- Fülszöveg
- Keletkezés
Pyrrhen, az utolsó ladakhi felderítő űrhajója lezuhan az ókori Krétán. Vajon mit kezd egymással két ennyire eltérő kultúra, mint a ladakhi és a krétai?
Valamiért napokig az járt a fejemben, mi is lehetett a Minótaurosz valójában. Ez az én mesém róla.
szerző
Taurosz
Teljes mű / Kész
A ladakhi felderítők közül egyedül Pyrrhen látta meg a Kilencbolygó-galaxist, a küldetés utolsó állomását.
A harminc zsoldossal nagyrészt a különböző bolygók feldühödött őslakói végeztek, parittyával, nyíllal, golyóval vagy lézerfegyverrel, kinek mije akadt. Az Intergalaktikus Császárság küldötteit sehol sem fogadták tárt karokkal: megjelenésük előre vetítette a hódító hadjáratok borzalmait, ráadásul hajlamosak voltak úgy bánni a lakossággal, mintha már le is igázták volna őket.
Pyrrhen többé-kevésbé annak köszönhette az életben maradását, hogy sohasem tartott velük a felderítésnek álcázott ölésre és fosztogatásra. Nem, Pyrrhen az volt, akit akkor hívtak, ha szorult a hurok: jött az űrhajóval, hogy felvegye a társait, és lézerágyúval szétlője a helyiek seggét. Mégis elfelejtették megbecsülni: kigúnyolták és durva tréfákat űztek vele, mert űrtechnikusként mindig a „Császári Béke” fedélzetén maradt, míg ők kockára tették életüket a tűzvonalban. Pyrrhent bevallottan nem érdekelte más, csak az, hogy élve és épen kerüljön haza Ladakhba, Seelhez, a másneműhöz, akinek finom, ezüstszürke a bőre, és számos csábító testnyílását aranyporral hangsúlyozza. Seel rajta kívül még két h&iacut
A ladakhi felderítők közül egyedül Pyrrhen látta meg a Kilencbolygó-galaxist, a küldetés utolsó állomását.
A harminc zsoldossal nagyrészt a különböző bolygók feldühödött őslakói végeztek, parittyával, nyíllal, golyóval vagy lézerfegyverrel, kinek mije akadt. Az Intergalaktikus Császárság küldötteit sehol sem fogadták tárt karokkal: megjelenésük előre vetítette a hódító hadjáratok borzalmait, ráadásul hajlamosak voltak úgy bánni a lakossággal, mintha már le is igázták volna őket.
Pyrrhen többé-kevésbé annak köszönhette az életben maradását, hogy sohasem tartott velük a felderítésnek álcázott ölésre és fosztogatásra. Nem, Pyrrhen az volt, akit akkor hívtak, ha szorult a hurok: jött az űrhajóval, hogy felvegye a társait, és lézerágyúval szétlője a helyiek seggét. Mégis elfelejtették megbecsülni: kigúnyolták és durva tréfákat űztek vele, mert űrtechnikusként mindig a „Császári Béke” fedélzetén maradt, míg ők kockára tették életüket a tűzvonalban. Pyrrhent bevallottan nem érdekelte más, csak az, hogy élve és épen kerüljön haza Ladakhba, Seelhez, a másneműhöz, akinek finom, ezüstszürke a bőre, és számos csábító testnyílását aranyporral hangsúlyozza. Seel rajta kívül még két hímmel élt együtt. Nekik bezzeg nem kellett a felderítőkkel menniük, hogy rendben tartsanak egy kivénhedt űrhajót! Már-már gyűlölettel gondolt rájuk, pedig nemrég még a barátainak tartotta őket.
Pyrrhen sokszor eltűnődött, hogy milyen igazságtalan az élet, és a Császári Űrhajózási Hivatal. Nemrég még minden rendben volt: az Űrhajókarbantartónál dolgozott, szerette a munkáját, a másneműjét, a többi hímmel is jól kijött. Aztán behívták, hogy teljesítse a kötelességét bolygója és császára iránt, és összeomlott az élete. Besorozták a felderítők közé, őt, akinél békésebbet keresve sem találhatnának egész Ladakhon! Persze, a létező legmegalázóbb pozíciót kapta, a fedélzeti űrtechnikusét, akire bármit rá lehet nyomni: a karbantartástól a takarító robotok irányításáig, időnként az űrhajó vezetését, meg amit még a Vezér kitalál. Ráadásul minden eszközt elvettek tőle, amivel a kapcsolatot tarthatta volna a családjával. Helyette a fedélzeti agy kínált egy Kapcsolódás nevű ócska alkalmazást, ám mióta a „Császári Béke” eltávolodott a Birodalom határaitól, Pyrrhen legfeljebb már csak a képeket nézegethette rajta, amiket otthoniak küldtek magukról. És mostanában ahányszor eszébe jutott Seel, altestéből máris előugrott a nemzőszerve.
Pedig Neale, a Vezér – a szokások értelmében – egy másnemű volt. Mindegyikőjüket kipróbálta már, Pyrrhent kivéve. A Pipogya Pyrrhent, ahogyan gúnyosan emlegette mindenki előtt. Az űrtechnikust édes elégtétellel töltötte el, hogy Neale halálához ő is hozzájárult: nem indult el rögtön a csapatért, amikor jeleztek neki. Mire megérkezett, Nealét és még három felderítőt agyonvertek a helybeliek a K9-es kisbolygón, ott, ahol a kőbalta fejlett fegyvernek számított. Igaz, az őslakók a szokványosnál jóval több csáppal és fejjel rendelkeztek. A maradék öt hím beígérte Pyrrhennek, hogy megöli, és meg is tették volna bizonyosan, ha nem jön közbe a betegség. Az első áldozata már a zsilipkapuban összeesett. A vezérlő terméhez csak ketten jutottak el, tántorogva és félrebeszélve a magas láztól. Pyrrhen másra nem emlékezett. A fémpadlón tért magához, a két halott társaságában.
