Az igazság az, hogy néha piszkosul unom a banánt. Ha a Játék nem lenne, már rég meggárgyultam volna. A halhatatlanság egy idő múlva totál szívás, nekem elhihetitek, pláne hozzáláncolva egy ilyen balfékhez.
Azelőtt elég volt végigrepülnöm Egyiptom egén, és máris feldobta a talpát az összes elsőszülött fiú. Most meg… tiszta gáz! Gábriel tehet róla, ez az álszent pedálgép: ő találta ki, hogy túl nagy a hatalmam, és felfuvalkodott lettem gőgömben. Ő duruzsolta a Főnök fülébe, hogy fokozzon le őrangyallá. A rohadék! De hiába alázott meg, énbelőlem akkor sem lesz kisgyerekeket pallón átkísérgető, tökéletesen rendezett tollú, édeskedő, szőke leányka! Soha, értitek! Ami azt illeti, leányka eleve nem lehetek… mondjuk, fiúcska sem. Angyal vagyok. Nekem nincs nemem. És nem érdekelnek az emberek szerelmi nyavalygásai. Másféle nyűgjeik sem, hiába varrták a nyakamba ezt a nyavalyás lelket…
Az unalom valódi természetét nem ismerheti más, csak a halhatatlanok. Én például már láttam mindent, nincs már mit megtapasztalnom: legalábbis így hittem, ameddig meg nem találtam a távirányítót! Egy kuka mellé volt kidobva, én keltettem újra életre. És találtam mellette még egy leharcolt monitort is. Mondtam már, hogy egyszerűen imádom a monitorokat? Akkoriban imádtam a bennük ugráló, menekülő, harcoló, géppisztollyal, karddal hadonászó kis figurákat is. És épp mire rájuk untam, jött az isteni szikra! Miért ne csinálhatnék én is valami hasonlót? Egy kifinomultabbat, ami nem ilyen snassz… Kezemmel foszforfényű képernyőt rajzoltam az éjszakai égre. A távirányító joystické formálódott a tenyeremben. Az Író is ott volt már, 3D-s, kissé pixeles figuraként. Előtte a pályák sora, előttem a lehetőségeké. Micsoda megkönnyebbülés volt, hogy többet nem kell unatkoznom, te jó ég…!
A „Szerelem” pályán sajnos, gyorsan végigmentünk, és bár többször visszalöktem, végül mégis bekormányozta magát a nagy, szent házasságba. A gyereket is csak hét évig tudtam feltartóztatni. A „Munka” már rafináltabb nyűgökkel kecsegtetett, de a Játék akkor vált igazán élvezetessé, amikor bejött a képbe a "Regény". A húsz éven át készülő, sokszor átírt lucaszéke! A történet, amit nem lesz olyan könnyű révbe juttatni, mint a szerelmi életét… Azzal még sokáig elleszünk, ha rajtam múlik… Márpedig ki máson múlna?
Néha persze az is jólesik, ha csak ide-oda lökdössük a monitoron. Ilyenkor meghívom a haverokat - a kólát és a chipset ők hozzák. Egymás kezéből tépjük ki a joystickot, és szétröhögjük magunkat. Ezek azok a napok, amikor az Író sorozatban elejti, szétvágja, megégeti, kiönti, felborítja, rálép, elveszíti. Egyszer még egy bicikli is elütötte a marháját, előtte pedig nekiment egy villanyoszlopnak. Hát, az beszarás volt…! A szabályok szerint az a lesz győztes, akinél az öklét kezdi rázni az ég felé, és felordít:
- Kinyírlak, te távirányítós kis geci! - és büszkén vallom be, hogy eddig én vezetek.
