcsa a pályája. Ráadásul egy szimpatikus, zöld szemű, göndör barna hajú csillagászlány a főhős – tökéletes média-robbanóelegy.

A tudománykommunikációs sajtó tehát szagot fogott. Össze is hoztak még aznap estére egy találkozót a legismertebb űrkutatási hírportál újságírójával egy hangulatos jazz-étteremben a Fillmore streeten, San Francisco belvárosában, ahol etiópiai ételkülönlegességek fölött elbeszélgettek a 2016VB33-ról és történetéről.

Csilla elhívta Tanaka Keidzsirót, vagyis Keidzsit is, akivel rengeteget ötleteltek együtt az elmúlt néhány napban. A japán kutató kiszámította, hogy az ő kedves Solar-C napszondája éppen olyan útvonalon fog repülni – miközben a Nap-Föld rendszer L5 librációs pontja felé repül majd, hogy kissé „oldalról” figyelhesse meg központi csillagunkat – amely előbb-utóbb alig ezer kilométerre vagy még jobban megközelíti a rejtélyes égitestet. És akkor nagy felbontású távcsövével akár le is fényképezheti, minden ufóhívő legnagyobb örömére – vagy bánatára. Jó kis inerjúbeszélgetés kerekedett mindebből, s a cikket már másnap reggel meg is jelentették a honlapon. Ezt két nappal később aztán a magyar sajtó is felfedezte, s detektálva Csilla félreismerhetetlenül hazai nevét, hamarosan újabb interjúfelkérések érkeztek, ezúttal Budapestről.

A kezdeti hírverés már nagyrészt elült addigra, amikor a kongresszus után két hónappal Csilla hazautazott Eberlingenből Budapestre, hogy szüleivel és testvéreivel töltse a karácsonyi-újévi szünetet. Egy volt egyetemi évfolyamtársa felhívta egy este, hogy nem volna-e kedve a két ünnep között rövid ismeretterjesztő előadást tartani a kisbolygójáról a Csapolt Csillagászat nevű rendezvényen egy nagykörúti steampunk kocsma alagsorában, ahol kézműves sörök fogyasztása közben az érdeklődő arrajárók fiatal csillagászok „szakmai standupjait” hallgathatják. Csillának nagyon tetszett az ötlet, ráadásul tökéletes alkalomnak tűnt végre egy kicsit kiengedni a gőzt, találkozni régi haverokkal, esetleg ismerkedni. Örömmel mondott hát igent.

A remek hangulatú standupok végeztével az előadók is megkapták jól megérdemelt IPÁ-ikat, s elkezdhettek komolyabban szocializálódni, szidni a kutatási pályázati rendszert és feleleveníteni néhány legendás közös egyetemi emléket. Csillát ekkor közelítette meg Somfalvi Norbert, a magyar űrkutató szubkultúra ismert alakja, népszerűsítő cikkek százainak valamint több könyvnek a szerzője és egy messzeföldön híres, lakásnyi magán-űrgyüjtemény tulajdonosa. Ez a kollekció sok-sok egyéb relikvia mellett magában foglalt szó szerint minden olyan nyomtatott újságcikket, ami az elmúlt hat évtizedben, vagyis Norbert tíz éves kora óta magyar nyelven megjelent az űrkutatással kapcsolatban. A magas, tweed-zakós, Lennon-cvikkeres őszülő férfi egy elegáns barna aktatáskát tett a mellette álló bárszékre, fölnyitotta, majd gumikesztyűt húzva kivett belőle egy átlátszó mappába gondosan becsomagolt elsárgult újságot:

– Csilla, amikor olvastam, hogy kegyed is előad itt ma, elhatároztam, hogy eljövök és megmutatok valamit a gyűjteményemből, ami talán érdekelheti – azzal, miután aggodalmasan körültekintett, ellenőrizendő, hogy semmilyen váratlan irányból nem fenyegeti a történelmi dokumentumot kilöttyenő sör vagy egy tántorgó csillagász – kiterítette a félbehajtott napilapot a bőrönd tetejére.

Az újság a Népszabadság 1961. február 5-i száma volt, a fejlécben az elmaradhatatlan „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelmondattal. Rögtön a címsor és a dátum alatt öles betűk hirdették: „Hat és fél tonnás óriásszputnyikot lőttek fel a Szovjetunióban”! A TASZSZ, vagyis a szovjet távirati iroda közleményén alapuló szűkszavú híradás szerint „a nagysúlyú űrhajók megalkotására és tökéletesítésére kidolgozott tervvel összhangban, 1961. február 4-én, a Szovjetunióban tökéletesített többlépcsős rakéta segítségével nehézszputnyikot lőttek fel. A szputnyik súlya, a hordozó rakéta utolsó lépcsőjének súlyát leszámítva, 6483 kilogramm”. Ezután általánosságoknak tűnő álinformációk következtek, mint például, hogy „a földi mérő- és számítóberendezések segítségével nyert előzetes adatok lehetővé tették, hogy megállapítsák a szputnyik pályáját jellemző adatokat”. A küldetés céljairól, az űreszköz felszereléseiről pedig mindössze annyi derült ki, hogy „a szputnyikon radiotelemetrikus műszereket, valamint pályájának mérésére szolgáló készülékeket helyeztek el”.

– Hűha! Ez bámulatosan semmitmondó! – nevetett fel Csilla végigfutva a cikk szövegét.

– Ugye? Hát ilyenekből kellett a sorok között kiolvasnunk valamit akkoriban. De itt mégis van két furcsaság, ami miatt mindmáig nem tudom hová tenni ezt a hírt és ezt az űreszközt – merengett Somfalvi.

– Például ez a kezdőszöveg a „nagysúlyú űrhajók” megalkotásáról. Miért „űrhajók”? Megnéztem az eredeti TASZSZ-közleményt és persze abban is szerepel ez a mondat a „korabl” szóval, ami félreérthetetlenül hajót, űrhajót jelent, valóban, nem a fordító tévedett. Tehát nem a „szputnyik” (műhold) vagy az „avtomatyicseszkaja sztancija” (automata állomás) szokásos kifejezéseket használják itt, hanem a „korabl”-ot, a személyzetes űreszközökre használatos szót. De miféle „tervekkel összhangban”? Mintha akarnának is mondani valamit, meg nem is. Aztán, tessék, itt van ez a meglepően informatív rész, hogy „súlya, a hordozó rakéta utolsó lépcsőjének súlyát leszámítva, 6483 kilogramm”. Hát kedves Csilla, 1961-ben az bizony nagyon komoly dolog, világrekord volt! Gagarin űrhajója, ami két hónappal később, áprilisban repült, 4700 kilót nyomott az „utolsó lépcső”, vagyis a harmadik rakétafokozat nélkül. De még a többszemélyes Voszhod-űrhajók három-négy évvel később sem voltak 5700 kilogrammnál nehezebbek. Ezekhez képest ez a valami egy igazi monstrum! Gondolhatnánk, hogy bizonyára valami félresikerült, halva született műholdkísérletről lehetett itt szó és ebbe a tömegértékbe mégiscsak beleértendő a rakétafokozat is, de akkor miért állítanák ennyire expliciten az ellenkezőjét? Elhallgatni valamit, na azt igen, nagyon gyakran csinálták. De konkrétan hazudni, az nagyon ritka dolognak számított még a TASZSZ-nál is…

– Értem, értem. De hogyan jutottam pont én az eszébe erről a cikkről? – szakította félbe Csilla, bár az újság dátumára pillantva kezdte már sejteni a választ.

– Nos, igen. Természetesen olvastam az interjúkat Magával, hiszen tudja, a gyűjteményemben mindennek meg kell lennie. És valami szöget ütött a fejembe, amikor említette, hogy a kisbolygójuk földi eredetét azzal zárták ki, hogy 1961 elején még csak egyetlen űrszonda létezett, a Venyera-1 Vénusz-szonda. Az éppen csak nyolc nappal a titokzatos „nehéz szputnyik” után startolt, vagyis 1961. február 12-én. Annak rendje és módja szerint el is indult a Vénusz felé, sőt, meg is közelítette májusban, de sajnos addigra megszakadt vele a rádiókapcsolat. Persze mondanom sem kell, még így is iszonyú bravúrnak számított akkoriban, hogy millió kilométerekről egyáltalán lehetett rádiózni egy űreszközzel. Szóval ez volt a Venyera-1 nagy sikere, még ha a Vénuszról nem is tudtunk meg semmit… akkor még.

– Igen, a Venyera-1-ről sokat olvastam az elmúlt hónapokban – biztosította érdeklődéséről Csilla. Norbert feltartóztathatatlanul folytatta:

– Kitűnő! Na de vajon mi lehetett ez a jókora másik dolog február negyedikén? És mi történt vele? Meddig maradt Föld körüli pályán? Hogy lehet, hogy egyetlen fényképet, tervrajzot, vagy beszámolót sem találtam róla még a Szovjetunió felbomlása után megnyílt archívumokban sem?

A szónoki kérdéseket hatásszünet követte, Somfalvi belekortyolt a sörébe.

– Válaszaim nincsenek, sejtésekbe nem akarok bocsájtkozni, az vékony jég. De gondoltam, ha már nekem ennyi fejtörést okozott, azért nem árt, ha kegyed is tud erről. Még jól jöhet… – tette hozzá sejtelmesen.

 

VI.

87 perc: ennyi ideje repült már az űrben Vlagyimir Baderko, s egyszerűen nem talált szavakat a látáványra, a színekre, a kontrasztokra. Milyen gyönyörű! Más dolog tudni, hogy a Föld gömbölyű, és egészen más látni is ezt. Nem hazudtak hát az iskolai földgömbök. Megfigyelhette a hatalmas spirális szerkezetű légörvényeket, a hegységeket, sőt még a különböző termőföldeket is el tudta különíteni. Úgy festettek, mintha apró, színes, szabályos mozaikcsempék volnának; az emberi jelenlét eltéveszthetetlen nyomai a bolygón. Rápillantott az irányítópultján elhelyezkedő, óraművel forgatott kicsiny földgömbre, amely gyors hozzávetőleges adattal szolgált arról, hogy épp milyen területek fölött repül el. Jól sejtette hát: a tenger, amit épp elhagyott, az Azovi-tenger kellett, hogy legyen, s a hatalmas folyam, ami az illuminátoron, vagyis kabinablakon keresztül felbukkant, a Volga.

Ez azt is jelenti, hogy ő, a fiatal szovjet repülőtiszt, aki korábban sohasem járt még külföldön, immár majdnem megkerülte az egész Földet – alig másfél óra alatt. Elképesztő! Soha senki nem látta még a tájat ilyen magasságokból, de ő talán már életében nem lesz ennél közelebb hozzá – gondolta, és egy pillanatra összeszorult a gyomra. Valóban, a Zvezda (csillag) névre keresztelt űrhajó ismét ellipszispályájának földközeli pontja, a 223 kilométeres magasság felé közelített. Ahogy odaér, s ennek három percen belül meg kellett történnie, az automatika újra bekapcsolja a Zvezdához kapcsolt rakétafokozat hajtóművét, s Baderko végleg elhagyja a Föld körüli térséget és útnak indul a Vénusz felé.

