Égostromlók
Még el sem ültek az utórezgések a történelem legnagyobb földrengéssorozata után, amikor tudósok egy csoportja szenzációs felfedezést tett közzé. Az állították, hogy már nem a Mount Everest a Föld legmagasabb hegycsúcsa. Mert a katasztrófa – Dél-Amerikában – „szült” egy még égbe törőbbet.
„Tízezer méternél is magasabb hegyóriás az Andokban” – akadt meg Antoine Crux szeme kedvenc napilapja címoldalán a szakemberek megállapításáról szóló cikk címén. A kijelentés azonnal felkeltette az érdeklődését, s bár hitetlenkedett, az újságot félretéve elővette a könyveit, hogy végigböngéssze a környékről összegyűjtött tudnivalókat. A leggyakoribb betegségektől a klímán át a közlekedési útvonalakig mindent átnézett és kijegyzetelt, mert kétkedése ellenére az első pillanattól tudta, hogy elmegy oda, és megkísérli a csúcs meghódítását.
Még javában dolgozott, amikor telefonja megcsörrenésére visszazökkent a valóságba el-elkalandozó gondolataiból. Fájó „földreszállás” volt, ugyanis egy korábbi társa kereste, mondván: indulni kellene. Azon nyomban eszébe jutott, hogy tényleg nem szabad késlekedni, mert sokan mások, például két régi vetélytársa, az olasz Giulio Nespa és a német Harald Loeb szintén maguknak akarják majd az elsőséget.
***
Először is fizetés nélküli szabadságot vett ki a reklámügynökségen, ahol a kreatív osztályt vezette, aztán edzéstervet és próbamászás-menetrendet állított össze, majd – utoljára hagyva a legnehezebb feladatot – hozzálátott az expedíciós stáb összeverbuválásához.
Ahogy számba vette magában a szóba jöhető társakat, s telefonon, levélben vagy épp e-mailben megtette az első tapogatózó lépéseket, sorra eszébe jutottak hegymászó pályafutása addigi legnagyobb próbatételének részletei. Például az, hogy hét évvel korábban, franciaként ő volt a vezetője az első, zömében magyar résztvevőkből álló Mount Everest-expedíciónak, ám miután a végső kimerülés határán, alig száz méterrel a csúcs alól végül kénytelen volt visszafordulni, mostanáig fájó kudarcként emlékezett erre az útra. Annál inkább, mivel egy ifjú tanítvány, bizonyos Viharos Ernő győzte le a nagy kapaszkodásban. Bár végtelenül irigykedett rá emiatt, Antoine utolsóként Viharost is megkereste és meghívta újabb csapatába.
– Tudom, hogy csak azért hívsz, mert félsz, hogy másképp gyávának tartanálak – mondta találkozásukkor a mindig kegyetlenül őszinte Viharos, majd kezet nyújtott újabb közös vállalkozásukra.
***
A felkészülés nehéz hónapjaiban az expedíció tagjai együtt és külön-külön is napi rendszerességgel edzettek, s a próbamászások során jártak több Alpok-ormon, megfordultak a Tártában, kisebb magasságokig a helyszínen, az Andokban ugyancsak feljutottak. A legelszántabb Crux volt közöttük, a mászásokkor például egyedül ő ment fel minden alkalommal egészen a kitűzött célig – többnyire elsőként.
– Nagyon akarod a kicsikét, ugye? – kérdezte tőle egy alkalommal Viharos. Csakis ő volt az, aki hasonló odaadással és hittel készült az indulásra.
– Nagyon – válaszolta Antoine. – De úgy látom, neked is legalább olyan fontos, mint nekem.
– Tényleg az, és tudod, az az érzésem, hogy a miénk is lesz.
Crux bólintott, s magában arra gondolt: „Igen, a miénk. Vagy legalább valamelyikünké.”
***
Miután taxival előreküldte a felszereléseit, Antoine telepakolt még egy kis hátizsákot, amiben egy gravírozott márványtáblácskának szintén helyet szorított, aztán maga is elindult a repülőtérre. Mire odaért, a többiek már túl voltak az útlevélvizsgálatom. Már csak rá vártak, hogy végre felszállhassanak a La Paz maradékába induló gépre.
A düledező bolíviai fővárosban töltött éjszaka után másnap reggel egy bérelt kisgéppel továbbrepültek a szintén szétesőben lévő Oruro városkáig, ahol – Loeb és Nespa közelben tartózkodásának hírére – azonnal terepjárókra ültek, hogy eljussanak a hegy lábáig, aztán késedelem nélkül felkaptattak az alaptábor helyéig.
Lefekvéskor Antoine feltűnő óvatossággal kis hátizsákját tette a feje alá párnaként. Viharos nem is mulasztotta el megkérdezni, hogy mit cipel benne.
– Semmi különöset, csak néhány kabalát – próbálkozott Crux, de nem volt túl meggyőző.
– Kabalákat? De hát azelőtt nem voltál babonás!
– Most már az vagyok – vágta rá a „főnök”, azzal hátat fordított, s megpróbált elaludni.
***
A csúcsra indulás reggelén mind frissen-fitten ébredtek, s nagyon jó hangulatban kezdték meg nagy menetelésüket. Három napig nem is akadályozta semmi a haladásukat, ekkorra viszont a tájékozódást már-már lehetetlenné tevő köd borult a vidékre, ráadásul orkán erejű szél kerekedett. Úgy tombolt, hogy az utolsó, tábornak alkalmas helyen fel sem tudták állítani sátraikat, így meg kellett elégedniük a hálózsákok védelmével.
Miközben a többiek hajnal hasadtával visszafordultak, az utolsó szakasznak végül is csak Viharos és Antoine vágott neki – minden győzködés ellenére kis hátizsákját is magával cipelve. Útközben nem beszéltek egy szót sem, mindig csak a következő lépésre, jégcsákány-vágásra koncentrálva kapaszkodtak egyre feljebb. Kis idő múltán aztán Viharos is feladta.
***
Antoine Crux nem érzett (kár)örömöt: egyáltalán semmit nem érzett, lassacskán már dermedő végtagjait sem. Mégis tovább ment, sőt, mintha csak a kitartása jutalma volna, megszelídült az idő, s ő egyszer csak azon vette észre magát, hogy fölnyúló keze átfagyott ujjai már a csúcsot tapintják. Felhúzta magát, megkereste a lehető legkényelmesebb pozíciót, aztán egy darabig csak ült és nézte a körös-körül emelkedő többi hegyormot. Alattvalóit, ahogy egy kis erőre kapva elnevezte őket magában, s végiggondolta, hogy miként és meddig ért el.
Lassan, nem nagy kedvvel összeszedelőzködött a visszainduláshoz, ám ekkor hirtelen eszébe jutott, amiért végső soron feljött. Újra letette a hátizsákját. Aztán hozzálátott, hogy jégcsákányával „átalakítsa a világot”. Óvatos ütésekkel apránként lefaragott egy darabot a hegytetőből, s amikor pár centiméter után úgy érezte, hogy ennyi is elég, kitűzte a zászlóját. A tövénél pedig a kemény, jeges talajba ágyazta a magával hozott kis táblát. Több nyelven belevésve ez állt rajta: „Soha senki más.”