Volt egyszer egy napos rét, ahol a sok színes virág között nőtt egy sárga, aminek leveleit a zöld hernyócska rágicsálta.
Amikor elfogyott róla az összes levél, felkapaszkodott a csúcsán hajladozó virágfejhez és belekóstolt a szirmaiba is, de azt keserűnek találta és fanyalogva kiköpte.
- Úgysem férne a pocakomba egy falattal sem több – gondolta és a virág csupasz szárán leereszkedett a rétre, hogy éjjeli szállást kerítsen magának.
Addig mendegélt a virágok között, míg meglátott egy terebélyes galagonya bokrot, aminek tövébe heveredve várta az éjszakát.
Amikor már a Hold kukucskált le az égről, a hernyócska fázni kezdett. Annyira vacogott, hogy a szájában összekoccanó fogakra hasonlító rágókái zenebonájától sehogyan sem tudott elaludni. Ahogy ott reszketett, didergett, csattogtatta a rágókáit, hirtelen egy hang ütötte meg a fülét:
- Bábozódj be, hogy ne fázz!
- Bebábozódni? Hogyan kell? – kérdezte a zöld hernyócska, mert még sohasem hallott efféléről. Aztán a hang irányába nézett, ahol meglátta a bokor alatti kis mélyedésben a barna hernyót, aki éppen hálózsákot szőtt maga köré.
A barna hernyócska szaporán dolgozott tovább, csak akkor válaszolt, amikor már a hálózsák kapucniját kezdte szőni:
- Tegyél úgy, ahogy én!
A zöld hernyócska jól megfigyelte hogyan készít szövedéket maga köré a barna hernyó, majd nekilátott a munkának, amivel hamar el is elkészült. Fejére húzta a kapucnit, ahogy a barna hernyótól látta, ásított egy nagyot, aztán jó éjszakát kívánt a szomszédjának.
Amikor felébredt fogalma sem volt arról, hogy mennyit aludhatott. Talán csak egy éjszakát, de meglehet, hogy nagyon sokat, mert addigra olyan erővel sütött rá a nap, hogy egészen átmelegedett a hálózsákban. Gyorsan végig is rágta az elejét mintha csak a zippzárt húzta volna szét rajta, aztán kibújt belőle.
Rögtön eszébe jutott a barna hernyócska, de hiába kereste a bokor alatt, nem találta.
- Úgy látszik, hamarabb ébredt nálam – gondolta, majd kigyalogolt a fényre, ahol rögtön meglátta a saját árnyékát.
- Szárnyaim nőttek amíg aludtam! – kiáltotta meglepetten, majd ügyetlenül repdesni kezdett velük a virágok között, aztán nem sokkal később szárnyra kapott és felemelkedett a magasba.
Ahogy ott szárnyalt az égen, összetalálkozott egy léggyel.
- Tudok repülni! Nézd, tudok repülni! – rikkantott felé vidáman a hernyócska.
A légy köröket írt le a kis hernyó feje fölött, hogy jól szemügyre vegye, aztán csak ennyit zümmögött:
- Nagyon fura lény vagy!
Valóban furcsán festhetek szárnyakkal – gondolta magában ahogy tovább dongott a magasban.
Hamarosan meglátott egy kerek tavat, aminek fényes tükre fölött lebegve jól szemügyre vette magát:
- Csápjaim is vannak! Az orrom helyén meg kunkori szívóka nőtt! – kiáltotta, és meglepődve összecsapta három pár új lábát. Aztán csak nézte, sokáig nézte magát a tó vizében.
Addig nézegette a víztükörben a szárnyait, csápjait, lábait na meg a szívókáját, ami az orra helyén pöndörödött, amíg megbarátkozott az új külsejével és elégedetten döngicsélt messzibb tájakra.
Hamarosan egy dúsan virágzó bokorra lett figyelmes, amelynek egyik ágára ereszkedett, de ahelyett, hogy jó étvággyal nekilátott volna a harsogó zöld leveleknek ahogy régen, inkább a bokor trombita formájú virágaihoz támadt kedve. Orra helyén összekunkorítva tartott szívókáját hirtelen kiegyenesítette, amitől az pont olyanná vált, mint egy szívószál, és azon keresztül szürcsölgette a virágok illatos nektárját. Ahogy ott tömte a hasát, egy méhecske röppent a mellette lévő ágra.
A hernyócska úgy látta, hogy hasonlítanak egymásra, ezért egy ideig kíváncsian figyelte, aztán abbahagyta a kortyolgatást és megszólította:
- Te is hernyó vagy?
- Dehogy vagyok hernyó! Én méh vagyok! – válaszolta a méhecske, miközben szorgalmasan tömködte a virágport a lábaira erősített tarisznyákba.