Koroljov főkonstruktőr a start előtti búcsúzkodáskor odacsúsztatott Baderkónak egy borítékot, benne a vészvisszatérési folyamat aktiválásának kódjaival és néhány idő- és koordinátaadattal. Baderko megértette: Eszpé ezzel egy utolsó utáni gesztust tett számára. Ki tudja, mi vár rá a világűrben? S ha valami miatt miatt mégis úgy kellene döntenie, hogy nem vág bele a bolygóközi utazásba, a megadott időpontban a kóddal felülírhatja az önműködő repülési programot, leválaszthatja a hajót a rakétafokozattól, beindíthatja fékezőhajtóművét és hazajöhet.

Hőstette így is világraszóló lenne, Vlagyimir Vasziljevics Baderkót az első űrutazóként ünnepelnék mindörökké, még ha másfél óra után le is szállna. Ő azonban nem az a fajta srác volt, aki meghátrál ilyen helyzetekben. A főkonstruktőr papírján szereplő időpont pedig észrevétlenül el is múlt, miközben a pilóta két és fél méteres gömb alakú utaskabinjának arasznyi ablakán át a Föld leheletvékonynak tűnő légkörének pazar színsávjait szemlélte. Vagyis így eldőlt: ebben a személyautónyi térben fogja tölteni két hét múlva a huszonnegyedik születésnapját. Sőt, majd a huszonötödiket is – ha megéri.

A Szovjetunió fölé érve szinte folyamatos rádiókapcsolatot tarthatott fenn a földi repülésirányítókkal, így kisvártatva be is reccsent fülhallgatós pilótasapkájába a diszpécser hangja:

– Dnyepr, itt Zarja, hogyan hall? – Baderko rádióhívójelül a Dnyeper folyó nevét választotta, amelynek partján annyit játszott gyermekkorában, a földi központ pedig Zarja, vagyis hajnal néven jelentkezett.

– Kitűnően, és önök? – kérdezett vissza a protokollnak megfelelően.

– Hangosan és tisztán halljuk! Készüljön a hajtómű újraindulására a terv szerinti időpontban, vagyis hetven másodperc múlva! Vége.

– Vettem!

Baderko a programellenőrző műszeren figyelte a gyújtásfolyamat menetét. Nagyjából tíz méterrel a háta mögött szelepek nyíltak ki, s megkezdődött az üzemanyag és az oxidálószer beáramlása a hajtómű égésterébe. Eközben a kijelző mutatója fentről indulva egy függőleges vonal mentén egészen a „hajtómű bekapcsolása” feliratig haladt lefelé a műszerfalon; innen tájékozódhatott a bonyolult procedúra állásáról. Bekapcsolódtak a giroszkópok! Bekapcsolódott az integrátor! Az automatika pontosan működik. Most kell a motornak is bekapcsolódnia! S ahhoz, hogy az űreszköz a Vénusz felé tartó pályára álljon pontosan 318 másodpercig, kicsit több, mint öt percig kell majd folyamatosan égnie.

Rándulás – és már hallatszik is az egyenletes dübörgés. Hajszálpontosan a megadott pillanatban a hajtómű működésbe lépett. Baderko a fedélzeti órára meredt, s hangosan számolta a gyújtás kezdete óta eltelt, végtelennek tűnő másodperceket: 218… 219… 220…

Ekkor váratlanul egy újabb görcsös rezdülés rázta meg a Zvezdát, majd vészjósló csönd ülte meg a kabint. 220 másodperc, kevesebb, mint négy perc telt el. De a hajtómű nem dübörgött tovább.

 

VII.

Keidzsiro Tanaka az űrkongresszus óta valósággal megszállottja lett a 2016VB33-nak. Amikor ráébredt, hogy a Földszerű pályán keringő automata naptávcsövük, a Solar-C/Hikari előbb-utóbb megközelítheti a rejtélyes égitestet, igyekezett minden követ megmozgatni, hogy megfigyelési időt, és persze a szorosabb randevút lehetővé tevő értékes hajtóanyagot kunyeráljon a JAXA programigazgatóitól a kisbolygó tanulmányozásához. Valami olyasmihez tehát, aminek az égadta világon semmi köze nem volt az űrszonda tudományos programjához vagyis a napkutatáshoz.

Keidzsi megpróbált mindehhez becsületes tudományos indokokat felsorakoztatni, de soha, senkinek nem vallotta volna be eltökéltségének valódi mozgatórugóit; félt, hogy köznevetség tárgyává válna. Egyfelől ott volt Arthur C. Clarke klasszikus regénye, a Randevú a Rámával, melyben egy ősi földönkívüli civilizáció elhagyatott űrhajóját derítik fel bátor űrhajósok. A könyvecskét még doktoranduszkorában olvasta – és imádta. Így amikor meghallotta, hogy a 2016VB33 olyan lehetetlen pályán haladt, hogy természetes eredete szinte kizárható, azonnal tudta: igen, talán pontosan ezért a lehetőségért kellett űrkutatónak állnia. Egy Nobel-díj csak megér egy kis nyomulást, sőt, megalázkodást a programigazgatóságnál! A másik ok pedig, nos igen, a magyar csillagászlány, Csilla személyében rejlett. Aki hamarosan meg is érkezik a Fucsinobe vasútállomásra, ahol Keidzsi izgatottan várta a peronon, hogy két és fél évvel san franciscói találkozásuk után együtt töltsék életük talán legizgalmasabb napját.

A gyorsvonat természetesen – ahogy a Jokohama-vonalon lennie is kellett – másodpercre pontosan érkezett, s az elsők között pattant ki belőle Csilla, az egynapos repülő- és vonatút után gyűrödten és karikás szemekkel, de adrenalinmámorban úszó lelkesedéssel, hátán egy majdnem akkora túrahátizsákkal, mint ő maga.

– Üdvözöllek Szagamiharában, Csilla-szan! – köszöntötte mosolyogva Keidzsi, s el is indultak a gyalog húsz percre lévő űrközpont felé.

– Éhen halok, van itt valami ehető a közelben? – szegezte neki a kérdést kissé váratlanul Csilla, alighogy kiléptek az állomásról. Keidzsi villámgyorsan végigfuttatta agyában a lehetőségeket. Az intézethez legközelebbi étterem, ahol „nyugati”, vagyis nem japán, konkrétabban olasz ételt lehetett kapni a „Mamma Mia, Pasta!” nevű vendéglátóipari egység volt. Így kezdésnek ez kockázatmentesebb opciónak tűnt, mint a másik gyors alternatíva, vagyis katszu curryt majszolgatni a kutatóintézet menzájában. A tőlük több, mint százhúszmillió kilométerre zajló kisbolygó-megközelítés érdekes részéig még úgyis hátra van bő két óra – gondolta.

A lasagne japán értelmezésének beható vizsgálata után végül épp hogy időben értek be az intézetbe, ahol ráadásul idegesítően sokat kellett várniuk a liftre, de legalább addig is elszórakoztatta őket egy képernyő, amelyen időjárásjelentést és kiscicás videókat nézegethettek.

A Solar-C negyedik emeleti irányítóközpontja viszont a legkevésbé sem úgy festett, ahogyan Csilla elképzelte a világhírű japán csúcstechnológia eme szentélyét. Az ablaktalan, zsúfolt számítógépszobában egy tucatnyi irányító nyüzsgött, a falak koszosak voltak, a legkevésbé sem impresszív, ránézésre legalább tíz-tizenöt éves monitorokat tekintélyes porrétegek borították, a linóleumpadlót pedig száradt kávéfoltok tarkították itt-ott.

– Nos, tudod, neked elintéztem a belépési engedélyt, de a takarítók ide már nem jöhetnek be. Mi, kutatók vagyunk itt felelősek a tisztaságért. Hát, ez van, ennyire jut időnk… – magyarázta pironkodva Keidzsi, észlelve a pedáns Németországhoz szokott csillagászlány megrökönyödését.

– Viszont hamarosan kezdődik a műsor! – szólt izgatottan. Illedelmesen leültette Csillát az egyik üres képernyő elé és odahúzott mellé magának is egy gurulós irodaszéket.

A monitoron soronként töltődtek be a Solar-C nyers fekete-fehér képei.

– Ott van! – kiáltott fel önkéntelenül Keidzsi, igaz erre semmi szükségük nem volt a jelenlevőknek. A felvétel ugyanis elég egyértelműen mutatta az ég koromfekete háttere előtt az elnyújtott, fehéresen csillogó égitestet.

– Sokkal fényesebb, mint hittük – mormolta a képernyőre meredő Csilla. A 2016VB33 méretére vonatkozó becsléseiben mérési adatok híján hallgatólagosan azt tette fel, hogy egy C-típusú, vagyis nagy széntartalmú, sötét kisbolygóról lehet szó. Ha viszont fényesebb anyagból áll, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy kisebb is. Nem 20-30 méteres, hanem csak, mondjuk 5-10 – futott végig az agyán – mi a búbánat lehet ez?

Innentől, ahogy ez kisbolygómegközelítéseknél történni szokott, elkezdtek felgyorsulni az események. A pályaadatokért felelős repülésirányító szakadatlanul sorolta a Solar-C és „az objektum” közötti pillanatnyi távolságértékeket, miközben egyre csak érkeztek az újabb képek, nagyjából tíz másodpercenként. – 920 kilométer – jelentette.

A fotók élesebbek lettek. Mintha… mintha hengeres alakú lenne, nem? A tengelyek arányait tekintve leginkább egy vécépapír-gurigára emlékeztető égitest nőtt-nőtt a képeken, s immár kissé más szögben látott rá a minden másodpercben kilenc kilométerrel közelebb kerülő napkutató szonda. Az elmosódott szürkés terület az objektum bal szélén, amit Csilla eddig egy kráternek vagy hasonló felszíni alakzatnak vélt, most határozottan olyan hatást keltett, mintha valamiféle sötét, szabályos szerkezet lenne. De egy ennyire pixeles kép még sokkal inkább tűnt egyfajta csillagászati Rorschach-tesztnek, melybe mindenki azt láthatott bele, ami épp a lelkét nyomta.

– Egy hajtómű? – mondta ki azért hangosan Csilla gondolatát Keidzsi.

– 410 kilométer – közölte ekkor a pályafelelős. A beérkező, minden korábbinál tisztább felvétel nem hagyott kétséget: ez bizony valóban valamiféle szép nagy, csillogó űrszemét, mely viszont határozottan nem tűnt földönkívüli intelligencia alkotásának. – Ebből így nem lesz Nobel-díj – gondolta csalódottan Keidzsi. – De honnan keveredett ide?

