Csak ülök az asztalom előtt és azon gondolkodom, hogy tudnám még jobban tönkre tenni magam. Eszement pillanat. Forgatom a kezemben a gyógyszeres üvegcsét és a gonosz énem arról győzköd, hogy még néhány pirulát bevéve minden rendben lesz. Nem kell sokáig beszélnie, a Sertralin-Xanax kombó megnyugtatónak ígérkezik. Attól félek, a bennem dúló feszültséget nem leszek képes sokáig magamban tartani. A jó kislány előbb-utóbb törni-zúzni fog. A kezem már remeg, a hányinger kerülget és azt érzem felrobbanok.
… Hetek óta nem aludtam ki magam. Altatóval kezdtem, először fél szem, aztán egy, majd kettő, de néhány óra alvás után szinte ülő helyzetben ébredtem a bennem kavargó gondolatoktól. Mielőtt késő lett volna, felkerestem a háziorvosomat. Elmondtam mik történnek velem és körülöttem. Joviális arca megnyugtatott, bár amíg beszéltem, rám se nézett. Mikor végeztem némán peregtek a másodpercek, majd elgondolkodva gyér hajába túrt és megkérdezte, nem akarok-e szakszerű segítséget. Rámosolyogtam és a lehető legtermészetesebb hangon közöltem, megoldom a problémáimat, csak adjon valami nyugatót, hogy tudjak aludni és kedélyjavítót a borús hangulatomra. Ugrásra készen vártam a válaszát. A mosoly híd két ember között. Meggyőző blabla. Valószínűleg én sem látszottam feszültnek, mert bólintott és a kezembe nyomta a recepteket. Eufórikus öröm lett rajtam úrrá, legszívesebben csókot leheltem volna kopaszodó feje búbjára, de visszafogtam magam. Az ismerős gyógyszerész kérdőn tolta le orrán a szemüvegét. Mosolyogva hitettem el vele is, nincs komoly baj, probléma megelőzésre kaptam a gyógyszereket. Olyan izgatott voltam, mint a kisgyerek karácsonykor, alig vártam, hogy hazaérve megtapasztaljam a leírásban szereplő csodás hatásokat. Hiába. Az első adagtól elálmosodtam, de az álmom nyugtalan volt és azt éreztem, valaki ül a mellkasomon és fojtogat. Verejtékben fürödve ébredtem. Ahányszor újra lecsukódott volna a szemem, visszatért a pánik, hogy álmomban megfulladok. Zombiként próbáltam elkerülni ezt az állapotot. Aztán hánytam. Minden átmenet nélkül. Akkor is, ha egész nap semmit nem ettem. A gyógyszerektől kábultan lebegtem egy sajátos világban. Fura volt, a külvilág semmit nem érzékelt belőle. Mindenkivel kedvesen elbeszélgettem, azután, ha letettem a telefont, vagy magamra csuktam a lakásajtót, jött a bambulás. Révetegen bámultam a tévé bugyuta műsorait, az üres falat, a lehulló faleveleket és próbáltam meghatározni, mit kellene tennem, hogy visszakapjam a régi, vidám énem…
Felváltva nézem a csapban a fodrozódó vizet és arcomat a megrepedt tükörben. Bizonyos szögből olyan, mintha a vágás az arcom része lenne. Vicces. Fakó a tekintetem és eszembe jut az a hülye vicc. „Amikor a bolond sétál az erdőben és mondogatja, hogy gomba, gomba, gomba. Arra megy a jótündér, megsajnálja, majd így szól:
-Te bolond, lehet három kívánságod.
- Ööö, legyek okos! Basszus, okos lettem, há’ be kell szarni! A francba beszartam. De hülye vagyok! Gomba, gomba, gomba…”
Nem tudom miért ez jut eszembe, de nem bírom abbahagyni a röhögést. Állok a tükörrel szemben és csak vihogok. Majd minden átmenet nélkül sírva fakadok, vörös szemem rosszul kikent bohócra emlékeztet. Meg akarok halni. Rögtön. De a halált nem adják ilyen könnyen. Nem elég csak kívánni. Tennem kell érte.