- Hogyha ő méhecske, talán én is azzá változtam amíg aludtam. – gondolta megkönnyebbülve és tovább szürcsölgette a virágok nektárját. Vidáman kortyolgatott volna még ki tudja meddig, ha nem jutott volna eszébe valami:
- Mégsem lehetek méh, mert ahhoz túl nagyra nőtem, és a nadrágom sem olyan szép sárga csíkos, mint az övé. Vajon akkor mi lehetek?
Nem sokáig törte rajta a fejét. Felemelkedett inkább a magasba, ahol céltalanul repkedett erre is meg arra is, de bármerre döngicsélt, sehol sem látott magához hasonlót.
- Sebaj! Valami én is vagyok. – legyintett gondtalanul a szárnyaival.
Ahogy ide-oda szállt, észrevett egy csapat pillangót a réten, akik a virágok között kergetőztek. Hirtelen óriási vágyat érzett arra, hogy közöttük lehessen. Gyorsan le is ereszkedett melléjük egy szál virágra és hangosan dongva köszönt, de azok csak hallgattak. Már éppen arra gondolt a hernyócska, hogy talán némák lehetnek a pillangók, amikor az egyik kuncogva megszólalt:
- Hát te milyen furcsa teremtménye vagy a világnak?
A hernyócska csodálattal nézte a kecses pillangók színes szárnyait, miközben így válaszolt:
- Sajnos nem tudom, de én is pillangó szeretnék lenni!
- Pillangó? Ahhoz nagyon duci vagy! – nevetett a másik.
- És bundás a hátad, mint egy földön futkosó négylábúnak. – jegyezte meg a harmadik.
- Na és a farkad? Ne is haragudj, de pont olyan, mint egy kacsáé! – mondta a negyedik.
- Lehet, hogy kacsa vagyok? – kérdezte elbizonytalanodva a zöld hernyócska, mire a pillangók csilingelőn kacagva átlibbentek a távolabbi virágokra. Onnan is hallotta a kis hernyó ahogy rajta nevetnek:
- Még, hogy kacsa!
A hernyócska - akinek szárnya meg csápja nőtt, na meg szívókája az orra helyén, duci hátán bundát viselt, mint egy földön futkosó négylábú, és a farka olyan volt, mint a kacsáé, - búnak eresztette a fejét. El is bújt egy fakéreg mélyedésében, ahol addig kucorgott, míg elszenderedett. Hogy meddig szendereghetett a fa kérgén? Amíg újra megéhezett. Akkor átzümmögött a réten és addig szállt az ég alatt, míg egy kertben találta magát. Ott bánatában nekiesett a nyári orgonák édes nektárjának és kihörpintett talán húsz virágkelyhet is, majd keseregve dongott tovább más virágokra és azokból is kortyintgatott még. Aztán csak lebegett a virágok felett, miközben így búsult:
- Nem lehetnék pillangó akkor sem, ha karcsúbb volnék, mert kacsa farkam van, a hátam meg bundás, mint egy földön futkosó négylábúnak.
Olyan szomorú volt, hogyha tudott volna bömbölni, még a könnyeit is hullatta volna, de szerencsére képtelen volt rá. Így inkább a virágzó mályva bokorra röppent és tovább tömte magába a finom nedűt. Ahogy szomorúan zümmögött egyik virágáról a másikra, elé toppant valaki, aki szakasztott mása volt a hernyócskának. Azt is hitte a kis hernyó, hogy saját magát látja egy harmatcseppben tükröződni, amíg az meg nem szólalt:
- Zöld hernyócska, te vagy az? Olyan szépséges lepkévé változtál, hogy alig ismertem rád! – ámuldozott a régen látott barna hernyó, pedig amióta nem találkoztak neki is pont olyan szárnya, csápja, kacsafarka, meg kunkori szívókája nőtt az orra helyén.
- Lepke lettem? – kérdezte meglepődve a zöld kis hernyó és a boldogságtól kedve támadt a magasban döngicsélni, de azért mégsem repült sehova, mert új formájában neki is nagyon megtetszett a barna hernyó.
Bizony, amíg bebábozódva aludtak, lepkévé változtak. Nem díszes pillangóvá, hanem bundás hátú kacsafarkú szenderré.
Hamarosan egymásba szerettek és ki is hirdették a réten, hogy az esküvőt ott tartják meg, ahol egy pók két fehér virág fölé olyan pompás hálót szőtt, mintha igazi fátyol lenne. Vendégük volt minden légy és méhecske. Még a pillangókat is meghívták a menyegzőre, akik aztán messzi tájak felé szállva tovább vitték hírüket. Attól fogva nem volt olyan légy, méhecske vagy pillangó, aki ne tudta volna, hogy léteznek a világban kacsafarkú szenderek. Talán még az emberek is megtudták.