A 360 kilométeren készült fényképen aztán feltűnt valami még furcsább. A Solar-C kissé „hátulról” közelítette meg az objektumot, s így valóban tisztán kivehetővé vált a néhai hajtómű harangja a henger végén. De immár megpillanthattak valamit az eddig takarásban lévő túlsó részéből is, ahol a rejtélyes űreszköz hasznos terhének kellett valaha lennie. S ott egy ezüstösen csillogó, a napfényt még erősebben visszaverő gömb rajzolódott ki, melyben a fehér, hengeres rész folytatódott.

– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel kikerekedett szemekkel, önkéntelenül japán nyelvre váltva a mindeddig angolul kommunikáló Keidzsi, ahogy betöltődött az űrteleszkóp 125 kilométerről készített felvétele. Ez szinte tökéletesen „profilból”, a hossztengelyére merőleges irányból mutatta a 2016VB33-at. A látvány hátborzongatóan ismerősnek tűnt, mégsem volt semmi de semmi értelme.

Ám a kép magáért beszélt: a karácsonyfadísz-szerű ezüstös kabin és a hozzá kapcsolódó, azt gyöngysorként körbevevő kisebb gömbtartályok sokaságából összeálló forma eltéveszthetetlen volt mindenki számára, aki lapozgatott már az űrhajózás kezdeteiről szóló képeskönyveket. Csilla egyszer nagyon régen meg is kapta születésnapjára, összeragasztotta és kifestette a Gagarint, Tyereskovát és a többi hőst szállító Vosztok-űrhajó műanyag makettjét. A törékeny alkotás évekig díszítette gimnazistakori íróasztalát, így tanulás közben elábrándozva, nap mint nap szemlélhette pontosan abből a szögből, ahonnan most, húsz évvel később – élőben a világűrből. Eszébe jutott Somfalvi óriásszputnyikja is, meg a dodonai szöveg „a nagysúlyú űrhajók megalkotására és tökéletesítésére kidolgozott tervvel” kapcsolatban. Lehetséges lenne?

A Solar-C 112 kilométerről még egy utolsó pillantást vethetett a lassan körbeforduló objektumra, melyen elmosódva kivehetővé váltak a fehér hajtóműegységre festett vastag, méretes betűk is: CCCP. Hajnal Csilla ebben a pillanatban szinte biztosra vette, hogy csak elbóbiskolt egy Mitarbeiterrundén és ezt az egészet álmodja.

 

VIII.

„Drága Galocska és Vlagyik!

Remélem, eljuttatják hozzátok ezt a táviratot. Sajnos nem mehetek haza többé. Szeretném, ha tudnátok, hogy a hazáért áldozom fel az életemet és közös boldogságunkat. Kiválasztottak űrhajósnak és én fel is repültem a kozmoszba. Önként vállaltam ezt a feladatot. Tudtam, hogy mennyire kockázatos. De remélem, valamennyire talán megértitek. Elsőnek hajthatom végre azt, amiről nemzedékek ábrándoztak, elsőnek törhetek útat a világűrbe. Felelősséget ró ez rám az egész szovjet nép, az egész Emberiség, annak jelene és jövője előtt.

Repülő koporsóm a világ első lakott műbolygója. Az ablakból néha látom ragyogó, kékes fényű csillagként az otthonunkat. Kicsinynek, törékenynek tűnik és elérhetetlenül messze van. Holnaptól kényszerű rádiócsend, határozatlan időre felfüggesztjük a távirat-kommunikációt is a Földdel. Hogy halálom mikor következik be, még én sem tudhatom. Talán csak hosszú hónapok, akár egy év múlva.

Galocskám, szerelmem, megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy sohasem látjuk már egymást. Nem gondoskodhatom rólatok. Magatokra hagytalak örökké. De talán épp ezzel a repüléssel kezdődhet el valami nálunk nagyobb, ami végső soron az Emberiség fennmaradását, túlélését biztosítja. Bocsássatok hát meg nekem!

Vologya, Apa

1961. március 23.”

 

IX.

A Kozmikus Anyagok Fogadólaboratóriuma volt minden bizonnyal a texasi Boca Chica űrváros egyik legizgalmasabb épülete. Ebbe a hangárnyi csíramentes karanténba érkeztek a Mars felszínéről hazahozott Starship-XL-szállítmányok, beleértve azokat a mélyebb talajrétegekből származó híres kéregszelvényeket is, amelyekben először találtak egyértelmű mikrobakteriális fosszíliákat, vagyis Földön kívüli életnyomokat, 2037-ben. De természetesen a Holdról és a földközeli aszteroidákról kitermelt kőzetek, ásványok is szinte kivétel nélkül a bolygó felszínének e dicsőséges pontjára futottak be, nagyjából havi rendszerességgel.

A kibontásra váró, múlt héten landolt jókora konténer azonban még Boca Chica-i viszonylatban is különlegesnek számított. A hófehér kezeslábast és plexisisakot viselő mérnökök és segítőrobotjaik végre nekiláthattak a hermetikusan lezárt, nyolcszöges hasáb alakú szürke fémdoboz kireteszelésének, miután a barométer jelezte, hogy az űrből érkezett csomag belsejében a légnyomás immár elérte a tengerszintit.

Ahogy közeledett 2041, vagyis a „2016VB33-űrhajó” vélt startidőpontjának nyolcvanadik évfordulója, valóságos mozgalom alakult az objektum részletes helyszíni vizsgálatát kezdeményezve. Hiába telt el két évtized a Solar-C/Hikari űrszonda felvételeinek publikálása óta, még mindig rengeteg megválaszolatlan kérdés tartotta izgalomban az űrhajózás történelme iránt érdeklődők tömegét az objektummal kapcsolatban, s természetesen Dunát lehetett rekeszteni a szárba szökkent összeesküvés-elméletekkel is. Szerencsére a multimilliárdos Ellen Stone, a SpaceX igazgatóasszonya is a téma megszállottjai közé tartozott, így elhatározta, hogy egyszerűen hazaszállíttatja a történelmi járművet. És tessék, a cég űrhajósai egy hónap alatt odarepültek, a robotkarral bepakolták a „csomagtartóba”, s a hat és fél tonnás szerkezet immár itt állt a laboratóriumban, arra várva, hogy átvizsgálják.

Persze benne volt ebben az egész akcióban a végtisztesség kérdése is. A japán felvételek megjelenése után nem sokkal, még 2021-ben egy moszkvai újságíró megszólaltatta az idős Viktor Klejmenovot, a Lomonoszov Egyetem nyugalmazott informatikaprofesszorát, aki azt állította, hogy huszonéves gyakornokként a legendás Koroljov-tervezőirodában dolgozva ő végezte el egy Föld-Vénusz-Föld repülés pályaszámításait egy 1961. februári indításhoz. S Klejmenov határozottan úgy emlékezett, hogy a nagy konstruktőrök valódi, személyzetes űrrepülésről beszéltek ennek kapcsán, ráadásul a megszokottnál is sokkal nagyobb titkolódzás közepette.

Ám semmiféle orosz állami levéltári forrás nem tett még csak említést sem hasonló tervekről. Maga az Orosz Űrügynökség vezérigazgatója volt kénytelen – láthatóan meglehetősen nagy zavarban – azzal reagálni a japán képekre, hogy még csak pletykák szintjén sem hallott semmi ilyesmiről. S lehetett amúgy akármilyen dörzsölt fickó ez a Szolovjov, szavai akkor őszintének tűntek. A történet főszereplői persze már minden bizonnyal rég elhunytak, a dokumentumokat bezúzták, de ott volt Klejmenov nyilatkozata, s persze mindenekelőtt az űrfelvételek, melyek kétségtelenül egy „feltuningolt” Vosztok-szerű hajót mutattak. Ezt pedig nem lehetett csak úgy félresöpörni. S ha a professzor igazat beszélt, abban a gömbkabinban lennie kellett egy űrhajós holttestének, amely immár nyolc évtizede kering magányosan a Nap körül…

Klejmenov már persze nem érhette meg ezt a nagy napot, de a konténernyitásra azért hívtak néhány szimbolikus vendéget a SpaceX PR-osai. A laboratórium fölötti, dupla üvegfallal elválasztott megfigyelő galérián ott állt a híres Hajnal-Tanaka házaspár és persze maga Ellen Stone is három befektető barátjával. Ráadásul, szokatlan módon, az orosz nagykövetség kérésére csatlakozott hozzájuk egy ortodox pap is, hogy megáldhassa az ismeretlen űrhajós maradványait.

A konténer ajtaja kitárult, és az automata targonca elkezdte kihúzni belőle az ebben a teremben valószínűtlenül kezdetlegesnek, oda nem illőnek tetsző ős-űrhajót. A látvány azért is tűnhetett Csilla számára teljesen szürreálisnak, mert az ezüstös kabinon semmiféle látható sérülés vagy kopás nem mutatkozott, szinte mintha most gördült volna le a gyártósorról. Mégis, a környezetétől teljesen eltérő formavilágot képviselt. A kabinhoz kapcsolódó henger alakú fokozat fehér festése viszont alaposan felrepedezett, alighanem az űrbéli nagy hőingadozás és a mikrometeoritok hosszú bombázása miatt. A hatalmas CCCP felirat, ami valaha vörös kellett, hogy legyen, inkább halvány rózsaszínes árnyalatúnak mutatkozott a csarnok erős lámpáinak fényében. A kabin elejéről kilógatott kezdetleges napelemtábla furcsán matt felületűnek, a hatalmas esernyőre emlékeztető könnyűvázas parabolaantenna pedig kissé megtépázottnak látszott.

– Bámulatos! – suttogta az üvegfalhoz tapadt Stone, aki binokulárjával követte a kicsomagolást.

Ám hamarosan már nem volt a távcsőre szüksége, ugyanis a galéria egyik oldalsó üvegfala elsötétült, s megjelent a mozivászonnyi felületen az élő videóadás, mely odalentről, a tisztaszoba egyik technikusának a fejkamerájáról érkezett. Hamarosan a hangját is meghallhatták. – Fertőzésvédelmi rendszerek ellenőrizve! Felkészültünk az ajtónyitásra! – szólt.

Csillának ehhez a részhez volt a legkevesebb kedve. El sem tudta képzelni, mint ahogy valójában senki más sem, hogy miképp festhet egy mumifikálódott holttest, amely egy hermetikusan lezárt, gázzal töltött kabinban sodródott sok évtizeden át, példátlanul erős kozmikus sugárzásnak kitéve. De abban biztos volt, hogy a látvány nem lesz valami szívderítő, s igazán meglett volna anélkül, hogy ezt egyenes adásban látnia kelljen. Mégsem tudta elfordítani tekintetét a képfalról, amint a szakemberek, láthatóan minden különösebb nehézség nélkül csavarkulcsaikkal elfordították a nyílászáró hevedereinek anyáit. A kicsiny, kerek ajtó engedett, a technikusok óvatosan belökték a kabin belsejébe – Most bevilágítunk! – hallatszott a rádión.