Elsétálok a folyó felett átívelő régi vasúti hídhoz. Benőtte a gaz, alig tudok utat vágni a közepéig. „Életveszélyes” - hirdeti fennen a láncon himbálódzó tábla. Rossz a kiírás. Az élet veszélyes. Szerintem. Nézem az alant fodrozódó vizet, s eszembe jut, hány gyerekkori pajtásom lelte itt halálát vakmerőségből, fogadásból, szerelmi csalódásból. Mennyire könnyű lenne átemelni a lábam a rozsdás vaskorláton és hagyni, hogy a folyó örökre magával vigyen. Nem vagyok kész. Még nem.
Felhívom telefonon. Végre fogadja a hívásomat. Idejét sem tudom, mikor beszéltünk utoljára. Olyan, mint régen. Nevetünk. Megint nem bírom abbahagyni, de neki ez fel sem tűnik. Túl lennék rajta? Séta közben is a helyzetet elemzem. Észre sem veszem, már negyedszer sétálok el az étterem előtt, ahol először vacsoráztunk. Monoton hangon koldus kántál a sarkon, a tömegtől alig tudom kikerülni.
Két Xanax reggeli helyett. Lebegek és ebben a félálomszerű állapotban még felhívom a munkatársakat azzal, hogy később benézek. Az üzlet nélkülem is virágzik. Megszokták már, hogy sokszor napokig nem megyek be. Hosszú idő óta ma előbújik a nap a felhők mögül. Talán bemegyek az üzletbe, látni akarom, amit létrehoztam. Még utoljára. Nem kéne a gyógyszert ennem, de más nem megy le a torkomon. Eldöntöttem. Ma lesz a vége. „Jó nap ez a halálra” – mondogatták a Star Trekben és van egy ilyen könyv is. Sosem olvastam.
A hídon senki nem járt azóta, hogy én utat vájtam a bozótba. Még egy kósza állat se. A fejem felett fekete fellegek úsznak, eltakarják a napot. Hosszan bámulom őket és hallgatom a szálló madarak károgását. Biztosan nem énekelnek, vijjognak és kárálnak. Érteni vélem őket, halál, halál. Ismétlik ütemesen. Az. Halál. Egy béka halála. A nádasból úgy mar rá a kígyó, hogy a békának nyekkenni sincs ideje. A kígyó kéjesen kinyújtja nyelvét, aztán sziszegve visszahúzódik. Nézem a természetet és beszívom a hideg, őszi levegőt. Két kézzel markolom a korlátot, szédülök. Néhány mély levegő után kitisztul a kép előttem. A folyó lomhán fodrozódik és én még utoljára felhívom.
Furcsának találja a hangom, megkérdi hol vagyok. Aggódva ígéri, hogy azonnal idejön. Elfelejti kinyomni a telefont, a titkárnőjének adott pattogó utasításai után a kabát zizegése és a dinamikus léptei töltik be az étert. Nem akarok tovább hallgatózni, kinyomom. Már csak az érkezését kell megvárnom. Aztán viszlát. Pillanatnak tűnik a várakozás. Zengő baritonja közelről hallatszik. Itt van hát! Nagyot dobban a szívem, úgy kalimpál, attól félek kiugrik a helyéről. Hajadonfőtt, s kócos fürtjei mellettem bukkannak ki, lehelete súrolja a nyakam. Sötét szeme fürkészőn keresi pillantásomat. Nem szólok, a karjába vetem magam. Az idő megáll és én szeretnék örökre így maradni. De nem lehet. Egyikünk sem szól, nyugtatón simogatja hol a hátam, hol a hajam, majd eltol magától. Lefejtem a karját a karomról és a víz felé mutatok. Nem látja, persze, hogy nem látja. Lejjebb – intek neki és bávatagon nézem, ahogy kintebb hajol. Tökéletes pillanat. Nézném még, de nem lehet. Innen nincs visszaút. Közelebb lépek én is, majd utoljára megnézem a cipője lenyomatát, ahogy pipiskedve egyensúlyoz, miközben újabb fogást keres a korláton. Viszlát! Hirtelen mozdulattal megragadom mindkét lábát és nagyot taszítok rajta. Nem akarom látni, ahogy zuhan, de mágnesként vonz a lefelé eső teste. A ballonkabát szétnyílik, a sál az arca elé tekeredik. Mindenkinek jobb ez így. Nem kell a szemébe néznem…