Tétován, botladozva járta végig az űrhajó termeit, nem annyira a társai, hanem valami élelem után kutatva. Amikor ráébredt, hogy egyedül ő maradt életben a fedélzeten, megengedett magának egy elégedett vigyort. Végre vége a hadakozásnak, menekülésnek, lövöldözésnek! Ő másfajta felderítést fog folytatni. Körülnéz, és összeismerkedik az őslakókkal. Leül a házaikban, megkóstolja az ételeiket, és mindent feljegyez.
Talált egy kevés folyadékot az ételcsarnokban, azt megitta. Sem a tablettákból, sem a zseléből nem maradt egy harapásnyi sem. Rövidesen le kell szállnia valahol, hogy megfelelő ásványokat találjon. A gondolatra feldübörgött a szíve. De addig is ennie kéne valamit, amiből energiát nyerhet a teste. Visszaballagott a gépteremhez, hogy megnézze – robotpilóta híján –, hová sodródott az űrhajó, míg betegen feküdtek. A terem fényes fémajtaja visszatükrözte Pyrrhen alakját. Vagy… valakiét, aki nemrég még Pyrrhen volt! Alig ismert rá a tulajdon arcára. Az még hagyján, hogy a betegség ragyákkal szórta tele, de széles homlokán két furcsa kinövés is képződött, az orra megnyúlt, orrlyukai pedig hatalmasra tágultak. Egyedül csak a szeme, a ferde vonalú, óriási szempár maradt olyan, mint a többi fajtársáé. A fémajtóra meredt, és azt gondolta:
„Te jóságos Intergalaktikus Császár! Mit fog ehhez szólni Seel?”
Talán vissza sem engedi többé a hímjei közé, ezzel a fejjel. Pyrrhen idegenkedve tapogatta eltorzult arcát. Mindegy, erre most nem ér rá! Meg kell határoznia az űrhajó helyzetét, és a helyes irányba állítania. Több órás munka várt rá, mert a műszerek és a fedélzeti agy megzavarodtak attól, hogy jó ideje senki sem kommunikált velük. Pyrrhen megrökönyödve vette észre, hogy a „Császári Béke” egy spontán hipertérugrást is végrehajtott ezalatt. Egy gombnyomás, és az űrhajó falai áttetszővé váltak. Megpillantotta a kilenc lassú, méltóságteljesen mozgó bolygót a kicsi, de erőteljes központi Nap fényénél. Hiszen ez a Kilencbolygó-galaxis! Nem gondolta volna, hogy ilyen messzire sodródtak, az Univerzum legszélére.
– Na, gyerünk… – motyogta. – Az a kék ott nincs is nagyon messze…
Beállította a gépeket, és hátradőlt az ülésen. Még egy kötelessége hátravolt. Becsatolta magát a székbe, és megnyomta az antigravitációs gép indítógombját. Az irányítóterem ajtaja oldalra csúszott, és egymás után sorjáztak be a lebegő holttestek. Pyrrhen újabb gombnyomására kinyílt a Gyorstemetés feliratú rekesz, és magába nyelte a tetemeket. Mire az űrtechnikus leállította az antigravitációt, a rekesz alatti apró üregbe halk koppanásokkal megérkezett az öt tabletta.
– Az űr legyen veletek, rohadékok! – Pyrrhen elvigyorodott, és ahogyan a temetés rítusa megkívánta, egymás után nyelte le őket.
Ízetlenek voltak és szárazak, de legalább adnak némi energiát, amíg le nem száll a kék bolygón. Miután talált egy kis palack folyadékot is, Pyrrhen majdnem elégedettnek érezte magát. Az űrhajó lassan sodródott a célállomás felé, így volt ideje, hogy megpróbáljon kapcsolatot teremteni Seellel. Nem táplált vérmes reményeket, annyira messzire került már az Intergalaktikus Császárságtól. Mégis, homályosan és szakadozottan sikerült betöltenie a Kapcsolódást. Pyrrhen keze remegett. Egy új állókép jelent meg Seelről a monitoron. A másnemű olyan furcsa arcot vágott, hogy Pyrrhen ránagyított. Seel két oldalán, mint mindig, ott mosolygott a két másik hím. De most, mögötte, elmosódottan, feltűnt egy harmadik is. Fejét Seel elragadtatott arcához nyomta. És Pyrrhen hirtelen ráébredt, miért néz Seel ilyen eksztatikusan: a harmadik épp a hímtagját tekeri bele csábos testnyílásaiba.
Vége, gondolta, és a keze lassan ökölbe szorult. A ladakhi törvények szerint egy másnemű legfeljebb három hímet tarthat. Tehát lecserélték. Seelhez többé nem mehet haza. Igaz, Seel nem ígérte, hogy megvárja, de akkor – hosszú budukhokkal ezelőtt – ez természetesnek tűnt. Pyrrhen csak ült, Seelt bámulta, és körülötte a vigyorgó hímeket. Az idő megállt számára.
Az égő védőburok pattogó hangja térítette magához. Hátrakapta a fejét: a gépterem ajtaja kattanva záródott be a sziszegő tűznyelvek előtt. Amíg lélekben kívül volt téren és időn, az űrhajó rossz szögben lépett be a kék bolygó légkörébe. A „Császári Béke” lángolva zuhant alá. Pyrrhennek már csak annyi ideje volt, hogy megnyomja a Katapult feliratú gombot.
Minósz, Kréta királya nyugtalan félálomban feküdt bíbortakarója alatt. Folyton csak Athén járt a fejében, és az athéniak felháborító pimaszsága. Aznap derült ki, hogy nem fogják elküldeni a megszokott, éves adójukat, sőt, az egyik adószedő hajót el is süllyesztették.
Ez lázadás, gondolta Minósz lüktető fejjel. Atyja, a rég halott, idősebbik Minósz nem sokat teketóriázott volna ilyen esetben, már másnap rájuk küldi az egész flottát. Bár az ő idejében Kréta még erős volt, nem kellett védekeznie a lakedaimóniak meg-megújuló támadásai ellen. A hosszas háborúskodásban Kréta kivérzett, most pedig, amikor élvezhette volna a békekötés előnyeit, ezek a mocskos athéniak fellázadtak. Minósznak már fél napja főtt a feje, hogy hadat üzenjen-e nekik.