Döbbent moraj futott végig a galéria vendégein, s erre aztán Csilla is kinyitotta szemét, melyet az előbb önkéntelenül behunyt. A halogénlámpa élesen beragyogta a kabin autónyi belső terét. A látvány leginkább egy szemeteskuka benyomását keltette: összenyomott ételes tubusok sokasága, barnásfehér hulladékos zsákok tömkelege, egy expander, jegyzetlapok és egy fülhallgatós pilótasapka, a fal kárpitburkolatán rengeteg, ceruzával rajzolt strigula ötös „kévékben” – valaki itt alighanem a napokat számlálta valaha – a műszerfal szélére rögzítve fekete-fehér kép egy huszonéves mosolygós lányról, ölében egy óvodáskorú nevető kisfiúval…

Ám a pilótaülés üres volt.

 

X.

 

Kettőszáztizennégy – sóhajtott Vlagyimir és behúzta a következő strigulát a falra. Rengeteget aludt, mert azt remélte, egyszer sikerülhet nem fölébredni többé. Talán szépen, halkan felmondja a szolgálatot a Vozduh, a szén-dioxid újrahasznosító berendezés miközben ő mély álomba merül, és így észrevétlenül áthajózhat a túlsó partra, miközben Galjáról álmodik. Mostanában az ilyen halál volt legfőbb vágya.

Megtört. Számára mindig a küldetés volt az első. Kadétkora óta sohasem utasított vissza semmilyen feladatot. Zokszó nélkül, sőt örömmel vállalta, hogy két éve Murmanszkba vezényelték, a sarkkörön túli sötét, fagyott vidékre, vadonatúj MiG-21-esével védeni a Szovjetunió határait. Később, egy pillanatig sem habozott jelentkezni, amikor megtudta, hogy űrhajósokat toborznak. S azonnal igent mondott Koroljovnak akkor is, amikor a Vénuszhoz küldte. Ilyesmit visszautasítani, vagy megkérdőjelezni a küldetés értelmét: ez nem ő lett volna. Volt ebben valami tisztaság és egyszerűség. De mi legyen most? Mihez kezdjen itt egy forgó fémgubóba zárva, az Univerzum legelszigeteltebb embereként, küldetés nélkül? Erre nem volt terve.

Ha bárki bekukkantott volna ebbe a büdös kozmikus pöcegödörbe, ahol mindenféle testnedvek súlytalan cseppjei, beazonosíthatatlan űrétel-maradékok, ceruzahegyek apró irritáló lemorzsolódott grafitszemcséi lebegtek kezelhetetelen mennyiségben erre-arra, azonnal megértette volna Vlagyimirt. Lassan fél éve egy hang, egyetlen rövid távirat sem érkezett a Földről. S még az a rohadt szalagos magnó is bedöglött. Annak persze sikerült… de a zsarnok Vozduh rendületlenül működik. Ráadásul néha kibírhatatlanul hangosan zúg, valósággal zakatol.

Mostanában már nem is láthatta az anyabolygót az égimechanika kérlelhetetlen törvényei folytán. Még önmagát is meglepte valóságos pánikrohama, amikor a Föld hiánya először tudatosult benne. Addig valamiféle megnyugvást jelentett neki a kékes „csillag” látványa, s egyetlen nap sem mulasztotta el, hogy addig-addig forgassa a hajót a kis orientációs rakétafúvókákkal, míg be nem hozta a fényfoltot az illuminátor közepére. Ez egyfajta megtartó erejű szertartásává vált. Minden, amit ismert és szeretett, ott volt azon a kedves távoli égitesten. S bár tudta, hogy sosem juthat vissza, mégis látnia kellett! Már puszta létezésének e bizonyítéka is torz vigaszt nyújtott a sivár mindennapokban. Ott valahol hozzá hasonló lények élnek. Beszélgetnek egymással. Szellő fúj és megrezgeti a fákat, bokrokat, virágokat.

És egyszer arra kellett ébrednie, hogy mindez eltűnt az ablakból. Tudta persze, hogy ez be fog következni, várta is valami fojtott rettegéssel, hiszen egyre közelebb látta a Földet a Napkoronghoz már egy ideje, s nem kellett Keldis akadémikusnak lenni ahhoz, hogy az ember felfogja, hogy két különböző bolygópályán keringő objektum közé elébb-utóbb valamennyi időre bekerül a Nap. De mégis… – Földem, Földecském, ne bújj még el, kérlek, kérlek szépen – s kibuggyant belőle a zokogás. Talán aznap, vagyis nagyjából két hete kezdődhetett az igazi lelki mélyrepülés.

Bozontos, ragacsos haja és szakálla természetesen folyamatosan útban volt a súlytalanságban, összegumizta ugyan, de rettenetesen idegesítette így is. A tubusos ételeteket vagy ehetetlennek, vagy íztelennek találta, ezért alig fogyasztott belőlük. Izmai is teljesen elsorvadtak: már rég nem tartotta a kötelezően előírt expanderes edzésprogramot sem. Minek is? Hiszen annak a célja abban állt, hogy a Földre visszatérve egyszer majd lábra tudjon állni. Ez pedig immár teljesen okafogyottá vált.

A gravitáció amúgy csak akkor hiányzott neki, amikor néha besokallt a leküzdhetetlen lebegő szemétdaraboktól, de egyébként a súlytalanság volt az egyetlen dolog, ami még valami csekély örömöt okozott neki. A szűk kabin persze nem kínált sok lehetőséget a mozgásra, de egy kis bukfencezés a levegőben a pilótaülés fölött azért jól tudott esni. A Föld látványának hiányában ez maradt nagyjából az egyetlen élményforrás. És persze az alvás. A nappalok és éjszakák váltakozásának földi rendszere itt teljesen értelmezhetetlenné vált. Akadt ugyan egy jelzőórája a műszerfalon, mely a moszkvai idő szerint járt, de már rég nem tudta, hogy délelőttöt vagy délutánt mutat-e és nem is nagyon érdekelte. Az eltelt napok striguláit is csak érzésre húzkodta, amikor egyáltalán volt hozzá kedve. Mi értelme van ennek különben is?

És aztán, az ébrenlét és álom határmezsgyéjén, ahol most már teljes napokat töltött, jöttek a halucinációk. A villanásokkal kezdődött. Észrevette, hogy ha becsukja szemét, nem teljes sötétséget lát, hanem apróbb-nagyobb pontszerű, vagy vonalakba rendeződő folyamatos, néha kékes színű, néha fehér fényvillanásokat. Csernyikov professzor az egyik fejtágítón a felkészülés során előre figyelmeztette, hogy ilyesmi megtörténhet: a Napból érkező részecskék eltalálva a retinahártyát és ott lefékeződve érzékelhető fényt, „fékezési sugárzást” bocsájthatnak ki a szem belsejében. (S vajon mi mindent még?) A villanások tehát nem feltétlenül az elméjének szüleményei – nyugtatta magát. De aztán jött a többi! Egyszer például biztosra vette, hogy kisfia, Vlagyik, Vlagyiszlav Baderko néz be rá a kabinablakon. Máskor pedig meg mert volna esküdni, hogy madárcsicsergést hall, meg gyerekzsivalyt, kutyaugatást. De ezek amilyen hirtelen rátörtek, olyan gyorsan el is múltak.

Ez a mai viszont minden korábbinál valóságosabbnak tűnt, s nem akart megszűnni. Arra ébredt, hogy a tőle karnyújtásnyira lebegő fülhallgatójából, ahonnan már hónapok óta csak a statikus zörej zúgott, éles, magas, ismétlődő csipogás hallatszik.

Felvette a fülest, s amikor már kezdte magát meggyőzni, hogy ezt is csak képzelte, újra meghallotta. Az előadásokon valaki azt is megtanította neki, hogy a naptevékenység rádióinterferenciát okozhat. Hallott már többször is furcsa, kísérteties sípolásokat, füttyöket, melyeket be is tudott a Nap mágneses teréből érkező háborgásoknak, amint áramokat gerjesztve tereminként zenéltek a hajó antennáin. Ráadásul általában éppen akkor történt ilyesmi, amikor a szeme is jobban villódzott. (Ezt fel is jegyezte a fedélzeti naplóba, mint érdekes felfedezést.) De ez a hang most egészen más volt. Ráadásul határozottan ismerős.

Beletelt egy kis időbe, míg ráeszmélt, hogy a sípszó ritmusa pontosan ugyanaz a közönséges kódolatlan Morse-jel volt, amit másfél hónappal ezelőttig néha ő maga küldött ki, megszegve a rádióforgalmazási tilalmat. Hogy mégis, mégis, legalább szűkszavúan tájékoztassa a Földet: életben van. A Baderko által minden alkalommal pontosan tízszer megismételt üzenet ennyiből állt: · – – – · , vagyis cirillbetűs kódolás szerint V-N, „vszjo normálno”, minden rendben. S most pontosan ugyanezt a ritmust hallhatta vissza, szinte fülsiketítően felerősítve.

De honnan? A Föld a Nap mögé rejtőzött, onnan semmiféle rádióadás nem érhet ide. És különben is: miért írnának éppen ők olyat neki, hogy „minden rendben”? Ceruzát ragadott hát, s elkezdte a füzetébe jegyzetelni a jeleket, hátha valami más is érkezik, de egyre csak ugyanaz a sorozat ismétlődött: V-N, V-N, V-N. Pontosan tízszer egymás után. Majd nagyjából két perc teljes csönd következett és kezdősött előről. Mintha… mintha valaki Baderko régebbi adásait sugározná vissza; tisztán és közelről.

Maga sem tudta miért, valamiféle pilótareflextől hajtva, ekkor odaúszott az ablaknyíláshoz. És meglátta – egy szabályos háromszög csúcsait formázva három kicsiny fénygömb lebegett az űrben, a Zvezdához képest változatlan helyzetben; habár az űrhajó lassan forgott, a ragyogó „díszkíséret”, úgy látszik, ebben is követte. Az objektumok távolságát megbecsülnie egyáltalán nem sikerült. S közben a rádió mintha egyre hangosabban csivitelte volna a jeleket: V-N, V-N, V-N. Minden rendben, minden rendben…

Baderko ösztönösen valami olyasmit tett, ami gyermekkora óta soha még csak eszébe sem jutott. Úgy, ahogy nagymamája tanította, amikor az apró ukrán parasztház kertjének végében a kútba rejtőztek a falut fölégető német katonák elől – keresztet vetett. S halkan suttogta hozzá:

– Hószpogyi pomiluj! Uram, irgalmazz!

 

XI.

Csilla és Keidzsi imádták az őszi Eberlingent. A város szélén elterülő hatalmas parkban, amely egy 18. századi grófi kastélyhoz tartozott, jó volt ilyenkor az ösvényeket betemető elsárgult juharfaleveleket rugdosni, friss levegőt szívni és megnyugodni. Az egykori gróf állítólag Poroszország-szerte híres kertépítész volt, és életének utolsó két évtizedében igazi vadregényes tájat álmodott erre a több, mint hatszáz hektárnyi területre. Egy zegzugos kis erdőt nyáron piknikezésre csábító rétekkel, tavakat hattyúkkal és aranyhalakkal, fölöttük kecsesen átívelő hidacskákkal, sőt, még piramisokat is, melyeket a gróf közel-keleti utazásai inspiráltak.

