Kismarosi Duna parton

Az esti alkonyuló nap fényében,

üldögélek egy parti stégen,

várva, hogy a nap pirosló korongja,

az égből a vízbe bukva,

az alkonyt éjjé varázsolja.

A parton még játszik néhány gyerek,

van ki kővel játszik, a vízen kacsázik,

van ki nagy követ dobál a vízbe,

élvezve, hogy a kő nagyot csobbanva,

hullámot vet a partra.

Amott arrébb, egy ember még pecázik,

néha mérges pillantást vetve,

a játszadozó gyerekekre.

Nyugalmát zavarják, vacsoráját elriasztják,

nem mintha lelkes lenne,

inkább az időt múlatja. maga előtt kergetve.

A sötét lassan ereszkedik,

a nap utolsó erejével, fáradtan,

a vízre még egy vörös csíkot vet,

de körötte a víz már megadta magát,

és sötétbe borulva alussza ki,

a nap fáradalmát

A távolban árral szemben,

uszály úszik, vagy inkább döcög,

nehéz rakománya alatt nyög.

A hegy tetején a vár már fekete,

alig látni, már alszik is tán,

hisz számára a lenyugvó nap

képe unalmas már.

Az idő vas foga őt is megrágta,

pompája már rég elhagyta,

valaha uralta a hegyet

és látott sok királyt és herceget.

Lent a parton áll a Salamon torony,

már sötétbe vonta az alkony,

már nem őrzi a vizet, mint egykoron,

de szépségét őrzi még, túl minden koron.

A gyerekek már elmentek,

a víz elsimult, csend lett,

a pecás is pakol, üres vödrével

lassan elbandukol.

A távolban fentebb,

már kigyultak a falu fények,

az uszály is lámpát gyújtott,

és a vízen, mint szent János bogár úgy világított.

Pakoltam én is, elraktam a semmit,

sóhajtottam egyet, ez a nap így ért véget.

Holnap, ha felébredek, új remények ébrednek,

csak a Duna nem változott,

úszik, ahogy ezer éve úszott.