Izzadt és borzongott a könnyű, hímzett takaró alatt. Ledobta magáról, és ivott egy korty bort. Felkelt, és az ablakhoz sétált. Sokáig nézte a lágyan hullámzó tengert: ez a látvány mindig megnyugtatta.
– Ó, nagy Isten, Taurosz, küldj jelet, hogy mit tegyen a te szolgád… – suttogta a király, míg a tengeri szélbe mártotta göndör, őszes fejét.
A bársonyfekete égen hunyorgó csillagokat nézte. Az egyik mintha megmozdult volna. Sőt, nemcsak megmozdult, hanem egyre sebesebben közeledett a tenger felé, hogy aztán lángolón tűnjön el a sötét vízben! Minósz tátott szájjal figyelte. Ilyet még sosem látott, de aligha lehet jó jel…
Fázni kezdett. Visszabújt cifra ágyába, és amint lehunyta a szemét, el is aludt.
A csend riasztotta fel néhány perc múlva. A palotában sosem szokott teljes csend lenni. Most viszont nem hallotta sem a tenger halk mormolását, sem a királyi lakosztály előtt járkáló őr lépteit. Mintha a világ egy nagy lélegzetet vett volna, hogy a következő pillanatban elemi erővel üvöltsön fel. Az ágy megrázkódott Minósz alatt: a márványpadló úgy gyűrődött össze, mint kés alatt a vaj. A király rémülten vetette le magát a földre, és hallotta, amint valahol mélyen, a palota alatt tompán felmordul valami. Az egész szoba rázkódott körülötte, a polcokról jégesőként potyogott le féltett szobrocska-gyűjteménye.
Haragszik a Föld Istene, gondolta remegve, és szorosan behunyta a szemét. A palotabeliek ordítása, a nők sikoltozása távolról hatolt el hozzá. Mindent elnyomott az a sistergő, furcsa hang a tenger felől. Minósz pontosan tudta, mi ez: egy hatalmas hullám, ami egyszer már, kisfiú korában lerombolta a palotát. Hálószobája a épület legmagasabb pontján volt, mégis visszatartotta a lélegzetét.
Órákkal később, amikor elő mert mászni az ágya alól, végigjárta a termeket, és megkönnyebbülten látta, hogy az Istenek kíméletesek voltak: sem a nagy hullám, sem a földrengés nem tett komolyabb kárt a pompás épületekben. Ennek örömére Minósz hálaadó ünnepet rendelt el lakomával, bikatánccal. Knósszosz egész népe kivonult a tenger partjára, hogy ott ételáldozattal kedveskedjen az Isteneknek. Még bele sem kezdtek a szertartásba, amikor egy sima, fémes fényű, két ember nagyságú tojás emelkedett ki a vízből, és a hullámokkal lustán a partra sodródott. A nép elképedve bámulta a tenger furcsa adományát.
– Ez meg mi a bikaszarva? – kérdezte Minósz Taurosz papjait. – Ekkora tojást még életemben nem láttam!
– Mi sem, jó urunk! – válaszolta a legöregebb pap. – Talán egy óriásmadár van benne…
– Vagy egy hatalmas teknőc! – tódította egy másik. – Hiszen a tengerből jött.
– De lehet, hogy vízisárkány! – így egy harmadik. – A hajósok meséltek róla.
Minószt bármelyik lehetőségtől kiverte a víz. Ki tudja, a szökőár miféle ismeretlen szörnyet ragadott fel a tenger mélyéről?
– Senki ne közelítsen a tojáshoz! – adta ki a parancsot, nem mintha bárki is oda akart volna merészkedni hozzá. A harcosok előreszegezték a dárdáikat, de ők sem mozdultak.
A tojás megingott. A tömeg egy emberként hördült fel. A tojás lomha mozdulattal beékelődött a homokba. Kicsit még fészkelődött, mielőtt kinyílt volna. Knósszosz derék népe tátott szájjal bámulta, amint a tojás belsejéből kilépett… maga Taurosz, az Isteni Bika!
A katapult gömbforma kabinja sokáig hánykolódott valami folyadékban, míg végre szilárd helyre sodródott. Fullasztóan szűk volt a hely odabenn, Pyrrhen alig várta, hogy végre kikecmereghessen belőle. Arra számított, hogy az otthonihoz hasonló, elhagyatott partvidékre került, amely felett sápadt Napok szűrt fénye dereng. Remélte, hogy gyorsan talál lejáratot a föld alá, ahol már lesz bőven oxigén.
Arcába vágott a vakító világosság, amint kilépett a fémgömbből. Hunyorogva állt pár pillanatig, aztán, amikor tágra nyitotta a szemét, megdermedt a rémülettől. Nem messze tőle apró termetű őslakók álltak, egész sereggel. Gyerekek és felnőttek, köztük harcosfélék hosszú dárdákkal, és mind őt bámulták. Hogy kerülnek ezek a felszín fölé? A Császári Bolygókon mindenki a föld alatt lakott. Az orrlyukai kitágulva szimatolták az oxigén összetéveszthetetlen illatát.
Senki sem mozdult. Pyrrhen háta mögött a csendesen hullámzó tenger magával sodorta az üres mentőkabint: mire az űrhajótörött hátrapillantott, már messze benn úszott a vízen. Rezzenéstelen, feszült pillanat volt, aztán Pyrrhen – próbaképpen – üdvözlőn tárta szét a karjait. Az őslakosok közül az egyik, aki díszes pántot viselt a fején, felkiáltott, mire mindannyian a homokba vetették magukat, mintha űrhajótámadástól tartanának. A harcosok is, a hosszú dárdákkal. Végtelennek tűnő duleekhek után a díszes pántos – aki alighanem a császáruk lehetett – meg néhány öreg felkelt a homokból, és óvatosan közelebb léptek.