Csilla különösen igényelte ezeket a szombati termoszból teázós sétákat mostanában, mióta nyakába szakadt a tanszékvezetés. A héten éjjel-nappal, szinte kikapcsolhatatlanul zakatolt agyában a sok tennivaló, pályázatok, beszámolók. A félévnyitó szenátusi ülés! Még szerencse, hogy legalább a gyerekek már nagyok, önállóak és ügyesek. Olyan ügyesek! Yuko már az egyetemet kezdi, hihetetlen. Hajnal professzor ezeket a sétákat férjével nem nagyon cserélte volna el semmire.

– Nézd, egy madárfióka! – vett észre egy pici, csupasz, panaszosan csipogó, kis lényt Keidzsi a gyalogút szélén.

– Honnan eshetett ki?

Rövid nézelődés után Csilla látta meg a fészket a faágon. Nem volt nehéz felfedezni: ott csiviteltek szüntelenül a kipottyant madárka testvérei. De a szülők, úgy tűnt, éppen elrepültek valahova, alighanem élelmet szerezni éhes fiókáiknak.

– Szegénykém, talán csak meg akart próbálni repülni. Hát ez még elég korai volt! Nézd csak, még pihék sincsenek rajta! Nem rég kelhetett ki. Tegyük gyorsan vissza a fészekbe – indítványozta Csilla. Zsebkendőt vett elő, és vigyázva ráhelyezte a reszkető pici madarat – Igen ám, de hogyan?

Kis tanakodás után Keidzsi lehajolt, átkarolta Csillát a térdénél és szép lassan felállt vele. Így ő már éppen elérhette a fészket és óvatosan berakta az apróságot. – Megvan! – kiáltotta diadalmasan.

– Azt hiszem ilyenkor érdemes addig itt maradni, amíg a szülők megjönnek – szólt Csilla. Alig három lépésnyire a fától leültek hát egy útszéli padra megvárni a madarak visszatértét.

Nézelődtek, teázgattak, hallgatták a szakadatlan csivitelést, amikor egyszer csak egy szőke hajú, kék szemű, huszonéves fiatalember lépett oda hozzájuk. Talán egy hallgató az egyetemről? Ám a fiú oroszul szólalt meg.

– Jó napot kívánok! Bocsánatot kérek, hogy így ismeretlenül magukra török. Bevallom, követtem önöket itt a parkban, mert találkozni akartam önökkel. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Vlagyimir Vasziljevics Baderko vagyok.

 

XII.

A formációban repülő fénypontok közeledni látszottak a Zvezdához. Nem is három volt belőlük, hanem négy – most már tisztán látta az ablakon át. A rádió tövábbra is csak a V-N, V-N, V-N jelsorozatot csipogta szakadatlanul. Szíve a torkában kalapált, s percek tertek el, mire eszébe villant: itt a legfőbb ideje újra előkapni a 35 milliméteres Konvasz filmkamerát és rögzíteni ezt az egészet, hátha egyszer valaha, valaki megtalálja és visszanézi.

Amint azon igyekezett, hogy stabilizálja a súlytalanul sodródó kamerát, hozzányomva a teleobjektívet az ablakhoz, hirtelen valami egészen furcsa bizsergésszerű érzés terjedt szét a tarkója fölötti területen, s ezzel egyidejűleg színes, villódzó fényfoltokat pillantott meg. De nem az ablakban és nem is a kabinban, inkább ahhoz hasonló módon, mint amikor valaki sokáig néz a Napra vagy egy izzószálra, s utána még egy ideig látja a fényes alakzat „lenyomatát” bármerre néz. Hasonlított a látvány a kozmikus sugárzás miatti felvillanásokhoz is, melyeket már megszokott, de ezek most határozottan nem az ismert kesze-kusza pöttyök és vonalak, hanem egészen szabályos sokszögek alakját öltötték. Kezdetben halványan szellemképekként, majd egyre élesebben, kontrasztosabban. Egy háromszög, egy négyzet, egy ötszög… lilák, kékek, pirosak. S közben ez a zsibbasztó bizsergés a tarkónál. Mi történik?! A bekapcsolt, halkan kerregő kamera csak lebegett, bukdácsolt ott, már rég elsodródva a kabinablaktól.

Hamarosan a geometriai alakzatok képei már jobban látszódtak, mint maga a kabin. A két „réteg” mintha szerepet cserélt volna. Ösztönösen oda is kapott kezével egy lila hároszög irányába, de persze nem talált arra semmi tapinthatót. Mintha valamiféle egyre átlátszatlanabbá váló „vízjel” került volna a retinájára. Vagy az elméjébe? Aztán az alakzatok egyszer csak eltűntek, s ugyanekkor a rádió morzejelei is elhallgattak. Egy-két másodperc telt el így, szinte teljes csöndben, melyet csak a kamera és a Vozduh zúgása töltött ki. S ekkor belenyilallt a felismerés: az űrhajó falai és minden berendezése fokozatosan egyre áttetszőbbé válnak! Érzékelte ugyan őket, de lassan már csak úgy, mintha üvegből lettek volna, vagy, mintha egy láthatatlan mozigépből rájuk vetítettek volna a külvilág képét! Mindenfelé kilátott, bármelyik irányba fordította ijedten cikázó tekintetét: ezernyi csillag, épp, mint a planetáriumban a navigációs edzéseken. Ragyogott a Nap és a négy fehéresen izzó gömb, amelyek immár egy tetraéder csúcsaiként vették körbe a Zvezdát, úgy tűnt, legalább 50-100 méteres távolságban.

És akkor meghallotta a feje belsejéből… Galja csilingelő hangját! Határozottan feleségéé volt, millió közül is felismerte volna.

– Kinyithatod az ajtót! – ezt mondta. Ennek persze az égvilágon semmi értelme nem lehetett. Igen, Baderko biztos volt benne, lám, végleg meghasadt az elméje. És ilyen elementáris erővel, megszemélyesítve tör rá az öngyilkosság iránti vágy… csak ez lehet, mi más? Kint a vákuum, a hideg, a halál vár – kezdte elemezni saját magát, mint már annyiszor az elmúlt hetekben, hónapokban.

– Bízz bennünk! Békével jöttünk, segíteni szeretnénk. Az űrhajó körüli tetraéderben levegő van és kellemes idő, lebegj ki nyugodtan és lélegezz szabadon. Biztonságban vagy! – ismételgette fejében a világ legkedvesebb hangja. És valóban, a Zvezda-kabin átlátszóvá vált falain túl mintha halványkékes derengést vett volna ekkor észre: éppen, mintha valamiféle gázon szóródna a fény. – Nyisd ki az ajtót, jobb lesz, hidd el!

Akárhogy is, Baderko szabadulni akart. Nem, esze ágában sem volt látomásoktól rettegve, teljesen becsavarodva sodródni még hónapokon keresztül az űrben, amíg végleg be nem döglik a Vozduh-egység. Talán tényleg a legjobb, ami történhet vele, ha egyszerűen csak kinyitja a fedélzeti nyílást, ahogy a hang kéri: a légüres térben vére azonnal felforr, teste felfúvódik és az egész gyorsabban véget ér, mint hogy egyáltalán felfogná.

A kerek kabinajtót egy kormánykerék-szerű hevederzár kétszeri körbetekerésével lehetett kinyitni. Nem ment könnyen, pedig most már igazán akarta. A technikusok alaposan becsavarozták ezt a dögöt a bajkonuri startálláson. Baderko még földi körülmények között és ereje teljében is megszenvedett volna vele, hát még így, súlytalanságban, sorvadt izmokkal! Talán jobb is így, talán mégis hagyni kéne ezt az esztelenséget. De Galja hangja egyre csak azt mantrázta mézédesen: nyisd ki, nyisd ki, ne félj! – Őrület.

És akkor az ajtó végre engedett. Kicsiny rés nyílt rajta, s mögötte mélykék derengés. Most, most fogok felrobbanni! – gondolta összeszorítva a szemét és ösztönösen összegömblyödve. De a nyílászáró-korong csak nyugodtan, békésen belebegett a kabin belsejébe, immár szabad kilátást engedve a csillagos égre, s Baderko valami teljesen mást érzett, mint amitől rettegett: kellemes, friss szellő fuvallatát az arcán és friss, igazán friss levegőt! Ilyen lenne hát a halál?

– Köszönjük. Így sokkal jobb, igaz? Lebegj ki bátran! – kérte a belső hang.

– Vajon beszélgetni is tudok veled? – gondolta magában Baderko. S meglepő módon azonnal választ is kapott:

– Igen! Mostmár, hogy kijöttél, jobban halljuk a gondolataid. Az agyad egy elektromos hálózat és mi belelátunk és megértjük a mintázatait. Így, hogy előmásztál a vastag fémgömbből, már sokkal könnyebben. Mire vagy kíváncsi? Sok mesélnivalónk van.

– Angyalok vagytok? Vagy maga az Isten? És hogy lebeghetek itt csak úgy, hát van az űrben levegő? Miért nem sülök vagy fagyok meg? Mi ez az egész? Álmodom? Meghaltam?

– Angyalok vagy Isten? Még nem értettük meg minden gondolati mintázatotokat. De a világegyetem nagyrészt olyan anyagból épül föl, amit ti még nem ismertek. Egyszer el fogtok addig jutni. Az űrhajód fémből készült, és a fémek használatát is magatoktól felfedeztétek fel. De ez az anyagforma számotokra láthatatlan és még észlelhetetlen. Sokmindenre jó, például alkalmas arra, hogy láthatatlan falakat alkossunk belőle, és gázokat csapdázzunk egy térrészbe. Most is egy ilyen potenciálkalitkában vagy, amit mi hoztunk létre az űrhajód körül és feltöltöttük az élőhelyed légkörére jellemző gázokkal. A hőmérsékletét is beállítottuk, és a mágneses sugárzásvédelmet is. Kellemes?

– Igen. Nagyon is. De mondjátok meg végre, kik vagytok?

– Megfigyelők. Negyvennégyezer éve figyeljük a bolygódat és rajta a fajodat is. Ez a küldetésünk egy fontos része. Megmutatjuk majd, honnan érkeztünk és bőven lesz időnk megbeszélni mindent. Ne siessünk! Most először is élvezd a szabad mozgást az űrhajódon kívül. Nézd meg jól: a hajódat nem visszük magunkkal, nem lesz rá szükséged már. Zárd be az ajtaját nyugodtan. Nem lesz gondod ételre, italra, hagyj benne mindent. Nem hagyhatunk hátra semmi feltűnőt.

– Miért?

– Mi nem avatkozhatunk bele túlságosan a dolgok természetes menetébe. Nem tüntethetjük el ezt a hajót innen és egyelőre téged sem vihetünk haza.

