A vezeklő
Krisztus születése ünnepének másnapján zsúfolásig megtelt a kisváros legnagyobb temploma a 11 órai szentmisére, így Flórián, kis híján elkésve már alig talált helyet magának. Végül meghúzódott egy stáció-jelenetet ábrázoló, „Jézus másodszor esik el a kereszttel”- dombormű alatt. Odasimult a falhoz, s bár az olyan hideg volt, hogy borzongott tőle, megkereste a legkevésbé kényelmetlen pozíciót, majd megtalálva igyekezett mozdulatlanná válni.
A zsúfoltság, a téli fagyos hideg és a tömeg keltette kellemes meleg ellentéte elterelte a figyelmét a szertartásról, tehát ahelyett, hogy a liturgikus énekekre, az olvasmányra, szentleckére, a szentbeszédre összpontosított volna, inkább a közelében álló-ülő ismerősökre és ismeretlenekre fordította tekintetét. Szemlélődött. Megfigyelt számtalan öltözéket, frizurát, mozdulatot, arcot és tekintetet, s benyomásai alapján megpróbálta elképzelni kiszemeltjei életét, otthonát.
Épp egy középkorúnak tetsző férfi sorsáról gondolkodott, amikor alig néhány lépéssel maga előtt észrevett egy negyven körüli, feltűnően elegánsan, választékosan öltözött filigrán nőt, akinek teljesen csupaszok voltak a lábfejei, így állt a templom dermesztő hideget árasztó, márványburkolatú padozatán. Flórián hideglelősen összerándult ettől a látványtól, és bár maga vastag talpú, bélelt cipőt viselt, úgy érezte, mintha milliónyi apró tű szúrná a talpát. Annyira, hogy végül kénytelen volt kimozdulni nehezen megtalált, viszonylag elviselhető helyzetéből, elkezdte hol az egyik, hol a másik lábára helyezni a súlypontját. Ahogy így topogott, megkísérelte kitalálni az ismeretlen indítékát.
Kézenfekvő megoldásként először arra gondolt, hogy egy szelíd-szolíd, nem közveszélyes elmeháborodott, de mivel ennek – a sarutlanságán kívül – semmi egyéb jelét nem vélte felfedezni a csinos nőn, más, elfogadhatóbbnak tűnő magyarázatot keresett. És talált, vagy legalábbis találni vélt szinte rögvest, érzése szerint az igazsághoz jóval közelebb álló lehetőséget: „Bizonyára vezekel. Talán olyan, halálos bűnnek tetsző cselekedet, szó vagy mulasztás nyomja a lelkét, hogy úgy véli, önsanyargató penitenciával enyhítheti csak a lelkiismeret furdalását”. Aztán eszébe ötlött még néhány további magyarázat is, de egyik változat sem nyugtatta meg igazán. Valami titkot sejtett, amire mielőbb szeretett volna fényt deríteni.
"A szentmise véget ért, menjetek békével!" – rázta fel gondolataiból a pap hangja, és Flóriánt a következő pillanatban már sodorta is a templom kijárata felé a tömeg. A sokaságból látszólag senki nem figyelt fel rajta kívül a mezítlábas alakra. Akit – legalábbis ő így látta – a mindenki mást magával ragadó emberáradat sem mozdított el a helyéről.
Alig telt el néhány pillanat, s Flórián máris a templom előtt találta magát. Körülnézett, találni szeretett volna az épültből kiáramlók között másokat is, akiktől megkérdezhette volna, látták-e a különös alakot, no meg legfőképp azt, hogy merre indult, de végül nem mert megszólítani senkit. Kis idő múltán visszament hát a dóm falai közé, de a hatalmas tér, ahol néhány perccel korábban egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, szinte kongott az ürességtől. Ahogy sejtette és most tényleg észrevette, rajta kívül nem volt ott senki más, csak egy kisegítő, a sekrestyés, aki már el is kezdte elfújogatni az oltárokon pislákoló gyertyákat.
A „vezeklő” egyszerűen eltűnt, Flórián azóta is keresi, hátha újra láthatja valamikor, valahol, ha máshol nem, hát saját magában, egy másik énjében visszatükröződve.