A császár megszólalt a maga különös, dallamos nyelvén, és rövid szónoklatot intézett Pyrrhenhez. Ő megrázta a fejét, és maga elé emelte a kezét, ami Ladakhban azt jelentette, hogy köszöni a szíves fogadtatást. Az uralkodó arca megnyúlt, és gyors pillantást vetett a többiekre. Néhány szívdobbanásnyi idő múlva két reszkető szolga egy keskeny irányítópultfélét hozott elő, és letette Pyrrhen elé. A pulton furcsa, erős illatú tárgyak sorakoztak. Az űrtechnikus bizalmatlanul nézte őket. A császár mosolyogva a saját szájára mutatott, ebből Pyrrhen megértette, hogy étellel kínálják. De vajon miért? Ladakhon nem volt szokás nyilvánosan enni: ezt mindenki gyorsan és egymagában intézte el, akárcsak az ürítést. Csodálkozva emelt a szájához egy hosszúkás, színes valamit, és óvatosan belekóstolt. Semmihez sem hasonlító, vastag, égett ízt érzett. Alig bírta lenyelni. A mesterséges ételekhez szokott, amit egyes fémekből vagy kövekből szintetizáltak. Az ittenieknek nyers-vad ízük volt, vagy undorítóan égett.
Éhen fog pusztulni, állapította meg Pyrrhen elkeseredve, miután majdnem mindenből evett. Megszomjazott a sok borzalmas falatra, így megörült a pulton talált nagy ivóedénynek, amiben folyadék lötyögött. Furcsa szag ütötte meg az orrát, amikor a szájához emelte. Erős, megnyugtató ízt érzett. Kellemesen hűvös volt, mégis megmelengette odabenn. Újra ivott belőle: ez már kifejezetten jólesett. Megkóstolt mellé egy apró, zöld bogyókból álló fürtöt. Az is ízlett. A harmadik korty az edényből megszédítette egy kicsit, és hirtelen azt érezte, teljes szívéből szereti ezeket az őslakókat, akik ilyen jók hozzá. Barátságos szavakkal fordult hát a császárhoz. Akadozva próbálta elmagyarázni, ki is ő, és hogy került ide. Az őslakók újra megrémültek: még az előkelőségek is gyorsan hátrébb vonultak.
A császár összecsapta a kezét, és elővezettek egy négy lábon járó, nagy, fekete élőlényt. Kicsit hasonlított Pyrrhenre: az ő homlokán is nagy dudorok voltak, tág orrlyukai fújtattak, bár apró szemében sokkal kevesebb értelem csillogott, mint az űrtechnikuséban. Légies termetű őslakók kísérték. Pyrrhen agya lázasan dolgozott, hogy kitalálja, mit várnak tőle. Ivott egy újabb hosszú kortyot az edényből. Elgyengültek a lábai: törökülésbe zöttyent a pult mellett. Az őslakók összeverték a tenyerüket, páran ütemesen csapkodtak egy hangos, kerek tárgyat, vagy tele szájjal fújtak egy rikoltó hangú, hosszúkás valamit. Pyrrhen érzékeny hallását bántotta a rémes hangzavar, de a látvány elvonta a figyelmét. A nagy feketét a légies őslakók a zaj ütemére körülugrálták, egyesek felszökkentek a hátára, keresztülvetették magukat fölötte. Különösen az egyik fiatal hím fitogtatta az ügyességét: megragadta a kinövéseket a lény fején, és magasra lendítette testét, hogy a széles hátra érkezzen. A nagy fekete dühödten elbődült alatta, és felcsapta busa fejét. A hetvenkedő kis hímet egyetlen vad mozdulattal döfte keresztül, aztán bömbölve lerázta magáról. Az épp Pyrrhen pultjára zuhant, az ételek közé. Testfolyadéka az űrtechnikus arcába fröccsent. A fekete lény elvágtatott, nyomában az őslakók egy csapatával. A többiek magas hangon kántáltak.
A Pyrrhen előtt heverő, mozdulatlan kis hím halottnak tűnt. Feltépett mellkasából sűrű, vörös lé ömlött. Pyrrhen letörölte az arcáról, aztán – egy hirtelen ötlettel – megnyalta az ujjait. Jó íze volt, sós és fémes, olyan otthonias. Pyrrhen még sosem evett olyasmit, ami valaha élő volt, de ha már idetálalták neki a többi étel mellé, megkóstolja. Először a vörös folyadékot hörpölte ki a testből, aztán a halványpiros hús következett.
„Végre valami, ami tényleg ízlik!” – gondolta, és éhesen beletépett a testbe. Fogai ugyan nem voltak, de a szája belsejében sorakozó csontlécekkel bármit összeroppantott. Csak falt, és falt, és nem vette észre, hogy a tömeg iszonyodva húzódik el tőle, egyre távolabbra és távolabbra. Mire végzett a testtel, és a folyadékkal az edényben, magára maradt a tengerparton.
Minósz király maga se tudta, mit gondoljon. Tépelődve ült a trónján, és próbálta eldönteni, mitévő legyen.
Tudta, hogy felfoghatatlanul nagy dolog, és a lehető legjobb jel, hogy Taurosz a saját testi valójában jelent meg nekik. Ilyen még soha nem történt, pedig emberemlékezet óta tisztelik őt Krétán. A Bikaisten azonban nem úgy viselkedett, ahogyan Minósz várta volna: az ételekhez alig nyúlt, a szavaikat nem értette, beszélni sem tudott, csak morogni. A tiszteletére rendezett bikatánc nem érdekelte, a bor és a halott táncos viszont annál inkább. Minósz megborzongott. Egy emberevő Isten… Az előbb egy pap arra figyelmeztette, hogy aki egyszer élvezte az emberhús ízét, az nem fog többé másra vágyni. Talán legjobb lenne még most végezni vele, amíg részegen horkol a parton, mielőtt mindannyiukat felzabálja. Igen ám, de Taurosz halhatatlan, ezt mindenki tudja. Csak féktelen dühét vonnák magukra, ha meg próbálnák ölni. És egyébként is, eddig csak jót hozott Knósszosz népének: megszelídítette a Tengeristen és a Földisten haragját. Talán jobb lenne a szentélyében elszállásolni… Viszont onnan bármikor előjöhet, és vérengzést rendezhet. De ha zár alatt tartanák valahol… A barlang, amit a királyi családnak vájatott a palota alá menedékhelyül, évek óta áll kihasználatlanul.