– Akkor miért beszéltek velem? Ez talán nem beavatkozás? Mi ezzel az egésszel a célotok?

– De, beavatkozás, kicsi lény. Meghaltál volna idekint ezen a pályán. Túl korán szálltál el otthonról és túl messzire. Ezt nem így kell csinálni, nem ilyen eszközökkel! Az otthoni testvéreid, mire egyáltalán el tudnának érted jönni ide, már rég nem is élnél. Amit teszünk tehát csak egy egészen apró, megengedhető beavatkozás. Egy olyan lényt mentünk meg, aki egy elérhetetlen halálraítélt, akivel ők nem is beszélnek már. Viszont hisszük, hogy neked ezzel segítünk. És ilyenkor kivételt tehetünk. Azt is megvizsgálhatjuk, hogy hogyan fogadod mindazt, amit elmondunk neked. Ez nekünk is nagyon tanulságos lesz így. De épp ezért nem vihetünk haza még. Nincsenek ott most még felkészülve arra, hogy rólunk mesélj. Az bizony már nagy beavatkozás lenne. Rajtad ki tudjuk próbálni, hogy mennyire rázna meg benneteket mindaz, amit mutatunk. S utána talán megtörténhet a kapcsolatfelvétel. De addig velünk kell maradnod, a bolygódon pedig minden bizonnyal új generációknak kell megszületni.

– Tehát akkor én már sohasem mehetek vissza! Én nem élhetek olyan sokáig.

– Utazgatással gyorsan telik az idő. Megmutathatjuk a környéket, s neked az egész csak néhány hónapnak fog tűnni. Ezt már tudjátok, igaz? Ha nem értettétek volna meg, te sem lehetnél most itt a világűrben. Mindennek, ami mozgásban van a maga egyedi ütemében telik az ideje. Mi gyorsan fogunk repülni, így neked csak négy hónap telik majd el, amíg a bolygón több generációnyi idő. Van kedved szétnézni? Közben mesélünk még!

 

XIII.

– Zavarbaejtő, hogy ennyi információt tud ez az ember, de ne is haragudjon: rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékokat igényelnek, ahogy mondani szoktuk – a háromnegyed órája tartó pályázati interjú végére Abouzar Farazmand, az LCRT kutatási programigazgatója már igencsak szerette volna rövidre zárni a meddő beszélgetést, de Csilla nem adta magát olyan könnyen.

Ennyi év után végre igazán a sajátjaként tudta képviselni ezt az ügyet. Sőt, éppen ezt érezte talán először igazán magáénak és önmagán túlmutató fontosságúnak karrierje során. Posztdok-kora óta sokszor úgy tűnt számára, hogy csak sodródik az eseményekkel: véletlen felfedezések, együttműködések jöttek-mentek, egészen a tanszékvezetőségig jutott Erhardt professzor nyugdíjazása után. Szép sikereket ért el, díjakat kapott, jegyzett néhány kitűnő, maradandó publikációt. De valami mégis hiányzott mindeddig: a vezérelv, valamiféle visszatalálás ahhoz, ami kislánykorában a Star Trektől az Uránia-csillagvizsgáló szakköréig vitte. S abban a pillanatban, hogy Baderko megtalálta őt őrült történetével, ráeszmélt: ez az. Erre vágyott mindvégig, ezért kellett kutatóvá válnia. Minden más lényegtelen, ha megtudhatjuk, mi az emberi értelem helye a kozmoszban, hogy egyedül vagyunk-e valóban, vagy a csillagos ég tele van nyüzsgő élettel. És Csilla ege nem lehetett egy halott, kietlen világ! Hajnal professzor immár hatvan felé közeledve végre megérkezett és foggal-körömmel ragaszkodott igazához.

– Miért? – kérdezett vissza. – Miért mondjuk mindig ezt a szöveget a rendkívüli bizonyítékokról? Úgy unom már! Minden állítás pontosan ugyanolyan súlyú bizonyítékokat kell, hogy igényeljen! Valami vagy igaz, vagy nem, és ez teljesen független attól, hogy mennyire meglepő az állítás. Ez az ember, aki csak ukránul és oroszul beszél, mindent tud az űrhajóról, olyan részleteket is, amiket a SpaceX-csapat sohasem hozott nyilvánosságra, sőt ő maga magyarázta el, hogy mi hogyan működött a kabinban. Ő mutatta meg nekünk! A sok kezdetleges szerkentyűt, az elektroncsöveket, mindent. S közben ez a huszonéves gyerek nem tud bekapcsolni egy telefont vagy rendesen megírni egy emailt. Látott már valaha ilyet? És a kézírása is teljesen egyezik a hajónaplóban szereplő írással. A kabinban talált családi fénykép…

– Tisztában vagyok az elénk tárt, úgymond „bizonyítékokkal”, Hajnal professzor, de lenyűgöz a jóhiszeműsége. Mégis, mennyivel valószínűbb a történet, amit ez a férfi előad, mint hogy egy profi csalóval állunk szemben, aki hozzájutott némi bennfentes információhoz? Itt, a szakértői véleményezésben az áll, hogy ez az ember semmilyen nyilvántartásban nem szerepel, sem az ukrán, sem az orosz hatóságok nem tudnak róla. Tőlem aztán bárki lehet, akár egy kő alatt is élhetett eddig. De hogy csillagutazó lenne, azt azért nem veszem be.

– És mondja, akkor miért volt üres a kabin? Így küldték föl 1961-ben egy ember nélküli tesztre, tele szeméttel, összefirkálva? Komolyan? – kérdezett vissza ingerülten Csilla.

– Nézze professzor, én nem állítom, hogy tudom, mi történt ott. Csak annyit mondok, hogy ez a történet teljesen hihetetlen és tökéletesen szembemegy mindennel, amit a világról tudunk. Igen, ne is haragudjon, még azt is könnyebben elfogadom, hogy valamilyen furcsa ötlettől vezérelve így állították pályára a kabint a ruszkik, mint hogy valaki melegítőruhában kilebegett belőle a nyílt világűrbe, kívülről becsukta az ajtót, aztán elrepült majdnem fénysebességgel valami láthatatlan buborékban egy nyolcvan fényéves körtúrát tenni és végül odasétált pont magához egy németországi parkban. Értem, hogy a fiatalember egy szuggesztív jelenség, de komolyan: fordított helyzetben, ha én adnám itt elő ezt a képtelenséget, mondja, maga mit mondana nekem?

– Azt hiszem, pontosan ugyanezt. Sőt… azt javasolnám, forduljon pszichológushoz – ismerte el tehetetlenül Csilla.

– Köszönöm! – mosolyodott el nem kis elégedettséggel az arcán Farazmand – De ha nagyon akarja, kitalálok azonnal egy másik lehetőséget. Tessék, meg is van: a moszkvai archívumokban semmi nyoma nem volt ennek a repülésnek, igaz? Nyilván bezúztak mindent. Hát ennyi erővel egy későbbi repülés dokumentumait is bezúzhatták, ami szépen odarepült, hogy hazahozza a holttestet, évtizedekkel megelőzve a SpaceX-csapatot. Nagyon is logikus! Nézze, amikor a régészek egy kifosztott, üres sírt találnak, az is pontosan azt jelenti, hogy valaki már előttük megtalálta, nem pedig a feltámadást bozonyítja, igaz? Mondja, maga a kettő közül melyik verziót hinné el?

– Értem, értem. De pontosan ugyanezért van szükségünk a rádiótávcsőtávcső-időre! Hiszen Vlagyimir tett olyan kijelentéseket…

– Ne hívja így, nagyon kérem. Nem tudjuk, mi a valódi neve… – vágott közbe Farazmand

– Rendben, az Istenért! Szóval ez a Névtelen Férfi olyan ellenőrizhető állításokat tett a Proxima Centauri és a Barnard-csillag bolygóiról, továbbá a Szíriusz- és a Procyon-rendszerről, amiket a mostani technikánkkal talán már megvizsgálhatnánk. És ha minden állítása igazolást nyer…

– …akkor lehet, hogy ráhibázott valamire. Nem igaz? Swift megírta a Gulliver utazásaiban, hogy a Mars körül két hold kering, másfél évszázaddal azelőtt, hogy felfedezték őket. És? Szerencséje volt és kész. Mit bizonyít mindez? – fölényeskedett Farazmand.

– Semmit, semmit. Viszont ha tényleg csaló és nem volt szerencséje, könnyen cáfolható is, amit mondott. Ebbe a dokumentumba a beszélgetéseink alapján alaposan leírtam minden állítását, amelyek fizikai, csillagászati jelentőséggel bírhatnak. A főbb pontok tehát: gondolatátvitellel kommunikáló mesterséges intelligenciával rendelkező űreszköz. Képesség a téridő görbületének lokális módosításaira, és ismeretlen meghajtással a fénysebesség 0,9999-szeresével haladni. Aztán, hogy az eszköz a 4,2 fényévnyire lévő Proxima Centauri második bolygójáról érkezett, ami Vlagyi… a Névtelen Férfi szerint mindössze tizenegy földi nap alatt kerüli meg a vörös törpecsillagot. A bolygó a beszámolója alapján szinte pontosan akkora, mint a Föld! Óceán és zöldes-pirosas növényzet borítja, de mivel lassan forog a tengelye körül, az időjárás meglehetősen unalmas a felszínén. A civilizáció már rég széttelepült a bolygórendszer két másik bolygójára is és már többynire nem is organikus formában léteznek, hanem, hát, ha jól értettem, intelligens, űrrepülésre képes gépekké váltak. Mint ez az űreszköz is. És rendszeresen kommunikálnak a rádiótartományban…

– Tehát technikai civilizáció a legközelebbi csillagnál? Bocsásson meg, de nem kellett volna ezt már rég észrevennünk? – próbált ironizálni a programigazgató.

– Most maga is épp arról próbál meggyőzni engem, hogy ne is nézzük meg, mert fölösleges. Hát, ne haragudjon, ez pontosan az a hozzáállás, ami miatt nem vizsgálták meg mindeddig a kérdést! – fakadt ki Csilla, lesújtó pillantást vetve Farazmandra.

– Hagyjuk a sértődött vagdalkozást, professzor. Inkább mutassa, miféle egyéb cáfolható jóslatok szerepelnek még ezekben a… jegyzetekben?

– Rendben, bocsánat! – Csilla nyelt egyet. Kínos volt ez az egész helyzet; szinte a vádlottak padján érezte már magát ennyi kioktatás után.

