Egy napos tisztáson, takaros üregben élt három ürge nagy egyetértésben, gondtalanul, boldogan.
Mikor elérkezett az ősz, kosárkájukat a karjukra tették, és elindultak begyűjteni a téli eleséget.
A kellemes kora őszi napsütésben jókedvűen énekeltek, bukfenceztek, lepkéket kergettek. Telt, múlt az idő, és beesteledett, ezért dolgavégezetlenül hazamentek.
- Nem baj, majd holnap dolgozunk! – mondogatták otthon.
A következő napon újra elindultak, de a gyalogút szélén fehér mezei virágokat láttak, ezért szedtek belőlük egy-egy csokorra valót. Leültek egy kis buckára, és koszorúkat fontak belőlük, amit egymás fejére tettek. Így folytatták útjukat. Mikor elfáradtak leültek, mikor kipihenték magukat, kergetőztek. Este hazaérve meg ezzel vigasztalódtak:
- Hosszú még az ősz! Majd holnap gyűjtögetünk!
A következő nap szikrázott az ég, és olyan meleg volt, mint a nyár közepén, ezért még vidámabban indultak kosárkáikkal a dolgukra.
Ahogy mentek boldogan a kis tisztáson, hallják, hogy egy nyuszi azt kiáltja:
- Nem lesz tél!
- Nem lesz tél! – kiáltották a nyuszival együtt, és kosaraikat eldobva vidám körtáncot jártak vele.
Pár nap múlva sűrű felhők érkeztek, és hidegen fújt a szél. Minden finomságot, amit eddig összegyűjthettek volna, a fagy maga alá temetett.
- Jaj! Mi lesz most velünk? – kezüket tördelve sírdogáltak.
Egyszer csak nagy szárnysuhogással leszállt közéjük a szarka, elegáns farktollait szétterítette maga mögött, és így szólt:
- Mindig tudtam, hogy az ürge buta állat. Láttam, hogy munka helyett csak játszottatok, énekeltetek, meg bukfenceztetek. Talán még cigánykereket is hánytatok! Ne próbáljátok tagadni, hogy bújócskáztatok is! Most meg siránkoztok, hogy nem lesz mit ennetek!
Az ürgék szemüket lesütve álltak a szarka előtt.
- Bezzeg én! – folytatta. – Azon a tisztáson, amin ti viháncolással töltöttétek az időt, három télre való eleséget is összegyűjtöttem.
- Még sem maradunk éhesek! – ugrándoztak az ürgék örömükben, na meg azért is, mert átfagyott a lábuk a fűzős cipőikben, olyan hidegre fordult az idő.
A szarka nyikkanni sem tudott, úgy ömlött a szó az ürgékből:
- Milyen szorgalmas, ügyes madár vagy! – és nagy cuppanós puszikat nyomtak a képére!
Csőrét már éppen szólásra nyitotta volna, de bent rekedt a mondanivalója, mert az ürgék a nyakába ugrálva folytatták:
- Ugye megosztod velünk a sok finomságot? – kérdezték egyszerre, csillogó szemekkel.
- Majd, ha fagy, hó lesz nagy! – válaszolta a szarka felháborodva, aztán zavartan helyesbített: – Miket beszélek! Még akkor sem!
Ahogy jött, el is szállt, egy toll sem maradt utána.
Otthon gyors döntést hozott, és ahogy kigondolta, úgy is tett: Még aznap széthordta az összes finomságot mindenfelé, és ott jól elrejtette az ürgék elől, nehogy valami módon hozzájussanak.
Már a fák között szállt elégedetten hazafelé, mikor az erős szélben az egyik ág nekicsapódott a szárnyának.
- Jaj, nekem! – kárálta fájdalmasan. Sérült szárnyával nehézkesen repült tovább, míg végül a tisztás felett, ahol az ürgék laktak, lepottyant.
A nagy puffanásra kifutottak az ürgék az üregből, és sajnálkozva ingatták a fejüket, két tenyerük közé fogva:
- Jaj! Jaj! Jaj!
- Ne jajgassatok, inkább segítsetek hazamenni a fészkembe!
- Majd, ha fagy, hó lesz nagy! – mondták kórusban, és visszabújtak az üregbe. Az ajtót becsapták maguk után, és a kulcsot kétszer elfordították.
A szarka az épen maradt szárnya alá dugta a fejét, úgy szomorkodott.
Odabent az ürgék éhes pocakkal készülődtek a téli álomra. Cipőiket lehúzták és gondosan kipucolták, majd csillogón a sarokba állították. Elővették a pizsamájukat is, de nem hagyta nyugton a gondolat egyiküket sem:
- Kint fekszik a szarka a fagyban! – mondta az egyik.
- Nem tud hazarepülni! – mondta a másik.
- Meg fog fázni! – mondta a harmadik.
Gyorsan visszahúzták a cipőiket, aztán kattant a zár az üreg ajtaján, és futottak a szarkához.
Az üregben aztán bekötötték a szárnyát, meg a torkát is, hátha megfázott. A cipőjét csillogóra pucolták, és a többi mellé állították. Mindegyikük pizsamába bújt, és tavaszig senki sem látta őket.