Minósz agya dolgozott, és lassan képpé álltak össze benne a mozaik kockái. Végül az is átfutott rajta, hogyha itt tudná tartani Tauroszt, bátran hadat üzenhet az athéniaknak, vagy bárkinek, hadiszerencséjét senki sem állíthatja meg.
Pyrrhen arra ébredt, hogy borzalmasan hasogat a feje. Száraz szájában a mámorító folyadék áporodott ízét érezte. Amikor émelyegve körülnézett, látta, hogy nem a tengerparton fekszik, hanem félhomályos barlangszobában, egy díszes heverőn. Itt, a föld mélyén már nem érezte magát annyira védtelennek, mint a szabad ég alatt.
A barlang falait rikító, furcsa képek díszítették, Pyrrhen nem értette őket. Az egyik színes rajz azonban ismerősnek tűnt: a tengerpartot és az őslakókat ábrázolta. Volt, amelyik földig hajolt, mások ételeket cipeltek, vagy magasba lendítették a karjukat. Felettük, alacsony dombon a fejpántos császár trónolt, kisebb kísérettel. Azonban fölötte is állt valaki: egy Pyrrhenhez hasonló, dudoros homlokú, két lábon járó lény, teste körül fénynyalábokkal. Karját éppen úgy terjesztette ki az őslakók felett, ahogyan ő tette a parton.
„Ezek az istenüknek gondolnak engem!” – hasított belé a felismerés.
Igen, biztosan ez lehet! A föld alá hozták őt, heverőt, égő fáklyákat, folyadékot kapott, hogy rendbe hozhassa magát. Pyrrhent meghatotta az őslakók gondoskodása.
Beleszagolt az egyik edénybe, ami alacsony pulton állt mellette: a mámorító lé illatától elfintorodott. A másikba azonban áttetsző, hűvös folyadékot töltöttek. Pyrrhen nagyot ivott, és érezte, amint az ocsmány hasogatás megenyhül a fejében. Lassan feltápászkodott, és körüljárta a szobát. Több folyosó is nyílt innen, az űrtechnikus találomra megindult az egyiken. Újabb szobába érkezett, de ez üres és sötét volt. Pyrrhent nem zavarta a sötétség, látása fény nélkül is kiválóan működött. Továbbment, és ismeretlen alagutakat és termeket fedezett fel, míg végül visszajutott a képes szobába. Elégedetten zöttyent le az egyik székre. Nemcsak ételt és italt kapott az őslakóktól, de el is szórakoztatták ezzel a sétaúttal. Már csak a Kapcsolódás kéne, hogy újra megnézze Seelt, hátha tévedett, és nem volt ott semmiféle harmadik hím. Fotografikus emlékezete azonban rögtön szembesítette Pyrrhent a szomorú igazsággal. Egyébként is itt kell maradnia, hiszen az űrhajót elveszítette. Ha a „Császári Béke” jeladója épen maradt a tenger mélyén, az Űrhajózási Hivatal erre még sokáig nem fog rájönni. Legalább is remélte, hiszen arra, aki a nagy értékű császári tulajdonnal hanyagul bánik, szörnyű kínhalál vár. Pyrrhen megborzongott, és megtapogatta a saját jeladóját: a homlokcsontjába építették, mint mindenkinek, aki elhagyja az Intergalaktikus Császárság területét. Még szerencse, hogy ilyen messze van Ladakhtól, így aligha tudják bemérni, amíg életben van. Ez a barlang pedig biztos menedéknek tűnik, akár hosszabb időre. Az őslakók gondoskodnak a kényelméről, talán meg is védik, ha mégis eljönnének érte. Csak Seel… csak ő ne hiányozna!
Nem baj, gondolta dacosan. Az őslakók között biztosan talál majd olyat, aki szívesen magába fogadná a nemzőszervét, főleg, ha azt hiszi, ő egy istenség. Ami pedig a társaságot illeti, nos, Pyrrhen senki társaságára sem vágyott.
Ariadné, Minósz király gyönyörű leánya az egyik oszlop mögött kuporgott. Soha nem félt még ennyire, pedig régóta vágyott rá, hogy bejuthasson a Labirintusba, és saját szemével láthassa Tauroszt, az Élő Istent. Tegnapelőtt töltötte be a tizenhatodik évét, amikor – saját kérésére – Taurosz főpapnőjévé szentelték. Nevetett örömében, amikor ráadták a melleit szabadon hagyó, dúsan aranyozott, papi öltözéket. A Labirintus kulcsát atyja adta a kezébe ünnepélyesen, egy gombolyag fonállal együtt. Innentől az ő tisztje lesz az áldozatokat a barlang kapujához kísérni, sőt, időnként be is hatolhat a Labirintusba, hogy ellenőrizze, eltakarították-e a járatokból a maradványokat.
Még kislány volt, amikor a Bikaisten tizennégy évvel ezelőtt Krétára érkezett, azon a földrengéses reggelen. Azóta senki nem látta, még Minósz király sem. Azt beszélték, hogy két embernél is magasabb, hatalmas szarva és fekete szeme van, a hímtagja pedig olyan, mint a korbács, és hosszabb egy férfikarnál. Mi tagadás, Ariadnét leginkább ez a hímtag érdekelte. Sok férfit kipróbált, amióta tavalyelőtt – a lakedaimóni követ hathatós segítségével – megszabadult a szüzességétől, de mostanában kezdett rájuk unni. Már csak a különleges ínyencségek érdekelték.
Most mégis gyalázatosan félt, amint a lobogó hajjal menekülő athéni lány nyomában eldübörögtek mellette Taurosz nehéz léptei. A félhomályban csak a magas, nagyszarvú árnyékot látta, ahogyan hosszú karjával kinyúl a sarokba szorított áldozat felé. A rabszolganő szívet tépően felsikoltott. Ariadné összeszedve a bátorságát, kilesett az oszlop mögül. A Bikaisten tényleg hatalmas volt, még így, térdelve is. A lány ott hevert előtte a földön.
– ...Engedj el, Nagy Isten… – zokogott fel esedezve.
Taurosz válaszul csak mordult egyet. A leskelődő Ariadné szeme kikerekedett, és kezét a szája elé kapta, amikor a Bikaisten altestéből váratlanul kibomlott vaskos, sokágú hímtagja. Hallott már arról, hogy Taurosz először meghágja a neki felajánlott rabszolgát, csak utána falja fel, de sosem hitte el.