– Például ez: a hat fényévnyire levő Barnard-csillag egy másik vörös törpe, de sokkal-sokkal öregebb, mint a Napunk vagy a Proxima Centauri – folytatta végül – több, mint tízmilliárd éves. A Névtelen Férfi szerint egyike az egész Tejútrendszer legöregebb csillagainak, és azt mondta, itt is kering egy jégborította „hógolyó-bolygó”, háromszor akkora, mint a Föld. Állítólag ezen, a jégtakaró alatti óceánban alakult ki kozmikus szomszédságunk legelső nagy civilizációja is, és talán innen származnak maguk a proximaiak ősei is, ők legalábbis így hiszik. Ma már lakatlan: az értelmes lények elköltöztek innen, vagy olyan szinten továbbfejlődtek, hogy még a proximaiak számára is isteninek tűnő, elképzelhetetlen, érthetetlen, észlelhetetlen szintet értek el. Ez az egyik nagy rejtély, amit ők annyira meg akarnak fejteni. A kutatásaik során így kerültek el a mi Naprendszerünkbe is: a barnardiak ősi nyomait keresve.

– Szép mesék, professzor, de nagyon kevés ellenőrizhető konkrétum. Készültek fényképek? Vannak mérési adatok? Bármi? – akasztotta meg Farazmand.

Csilla némán megrázta a fejét. Valójában nem is tudott rá szívből haragudni, mert a programigazgatónak a maga szempontjából teljesen igaza volt. Ha mindig rádiócsillagászati megfigyelési programokat indítanának valahányszor felbukkan egy-egy futóbolond, azt állítva, hogy megutaztatták az idegenek, már évtizedekre, ha nem évszázadokra előre befoglalhatták volna a világ minden észlelési műszeridejét.

– Maradjunk annyiban, hogy a kutatási terv, amit benyújtott, értékelhetetlen, inkább egy sci-fi pályázatra kellett volna elküldenie, nem az LCRT-konzorciumnak. – Csilla megsemmisülten ült, tenyere izzadt.

– Mindazonáltal… – emelte fel vaskos mutatóujját Farazmand – nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy személyében egy kiváló, nemzetközileg elismert kutatóról van szó. S a maga intuíciója valamiért mégis azt súgta, hogy ez a borzalom, amit itt összehordott, egy kutatásra értelmes témát takar. A pályázatot, mint mondtam, a bírálók teljesen szétszedték, lehúzták, és én maximálisan egyet is értek velük. Nem is fájdítanám a szívét azzal, hogy felolvasok az írott értékeléseikből, higgye el, nem volna kellemes. Mégis, bizonyára tudja, hogy én mint programigazgató a hagyományoknak megfelelően saját hatáskörben rendelkezhetem a távcsőidő tíz százalékáról. Én mindeddig ezzel a jogommal nem nagyon éltem. De azt hiszem, amennyiben egy rövidített kivonat formájában leírja, hogy milyen célpontokat szeretne vizsgálni, anélkül, hogy bármiféle utalást tenne erre az ufós agymenésre, hajlandó lennék a dolgot újra megfontolni. Tekintse ezt egyfajta elismerésnek eddigi munkájáért. Életmű-díjnak, ha úgy tetszik – mosolyodott el.

Csilla ebben a pillanatban legszívesebben ordított volna a düh és az eufória furcsa kezelhetetlen elegyétől, amit érzett. Micsoda érzelmi hullámvasúton vitte végig Farazmand, csak hogy aztán a végén éreztesse, hogy „kegyelmet gyakorol”. Mekkora egy felfuvalkodott hólyag! De mégis: minden meggyőződése ellenére tartja a hátát és észlelési időt ad neki a világ legkeresettebb megfigyelőeszközével. Azt sem tudta, mit mondjon, s mit tegyen hirtelen, ráborítsa az asztalt vagy megölelje ezt a nagydarab fickót, aki amúgy évtizedekig versenyszerűen cselgáncsozott. Abouzar Farazmand mindezt valamennyire érzékelte is, s így szólt:

– A szó, amit keres: „köszönöm” – szólt a lehető legtenyérbemászóbb vigyorral.

– Igen, azt hiszem, valóban. – hebegte szédülten Csilla.

 

XIV.

A Holdkráter Rádiótávcső, vagyis Lunar Crater Radio Telescope (LCRT) nem véletlenül került égi kísérőnk túlsó, a Földről sohasem látható oldalára. 2042-re a „rádiószmog” a Föld közelében nyüzsgő milliónyi műhold és a megszámlálhatatlan felszíni adó miatt olyan mértéket öltött, hogy immár a rádiócsillagászoknak is azzal a problémával kellett szembesülniük, mint a látható hullámhossztartományban vizsgálódó kollégáiknak jó száz évvel korábban. Ha tisztességes, zavaroktól mentes észleléseket szerettek volna végezni, egyre messzebbre kellett települniük a nyüzsgéstől és lehetőleg minél magasabbra. Ehhez a huszadik század elején még elég volt kiköltöztetni a tükrös távcsöveket a nagyvárosoktól néhány tucat kilométernyire, dombok, hegyek tetejére. 2042-ben egy tisztességes rádióégboltért viszont majdnem négyszázezer kilométert kellett utazni, egészen a Holdig, annak is arra a féltekéjére, amely folyamatos rádióárnyékban fekszik. Ahol a Földgolyó talán évmilliárdok óta egyszer sem emelkedett a horizont fölé.

A gigantikus parabolaantenna rendkívül ötletes módon egy holdkráterből lett kialakítva, melyet precíz lézeres magasságmérések alapján választottak ki szinte tökéletes, természetes paraboloid alakja miatt. Így minimális földmunkák (holdmunkák?) után „csak” a hatalmas fémhuzal-hálózatot kellett a 3,5 kilométer átmérőjű tányérba leengedni és az egész fölött átívelő kábelrendszert kifeszíteni, amellyel a detektorokat a fókuszponthoz emelték. Az LCRT megépítése így is vitathatatlanul a század egyik legcsodálatosabb nemzetközi technikai teljesítménye volt.

A holdi éjszakákon, amikor tehát nemcsak a Föld, hanem a Nap „zaja” is elült, ez a vidék a hatalmas Koroljov-gyűrűshegység pereme közelében példátlanul tiszta rádióeget biztosított, ideálisat arra, hogy a kutatók az ősrobbanás utáni fiatal univerzum múltbéli sugárzását tanulmányozhassák.

– Koroljov-bázis, itt a Starship-M-85. Leszálltunk! – jelentette higgadtan az új turnus kutatóit és szerelőit szállító négylábú, fényesen csillogó víztorony-szerű űrhajó kapitánya, mely immár békésen magasodott a kijelölt leszállóterület festett célkeresztjének kellős közepén, alig háromszáz méterre a bázis lakóegységeitől és a távcsőkráter peremétől.

– Isten hozott a bázison! Szedjétek a cuccotokat, negyed óra és ott vagyunk értetek! – rádiózta vissza Csie Ju bázisparancsnok-asszony.

Kisvártatva valóban meg is érkezett a tízszemélyes automatikus terepjáró, Csilla pedig felkészült a kizsilipelésre, hogy megtegye első lépéseit, vagy inkább ugrásait a Holdon.

Hamarosan megtapasztalta, hogy a földihez képest csak hatodakkora gravitációban, ha haladni akar, a megszokottnál sokkal jobban előre kell dőlnie: ez gyorsítja a lépéseket, annak a veszélye nélkül, hogy orra bukna. A szökdécselés a Holdon, és ez az egész hihetetlen utazás elmondhatatlanul felvillanyozta.

Valójában nem volt sok szükség a rádiócsillagászati programokra javaslatot tevő kutatók személyes helyszíni jelenlétére a megfigyelésekhez. De a vizsgálatoknak két hetes teljes kommunikációs „elsötétítés” mellett kellett zajlaniuk, s csak vész esetén léphettek lézeres távkapcsolatba a Földdel a különleges, „Hold mögötti” pályán mozgó Queqiao-8 műholdon keresztül. Vagyis az előre nem látható helyzetek, gyors reagálást igénylő felfedezések lehetősége miatt az a szokás alakult ki, hogy a vezető kutatónak, ha akarja, helyet biztosítanak a Koroljov-bázison a kutatás idejére.

Mivel a megfigyelések a holdi éjszaka idején, sötétségben zajlottak, némi csekély „turistáskodásra” a mérőkampányt megelőző, és az azt követő egy-egy hétben nyílt lehetőség – szigorúan csak a bázis közvetlen környezetében, és hivatásos kísérővel. Csilla egyik ilyen sétája alkalmával felszaladt a kúp-domb néven emlegetett, alig húszméteres magaslatra, hogy szétnézzen, hiszen a kicsiny Holdon a horizont olyan közel volt, hogy az alapszinten állva még a távcsőkráter túlsó pereméig sem láthatott el. A kúp-domb tetejére érve azonban szeme elé tárult a fenséges szürke medence, melynek nagyobb része az alacsony napállás miatt már vészjósló, tökéletes sötétségbe borult.

– A Naprendszer legnagyobb távcsöve! – mutatott körbe büszkén kísérője, Pedro Alvarez asztrofizikus-űrhajós.

– Legalábbis egyelőre így tudjuk… – tette hozzá elmerengve Csilla, s egy pillanatra egészen kicsit mintha megszédült volna. Egyetlen másodpercre úgy érezte, mintha feküdne! A holdi gravitáció furcsasága – nyugtatgatta magát. De mégis, a biztonság kedvéért jelzett Pedrónak, hogy inkább induljanak vissza a lakómodul felé.

Negyven órával később lement a Nap, s a bázis irányítóegységében végre megkezdődhetett a megfigyelési munka.

– Oké, az azimut-kar átmozgatása befejeződött. Sajnos a Centaurus nagyon délen van, elég béna az effektív felületünk. De ennél jobbak nem lehetünk. Egyáltalán, hogy hagyták ezt a pályázatot jóvá? – morgolódott Alvarez, aki a megfigyelések technikai koordinációjáért felelt.

A Hold egyenlítője közelében fekvő óriási távcsőkrátert természetesen nem lehetett – a kisebb parabolaantennák módjára – tetszőleges irányba elforgatni, a célzott megfigyeléshez tehát szükség volt az úgynevezett „azimut-karra” vagyis egy hatalmas csörlőrendszerre, mellyel a vastag kábelsíneken a kráter fölé belógatott vevőkészüléket és a másodlagos „rádiótükröket” lehetett erre-arra vontatni. A Proxima Centauri csillag még az optimális időzítés ellenére is a megfigyelhető égi sáv határa közelében helyezkedett el.

– Megvagyunk, indulhat is a buli! Hol is mérünk, Csilla? – kérdezte Pedro, a digitális oszcilloszkópon matatva.

– 19,995 MHz-en, plusz-mínusz 0,005 MHz! – felelte határozottan és jelentőségteljesen.

– Az… tizenöt méter körüli hullámhossz, igaz? – számolt gyorsan fejben az űrhajós – Miért is érdekes nekünk?

– Hát, viharokat, koronakitöréseket keresünk a csillagon… ilyesmik. – Füllentette Csilla szem előtt tartva Abouzar Farazmand intelmeit.

A valódi válasz persze teljesen más lett volna: a réges-régi Vosztok-űrhajók „Szignál” nevezetű rádióadója használta éppen ezt a sávot a kozmonauták EKG-jeleinek és távirat-üzeneteinek továbbítsásra, s ezen sugározták vissza Baderkónak saját Morse-jeleit több, mint nyolc évtizeddel ezelőtt titokzatos megmentői. Amennyiben igaz ebből az egészből bármi is.