Hogy honnan tud rólam, és a távirányítómról? Gőzöm sincs. Azt hiszem, nem tudja, inkább csak megérezte. Az a cseppnyi szikra, amit még a kezdetekkor kapott, a „művészvér” segíti az ilyesmit. Bár inkább csak a bajokat gerjeszti: elképesztő hülyeségekbe hajszolta bele már eddig is. Itt volt például, amikor Lindisfarne-ben másoló szerzetes volt, és csak a saját, újfajta betűit volt hajlandó használni: a többiek majdnem megnyúvasztották érte. Pár élettel később egy kis német faluban máglyára vetették a parasztok, pedig csak egy újfajta szépítőszerrel kísérletezett. Még szerencse hogy nem akart alatta meggyulladni a cucc… A múlt században szobrász volt: saját kezűleg zúzta össze végül a szobrait, amikor a végén bedilizett az abszinttól és a szifilisztől. Ajvé! És volt itt még más is, minden, mint a búcsúban!
És most van ez a Regény. A pályák közül simán a legjobb! Akárhány akadályt vittem bele, mindig felállt, és mindig folytatta. Pedig a vége felé még az állását is elveszítette. Ez sem számított, csak írt, mint egy dilinyós. És eljutott a pálya végéhez! Elkészült, és mégsem. Bármeddig képes lenne még molyolni rajta, ha hagynám. De nem hagyom. Elültettem a fejében a gondolatot, hogy elég jó anyag ez ahhoz, hogy kiadót találjon hozzá. Ezzel eggyel magasabb szintre léptünk. A kiadóvadászat nagy buli! Azaz nekem nagy: azóta egy percet sem unatkozom! Ilyen feszkót, és ilyen „hattyúhalálát” még nem láttam, pedig ismerem már a marháját a kezdet kezdetétől! Ha jól számolom, épp hetedszerre küldöm vissza a startvonalra, közvetlenül a cél előtt. Nem is tudom, melyik volt eddig a legviccesebb… talán az, amikor pont szerződéskötés előtt ment tönkre a kiadó. Vagy nem is! Inkább az, ami tegnap történt. Egy ismerőse beajánlotta őt egy nagy kiadóhoz. Másfél hónapot várt, megvolt a szokásos reménykedős-nyűglődős-kételkedős kör. A megérzése, hogy ezúttal végre révbe jut, megint nem jött be: megérkezett a levél. „Gyenge nyelvi szint”, „zavaros műfaj”, „rossz felépítés” - hát, látni kellett volna az arcát, bakker! Úgy repült vissza a starthoz, hogy öröm volt nézni… Magasba lendítettem a karomat, úgy kiáltottam:
- Yessss!
Aztán csak néztem a megtépázott kis figurát: azért mégiscsak ő a kedvenc karakterem. Újra fel kell kelnie, és nekiindulnia, még ha az „Önértékelés”, az „Energia” és a „Hit” szintje a nullán áll is. Hm… de ez így nem lesz jó. Adok neki egy kis kakaót: pár vigasztaló szót az „olvasói” részéről, a társától meg egy meleg, simogató kezet. Remélem, holnapra összekapja magát. Addig megálmodom, hogyan kezdjünk bele újra a végtelen történetbe.
Az Angyal jót aludt, frissen ébredt. A reggeli kávét kortyolgatva felrajzolja az égre a szokásos monitort, azután jólesően szorítja tenyerébe a joystickot. A gép nehezen tér magához. Az Angyal közben rágyújt egy cigire. Aztán a sötét képernyőn vörös betűs felirat villan fel: GAME OVER!
Az Író is aludt. Talán 2 órát. A többit ébren töltötte, önmaga körül keringve. Reggel 6-kor alig bírt kikecmeregni az ágyból, és munkába indulni. Egy zombi üde frissességével vonszolta le magát a lépcsőn, ki az utcára. A busz már az első kereszteződésnél elkapta, amint lelépett az úttestre a pirosnál. Több métert repült. Aztán értetlenül nézte a vért az aszfalton, és a saját, nevetségesen hátracsavarodott fejét. Szörnyülködő arcok hajolnak össze fölötte. A sarkon hisztérikusan szirénázva fordul be egy mentő. Az Írót ez már nem érdekli, mert valaki a karjába vette, és viszi-viszi felfelé, mint a pelyhet.
Pár perc, és megérkeznek...
Elmosolyodik...
Mindjárt olyat tesz, amit előtte senki, soha...
Szétveri egy Angyal pofáját egy távirányítóval.