– ...Jaj, ne bánts... – Az áldozat hangja rémülten elcsuklott. Többet nem is mondhatott, mert a „korbács” egyik mozgékony ága a szájába nyomult.
Lüktető csápok söpörtek végig az arcán. A rabszolganő megdermedt, és összeszorította a szemét, míg a hímtag ágbogai végigtapogatták a testét. Amikor hánykolódva próbálta lesöpörni őket magáról, viharos gyorsasággal a földhöz szegezték. Aztán kivált közülük két vaskos csáp, és a keményen a lábai közé döfött. A lány megvonaglott. A Bikaisten rezzenéstelenül bámulta őt óriási, fekete szemével, mint egy sötét szobor, csak a hímtagja mozgott vadul. Ariadné nem tudta levenni róluk a tekintetét, bár a hideg futkosott a hátán. Már bánta, hogy betette ide a lábát. Ha észreveszi ez a szörnyeteg, neki vége!
Az áldozat egyszer csak hátraszegte a fejét, és hosszan felnyögött. Elgyötört arcán torz mosoly jelent meg. Görcsösen megmarkolta a keze ügyébe eső csápokat, ahogyan Ariadné szokta a szeretői karját. Egymáshoz szorított lábai szétnyíltak. Teste remegett, és olyan hangok törtek fel belőle, hogy a leskelődő nem tudta eldönteni, ilyen kegyetlenül fájdalmas, vagy ilyen kegyetlenül élvezetes, amit a Bikaisten tesz vele. A király lánya érezte, hogy mindene átforrósodik. Keze önkéntelenül a lábai közé siklott.
A rabszolganő teste olyan váratlanul feszült meg és rándult össze, hogy feldobta magát a földről. Hörögve kapkodta levegőt, és réveteg arcából elővillant a szeme fehérje. A Bikaisten mordult egyet, kirántotta az áldozat kezéből és testnyílásaiból a csápjait, és egy pillanat alatt eltüntette a teste belsejében. A lány zihált, aztán akkorát sóhajtott, mintha a lélek szakadt volna ki belőle. Karjait ernyedten tárta szét, és újra lecsukódott a szeme. Ha nem hullámzik a keble, Ariadné halottnak gondolta volna. Akkor sem állt ellen, amikor Taurosz a vállára dobta, és felegyenesedett vele. A Bikaisten morogva indult meg a Labirintus belseje felé. A lány úgy lógott a hátán, mint egy rongybaba, hosszú haja Taurosz combján lengedezett.
Ariadné magára maradt az oszlop tövében. Nagyokat lélegezve próbálta lecsillapítani rohanó szívét. Sokáig nem mozdult: mintha forró burok vette volna körül, vágyból és iszonyatból szőtt burok. Alig hallotta a csontok távoli roppanását, a szakadó szövetek hersegését, a fertelmes lakoma hangjait.
Ha most lenne egy csöpp bátorsága, gondolta, megvárná, amíg az Élő Isten befejezi a vacsoráját, aztán felkeresné a Labirintus mélyén, hogy önként fogadja magába borzalmas és csodálatos hímtagját. Most, hogy megtelt hússal, Taurosz talán nem is bántaná. Ariadnét újra elöntötte a belső forróság, de reszkető lába nem engedelmeskedett az akaratának. Még sokáig ült a földön, kábán, szédelegve. Aztán felhangzott a Bikaisten falat rengető hortyogása, és Ariadné nyomban kijózanodott. Megszégyenülten osont ki a Labirintus kapuján.
Pyrrhen egyre határozottabban érezte, hogy eljárt fölötte az idő. Már akkor sem volt fiatal, amikor sok-sok budukhhal ezelőtt el kellett hagynia a bolygóját. Amióta isteni rabsága tartott, elveszítette az időérzékét. Csak a teste súgta meg neki az igazságot. Mostanában sokat aludt, kevésbé ízlett neki a mámorító ital, és étele, az őslakók húsa. Áldozatait az első pillanattól kezdve szánta, de magát még jobban: utálta, ha ölnie kell, márpedig kellett, ha enni akart, és életben maradni.
Talán ezért is egyesült mindenkivel, akit belöktek a barlang hatalmas, megvasalt kapuján. Eleinte rettegtek, sírtak, üvöltöttek, de aztán Pyrrhenhez kapcsolódva olyan átható gyönyört éltek át, amit még soha. Megbékélt állapotukban végezni is könnyebb volt velük. Maga Pyrrhen alig élvezte az egyesülést: az őslakók testnyílásai túl kevésnek és túl rövidnek bizonyultak. Újra és újra vágyakozva gondolt Seelre. Eljátszott a gondolattal, hogy ki kéne innen jutnia valahogy, felhozni az űrhajót a tenger mélyéről, és hazatérni. Azonban tudta, hogy ez már lehetetlen. Maradt a barlang, a maga félhomályos unalmával, amibe időnként egy-egy áldozat hozott némi változatosságot. De már ők sem töltötték el a régi izgalommal.
Ehhez a mai lányhoz például egyáltalán nem volt kedve, de amikor végül kinyílt neki, Pyrrhennek megjött az étvágya.
„Tényleg öregszem.” – mélázott borúsan, míg egy bordacsontot szopogatva hevert a fekhelyén. Régebben nem fordulhatott volna elő, hogy egy másnemű belopódzzon a barlangba, és kilesse egyesülését az áldozattal. Vagy ha mégis, nem juthatott volna ki élve. Pyrrhen érzékei a sok félhomályban és sötétben töltött idő alatt kiélesedtek: érezte, hogy a rejtőzködő felől vörös hullámokban árad felé a vágyakozás és a félelem. Máskor hangtalanul felkelt volna, elkapja, és az összes testnyílását teletömi, mielőtt letépi a fejét. Most viszont megmozdulni sem volt ereje: a mennyezet göcsörtjeit bámulta unottan, és nagyot húzott a mámorító léből. Lassan erőt vett rajta a jótékony kábulat.
– Mit mondtál, hogy is hívnak? – kérdezte Ariadné a mellette fekvő, izmos, szőke athéni rabszolgától.