– Mielőtt hazahoztak, még annyit közöltek velem a megmentők, hogy továbbra is megtaláljuk őket a rádión, ha a megfelelő helyre nézünk – mondta Baderko azon az utolsó közös estén. Akkor született meg Csilla fejében a rádiós keresőprogram ötlete. S ha Csilla Baderkóra gondolt, mint ahogy most is tette, egyszerűen nem volt képes egy csalót vagy őrültet látni. Újra és újra eszébe jutott az az utolsó találkozás, mikor a méltatlan idegenrendészeti hercehurca, kihallgatások és átvilágítások hosszú sora után végre elindulhatott, hogy letelepedjen ukrajnai szülőfalujában. Vlagyimir világosan Csilla és Keidzsi értésére adta, hogy ő már mindent megosztott, amit tudott, „teljesítette küldetését”, ahogy mondta. S most egy darabig inkább a földi dolgok felfedezésének akarta szentelni az idejét. Csillára nézett nagy kék szemeivel és azt mondta, szeretné megérteni ezt az új világot, melyből hiányoznak a Párt és a Vörös Hadsereg óvó és elnyomó keretei, igazodási pontjai. És amelyből hiányzik a Szovjetunió. És hiányik belőle Galja. És Vlagyik? Talán él még valahol idős emberként a kisfia! Vajon megtudta-e egyáltalán, hogy apukája űrhajós volt? S megbocsájtotta-e neki, hogy elhagyta őket? Emlékszik-e rá egyáltalán? Akárhogy is, ez egy agyrém: éppen csak huszonhat évesen, unokája lehetne a saját fiának! Csilla el sem tudta képzelni, milyen lehetett mindezt átélni, nem is tudott mit mondani ennek a fiúnak, legszívesebben csak átölelte volna…

– Beálltunk! – rikkantotta Pedro – Forog a rögzítés, én pedig most elmegyek harapni valamit! Állítólag rettenetes tonhalkonzerv van ma! Éljen! – Azzal rutinosan, másfél méteres súlypontemelkedéssel kiszökkent az irányítókonzol mögül. – Ha esetleg hallgatni szeretnéd a műsort, használd nyugodtan a fülest! Néha szépen szól az ég!

Csilla magára maradt hát a műszerekkel, s valóban a fülhallgatóért nyúlt.

És azonnal meghallotta, amiért érkezett. Maga se hitte volna, hogy ennyire egyszerű dolga lesz, így egyáltalán nem volt, nem lehetett lelkileg felkészülve erre. Artikulálatlan, kontrollálatlan sikítás szakadt ki belőle.

– Minden rendben! Minden rendben! Minden rendben! Vszjo normálno! – kiáltotta, sírva-nevetve, mikor valamennyire magához tért.

Pedro egy félig kibontott büdös halkonzervvel a kezében visszaugrott a lakómodul-átjárón

– Krisztus ereje! Mi van rendben? Mit szívtál? Jól vagy?

– Ezt hallgasd! – kurjantott Csilla és egy kapcsoló felkattintásával kihangosított üzemmódba állította a rádiótávcső jelét.

Ekkor az űrhajós is meghallotta: élesen, egyértelműen, ellentmondást nem tűrően, újra és újra felvisított az egyszerű, szabályosan ismétlődő ritmus. Rövid-hoszú-hosszú, szünet, hosszú-rövid. Csillának olyan furcsa érzése támadt, mintha ezerszer hallotta volna már.

· – – – · · – – – · · – – – · · – – – · · – – – ·

– Helló, szomszéd! – suttogta maga elé.

A csipogás ekkor váratlanul elhallgatott, majd átadta helyét egy valahonnan, távolról ismerősnek tűnő férfihangnak:

„Guten Morgen Eberlingen! Mit Schwung in den Tag! Radio Eberlingen 95.4 FM! Muntermacher-Musik von sechs bis zehn, jede halbe Stunde aktuelle Informationen, stündlich frisches Wetter aus allen Regionen...”

 

 

                                                                      ------------------------------------

 

 

 

 

Megjegyzések az olvasónak

 

A történet helyenként valódi történelmi személyekre, vagy azok nyomán kreált karakterekre, illetve bizonyos történelmi eseményekre (pl. az „óriásszputnyik” és a Venyera-1 startja) épül ugyan, de teljes mértékben a képzelet szüleménye. A bemutatott 1961-es bolygóközi repülés természetesen nem történt meg. Az alábbiakban a történet néhány fontosabb vonását vetem össze az inspirációul szolgáló tényekkel, illetve kihangsúlyozom a fiktív részleteket.

 

- „A munkával töltött percek a meetingekre járnak meghalni!”: Az ismeretlen szerző zsenialitását dicsérő mondat valójában a budapesti Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet kiselőadójának fali whiteboardján jelent meg 2019 körül.

 

- Eberlingen: kitalált német egyetemváros (alighanem a volt NDK területén).

 

- Ural-2 elektronikus számítógép: A szovjet Ural számítógép család első nemzetközileg elismert tagja. 1959 és 1964 között 139 db készült belőle. Ezek közül 3 darab Magyarországra is eljutott. (Pl. az MTA SZTAKI-ba, ahol a gimnazista Ifj. Simonyi Károly – később Charles Simonyi – is „játszhatott” vele.) A működtetéséről szóló leírás alapjául Drasny József (SZTAKI) visszaemlékezése szolgált: https://www.youtube.com/watch?v=w1WmP32us7Q

 

- A 2016VB33 kisbolygó nem létezik. Pályája, mérete és forgási periódusa a Jim Scotti által felfedezett 1991VG kisbolygóén alapszik, amelyről valóban felvetődött „unortodox SETI” körökben, hogy instabil és földközeli pályája miatt idegen értelmes lények űrszondája lehet (Almár Iván is említi ilyen kontextusban „A SETI szépsége” c. könyvében). Jim Scottival folytatott személyes kommunikáció eredményeként megtudtam, hogy azóta már több ilyen kicsiny földközeli objektumot fedeztek föl, s így már közel sem tűnik annyira természetellenesnek és furcsának, mint a kilencvenes években. Az 1991VG 25-26 évente közelíti meg a Földet, legutóbb 2016-ban, de akkor nem került elég közel ahhoz, hogy a felvételeken alakja kivehető legyen. Scotti elmondása szerint a visszaszámolt korábbi (1974-es) földközelsége miatt felvetődött, hogy esetleg a német-amerikai Helios-A napkutató szonda gyorsítófokozatárónak újrafelfedezéséről lehet szó, de később ezt a Helios-programban részt vevő egyik mérnök kizártnak minősítette, rávilágítva, hogy az űrszonda útrabocsájtása után a maradék üzemanyaggal a fokozatot visszairányították Föld körüli pályára. Scotti azt is közölte, hogy az 1991VG azóta már egy ízben rákerült a NASA kisbolygókutató űrszondáinak célpont-listájára is, de mindeddig nem született konkrét terv a meglátogatására.

 

- A 2016-os Nemzetközi Asztronautikai Kongresszus (IAC) a valóságban nem San Franciscóban, hanem Pekingben került megrendezésre.

 

- Vlagyimir V. Baderko: kitalált szovjet űrhajós. Mintájául Valentyin V. Bondarenko szolgált, aki a húsz fős 1960-as Vosztok-keret legfiatalabb tagja volt (23 évesen) és szintén ukrán nemzetiségű. Bondarenko 1961. március 23-án egy tizenöt napos, izolációs kamrában folytatott teszt során kiütött tűzben életét vesztette. A tragédia, és az űrhajós neve csak a nyolcvanas évek legvégén került nyilvánosságra.

 

- Az „energiamentesen visszatérő” (free return) Vénusz-repülés időtartamadatainak forrása a Bellcomm Inc.-nek a NASA megbízásából 1967. februári dátummal publikált „Manned Venus Flyby” című tanulmánya, amely azt vizsgálta, hogy az 1974-es indítási ablakban hogyan lehetne egy ilyen repülést végrehajtani az Apollo-Saturn V rendszerrel. A tanulmány elérhető az alábbi linken:

https://ntrs.nasa.gov/api/citations/19790072165/downloads/19790072165.pdf

 

- „A februárban elhunyt nagy atomtudósunk, Igor Kartavov” utalás az 1960. február 7-én elhunyt Igor Kurcsatovra, a szovjet atombomba atyjára.

 

- „Úttörők vagyunk… S az elsőknek mindig nehéz a dolguk…” – idézet Jevgenyij Rjabcsikov újságíró Koroljov-interjújából. (Jevgenyij Rjabcsikov: A kozmosz kolumbuszai, Kossuth, Budapest, 1974)

 

- Az első szputnyik-űrhajó (Korabl-Szputnyik-1) 1960. május 15-én indult és négy nappal később valóban magasabb pályára állt. A kabin tényleg csak 1962-ben lépett be a Föld légkörébe (és semmisült meg az USA-beli Wisconsin állam fölött, ahol néhány kisebb darabját be is gyűjtötték). A pályamagasság-növelés azonban a valóságban egyáltalán nem tervezett manőver volt, hanem egy orientációs hiba eredménye. A hivatalos adatok szerint ez az űreszköz még nem szállított kutyákat. A történetben említett Damka és Kraszavka nevű kutyák egy későbbi, 1960 decemberében végrehajtott (eredménytelen, de nem tragikus kimenetelű) kísérleti repülés utasai voltak.

 

- Az 1961. február 4-én indított „óriásszputnyik” jelenlegi tudásunk szerint rendkívül prózai módon csupán a Venyera-1 Vénusz-kutató űrszonda identikus párja volt, amely azonban nem tudta elhagyni a Föld körüli pályát. A (szöveghűen idézett) Népszabadság-cikkben szereplő hat és fél tonnás tömegadatot tehát – a TASZSZ állításával ellentétben – nem a gyorsítófokozat nélkül, hanem azzal együtt kellett (volna) értelmezni. Maga a hasznos teher a valóságban a mindössze tizedakkora, 644 kg-os űrszonda lehetett.

 

- A Proxima Centauri b-re illetve a Barnard-csillag bolygójának méretére, hőmérsékletére és keringési idejére vonatkozó állítások a 2021-es legjobb tudásunkat tükrözik.

 

- A Lunar Crater Radio Telescope ötlete, vagyis hogy a Hold „rádióárnyékos” túlsó oldaláról rádiócsillagászati méréseket lehetne folytatni legalább 2001-ig nyúlik vissza, amikor G. Genta olasz SETI-kutató kifejezetten a Földön kívüli intelligencia kutatása céljából javaslatot tett az egyenlító-közeli Saha-kráterben létesítendő obszervatóriumra. A történetben szereplő korszerűbb tervváltozat, illetve az LCRT elnevezés S. Bandyopadhyay (NASA JPL) 2020-as tanulmányán alapszik.