Part menti barlang

Vad tenger csapkodja a part menti sziklákat. Hatalmas robajjal csapódik a sós víz a sziklafalnak, hogy megforduljon és újra nekilendüljön. A vihar még mindig ott tombolt a parton újra és újra felkorbácsolta a szelet. Nem volt semmilyen élőlény a közelben, aki ott akart volna lenni a vihar közepében. A hullámok középpontjában, ott ahol a legnagyobb erővel csapódott a falnak, ahol legélesebbek a parti sziklák, ott ahová senki nem vágyik, mert biztos halál vár rá, főleg egy ilyen vihar során, egy méretes lyuk tátong a falon. Egy jókora barlang nyújtózik a bejárat mögött. A barlang szája pont elég magasan van ahhoz, hogy ne érjen fel még dagály során sem a víz, így azért legalább az egyik elemtől védetté vált. Fogalmam sincs, hogy keveredtem oda, csak azt tudom, hogy ott fekszem most a sziklabarlang képzeletbeli padlóján és próbálom felfogni aggyal, hogy mi is történhetett velem, hogyan kerültem oda, mióta is vagyok ott. A válaszokat nem tudom, egyszerűen fekszem a földön és megpróbálom felnyitni ólomsúlyú szemhéjamat. Nem nagyon sikerül, még mindig össze kell szedni magam, hogy hasznosítani tudjam magam és legalább valamelyik testrészem mozdulni tudjon. Eközben kint az elemek továbbra is gigászi harcot vívnak egymással. Egyik sem adja fel, a szél néha betalál hozzám, az eső egy-egy cseppjét hozva el, miközben a villámok fel-felvillanó fénye ad pár másodperces világot a barlangon belül. Még ők nem tudják, hogy felesleges harcot folytatnak, egyik sem győzhet igazán. Előbb vagy utóbb a megoldás csak az elcsendesedett béke lehet köztük, hogy felragyogjon másnap a Nap a nyugodt tenger kristálytiszta vize fölött. Másnap tértem magamhoz. Jó volt meghúzódni a vihar elől a barlangba. Most már érzem az erőt és újra elindulok robinsoni utamra a lakatlan szigeten, hogy élelmet és vizet találjak. Reméljük, ezúttal szebb napra virradt.