– Thézeusz királyfinak… – ásított nagyot az ifjú, és megsimogatta a lány mellét. – Na, még egyet, aranymadaram?
Ariadné lesöpörte magáról a kezét: csalódottan állapította meg, hogy a daliás, szőke athéniak sem tudnak többet az ágyban, mint a nyúlánk, fekete krétaiak vagy a komor, barna lakedaimóniak. Tauroszra gondolt, ott a Labirintus félhomályában, ahogy az előző holdtöltekor látta, az élvezettől elalélő rabszolgalányra, és sötéten nézett a királyfira.
– Athénban ennyire kevés a megfelelő ifjú, hogy a király kénytelen a saját fiát küldeni Taurosznak? – kérdezte élesen.
– Én nem áldozatként jöttem az Istenetekhez, hanem gyilkosként! – jelentette ki Thézeusz, és felülve Ariadné ágyában, kihívóan meredt a lányra.
– Meg akarod ölni Tauroszt? – nevetett Ariadné. – Te nem vagy eszednél! Kétszer akkora, amint te, és borzalmasan erős!
– Én vagyok a népem legkülönb harcosa. És nem ő lenne az egyetlen szörny, akit elpusztítok! – válaszolta Thézeusz, kihúzva magát ültében.
– Taurosz nem szörny. Ő az Élő Isten, és az én… – Ariadné elharapta a szót. – Ha nem tudnád, Taurosz főpapnője vagyok! És, hogyha kiáltok az őröknek, azonnal meghalsz!
Az ifjú megengedett magának egy öntelt mosolyt.
– Nem fogsz kiáltani, királylány.
– És miért nem?
– Mert szükséged van rám.
– Amire kellettél, már megkaptam az előbb – vonta meg a vállát Ariadné.
– Nem erről van szó.
– Akkor miről?
– Az apádról.
Ariadné nagy, barna szeme még nagyobbra nyílt, és értetlenül meredt Thézeuszra.
– Mi van vele?
– Minósz király megöregedett. Alig tudja összetartani a birodalmát. A perzsa hadjáratot sem személyesen vezeti már.
Ariadné nem sok mindenre figyelt oda saját magán kívül, de azt ő is elismerte, hogy atyja megtört lett és öreg az utóbbi hónapokban, mintha rejtett kór emésztené belülről. Mégis így felelt az athéni királyfinak:
– És nekem ehhez mi közöm?
– Nem árt előre gondolnod a sorsodra. Hogy mi lesz, ha a király meghal?
Ariadné elhúzta a száját.
– Majd jön a bátyám, a legifjabb Minósz, és elfoglalja a trónt. Úgyis ezt várja már mióta!
– És te is így akarod?
– Az teljesen mindegy, hogy én mit akarok. Másodszülött vagyok. – A lány ásított. Halálosan untatta, ha államügyekről beszéltek előtte.
– De mi lesz veled, ha a fivéred lesz a király? Ezen gondolkodtál már?
Nem, ezen még nem gondolkodott soha. Általában nem sokat fárasztotta magát a gondolkodással.
– Fogalmam sincs. Az a mocsok talán férjhez ad valakihez, hogy elkerüljek Krétáról – válaszolta lassan. Fivére és ő titkos élvezettel gyűlölték egymást, már gyermekkoruk óta.
– És te ezt hagyod? Te lehetnél a birodalom örököse, ha akarnád!
Ariadné álla leesett. Úgy nézett Thézeuszra, mintha kötözni való bolondot látna.
– De hát hogy?
– Ha a fiatal Minósz nem tér haza Perzsiából, tiéd a trón!
– Haza fog térni. Taurosz ereje segíti őt, ahogyan atyámat segítette a háborúkban. Még sosem veszítettünk csatát, és senki sem sebesült meg a családunkban, mióta velünk van.
– Hát ez az! – kiáltott Thézeusz izgatottan. – Ha nincs Taurosz, nincs hadiszerencse! Ha nincs hadiszerencse, nincs védelem! Ha nincs védelem, a bátyád halálos sebet kap rögtön az első csatában! Csak a holttestét hozzák haza, és te királynő leszel.
Ariadné nem szólt, csak üresen meredt a levegőbe. Sosem gondolt úgy magára, mint potenciális uralkodóra. De végül is, miért ne? Thézeusznak igaza lehet. I. Ariadné királynő. Nem rossz. Már látta is magát az aranyozott trónuson, koronásan, amint a birodalom népei hódolnak előtte. Gőgösen magasra emelte a fejét. Az athéni királyfi őt nézte, és szája sarkában mosoly bújkált.
Eddig minden könnyebben ment, mint gondolta. Ariadnéról nem véletlenül híresztelték Knósszoszban, hogy önző és ostoba. Gyerekjáték volt megvezetnie azzal, hogy királynővé lehet, ha elárulja Tauroszt. Bár a lány kikötötte: csak akkor segít neki, ha Thézeusz megvárja, hogy a Bikaisten meghágja őt. Utána már végezhet vele, de csakis utána. A királyfi nem értette, miért van erre szükség, de neki végül is mindegy, mikor végez a szörnnyel. Csak sikerüljön! Sok-sok fiatal athéni életét mentené meg, és tényleg előfordulhat, hogy ezután Minószék családjától végre elpártol a hadiszerencse…
Csendes fohászt suttogott Pallasz Athénéhez, és felnézett a hold hatalmas, kerek arcára. Ariadné a zárba tolta a díszes kulcsot, és óvatosan elfordította. Thézeusz visszafojtotta a lélegzetét, és megmarkolta a kardot, amit a királylánytól kapott. Lehet, hogy Taurosz már megorrontotta a jelenlétüket, és a bejáratnál várja őket? Ariadné szerint halhatatlan, és senki sem árthat neki. Viszont az athéniaknak nincs más esélyük.
– Sosem szokott ilyen közel jönni – biztosította Ariadné, és hangtalanul besurrant a nehéz kapun. Thézeusz a nyomában.
– Az Istenekre, micsoda bűz… – fintorgott a királyfi, amint rájuk borult a sötétség.
Ariadné apró mécseslángot lobbantott.
– A templomszolgák megint nem takarították ki a járatokat… – suttogta. – A körmükre nézek, amint kijutunk innen!
Ha kijutnak. Thézeusz megborzongott. A kezében tartott fonalgombolyag végét a kapu bronzkarikájára kötötte, ahogy előre megbeszélték. Megindultak befelé, Ariadné elől, kezével árnyékolva a fényt. Sokáig mentek, hosszú folyosókon át, hol ide, hol oda kanyarogva. Thézeusz már rég eltévedt volna, ha nincs a kezében a fonal. Néma csend vette körül őket, félelmetes csend. A királyfi percről-percre feszültebben figyelte az árnyékokat, és azt kívánta, bár már előrontana valahonnan a Bikaisten, és megkezdődne a harc.
– Hol lehet Taurosz? – kérdezte suttogva, amikor megálltak egy kicsit pihenni.
– Nem tudom, a Labirintus nagy, még a felét se jártuk végig. Lehet, hogy alszik. Akkor a Freskók Termében lesz.
Tovább indultak. Thézeusz orrát eddig is piszkálta a nyers, állati bűz, de ezt most már tényleg nem lehetett kibírni. Orra elé húzta a köntösét, és igyekezett minél kevesebbet lélegezni. Egyre erősebben érezte, hogy itt valami nem stimmel. Ariadné az arcára szorította a kezét, és a templomszolgák hanyagságáról motyogott. Amikor surranó zajjal gyorslábú patkányok rohantak el mellettük, mindketten rémülten ugrottak odébb.
Váratlanul halvány fény derengett fel a járat végén. Thézeusz szíve a torkába ugrott, és teste elé emelte a kardot. Ariadné elszántan haladt előtte, bár láthatóan remegett. Úgy torpant meg a teremnél, hogy Thézeusz kis híján keresztül esett rajta.
– Mit csinálsz?
Ariadné nem szólt, csak előre mutatott. A csontokkal teleszórt, megkopott pompájú szobában, a földön, Thézeusz nyomban észrevette a nagy, sötét halmot. Mozdulatlannak tűnt. A királyfi magasra emelt fegyverrel rontott oda. A bűz úgy vágott az arcába, hogy öklendezni kezdett. Látnia sem kellett Tauroszt, hogy tudja, hiába jött.
Az öreg Minósz királyt zokogás riasztotta fel álmából. A félhomályban Ariadné térdelt az ágy lábánál, és kétségbeesetten, fuldokolva sírt.
– Mi történt? – Minósz felült, és vállon ragadta a feldúlt lányt.
– Taurosz… – zokogta Ariadné. – Taurosz meghalt…
– Micsoda?! – Minósz szeméből rögtön kiment az álom. – Ezt honnan veszed?
– Lá... láttam… A pat… patkányok eszik. A hom...lokán ott van…egy vörös szem… – dadogta a királylány, és egész teste rázkódott.
Az apja kinyitotta a száját, aztán becsukta. Próbálta felfogni, amit az imént hallott. Aztán csak annyit mondott:
– Te benn voltál a Labirintusban, egyedül?
– Nem egyedül... Egy rabszolga jött velem… – Ariadné lassan erőt vett a reszketésén, de még mindig fel-felzokogott. – Néha bemegyek, hogy… hogy...
– A rabszolga is látta, hogy Taurosz… meghalt? – Minósz gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét. A megtört öregember már nem volt sehol.
– Igen – rebegte a lány, és nem mert az apjára nézni.
– Hol van most? Végeztél vele?
Ariadné szeme nagyra nyílt.
– Nem, dehogy. Elszaladt. Én is elszaladtam.
– Hol van most? – Minósz már ordított.
– Nem tudom. Utoljára a Labirintus előtt láttam.
– És futni hagytad? Ez nem lehet igaz! – A király bekiáltotta az őrséget. – Hogy hívják ezt a rabszolgát?
– Athéni Thézeusznak.
– Kerítsétek elő, most azonnal! Hogyha holtan, az sem baj! Zárjátok le a kikötőt, nem juthat ki a szigetről! – adta ki a parancsot Minósz, aztán, amint az őrök léptei eldübörögtek, keményen nézett Ariadné arcába.
– Te pedig jegyezd meg, Taurosz nem halt meg! A Bikaisten halhatatlan.
– De atyám, a saját szememmel láttam… – bizonygatta Ariadné, Minósz pedig kétségbeesetten hajtotta fejét a tenyerébe.
Valahol Ladakhban, egy űrhajózási hivatalnok monitorán kitartóan villogott egy szám és egy név. A hivatalnok szitkozódott. A jeladó szerint a „Császári Béke” utolsó felderítője is meghalt. Az űrhajót már rég bemérték a Kék Bolygón, a Kilencbolygó-galaxisban, ahogy a Ladakhi Pyrrhen nevű felderítőt is. Nagyon sokáig vesztegelt egy helyen, pedig tiltja a szolgálati szabályzat. Több sürgető üzenetet küldtek az űrhajóra, de Pyrrhen egyre sem válaszolt. Most meg tessék, meghalt!
A „Császári Békét” sürgősen haza kell szállítani, főleg, ha halott van a fedélzetén. Hiába régi roncs, attól még nagy értékű császári tulajdon. A hivatalnok megnyomott egy gombot. A monitoron megjelentek Ladakh összes lakosának adatai. Állát a tenyerébe támasztva eltöprengett, kikből lehetne összeállítani egy felderítőcsapatot.
Krétán mostanában pokoli meleg a nyár, főleg a tűző napon, a romok között. Még a helyieknek is, akik aranyáron kínálnak langyos, palackozott vizet, szelfibotot és műanyag Minótaurosz-szobrocskákat a turistáknak. A semmiből előbontakozó, lassan közeledő, jókora sötét folt az égen nem is tűnik fel senkinek. Pedig éppen úgy néz ki, mint egy repülő csészealj.
Szerző további művei:
-
Regény novella
Farkas Bíborka Körbenyúl -
Regény novella
Farkas Bíborka Baby-trip -
Mese
Farkas Bíborka Álmos mese -
Regény novella
Farkas Bíborka Hátország