2009:
Felébredek, szörnyen fázom. A kilóimmal egyenes arányban csökken a hideggel szembeni toleranciám. Egy csésze forró kakaó felmelegítene, csakhogy tele van cukorral. Nem rontom el, amit eddig elértem.
Tizenöt éves vagyok, végre nem úgy nézek ki, mint egy érett húszéves. Hamar nővé váltam. Biológiailag. Kerek popsi, kerekedő mellek. Szinte minden nyolcadikos fiúnak tetszettem. Osztálytársnőim közül kitűntem. Utáltam. Mostanra állítólag nagyon lefogytam, a tükröm szerint még nem az igazi. Vastag ruhát veszek, mert hideg van, továbbá nem akarom, hogy az elvileg vékony derekamról diskuráljanak. Megint egy szar nap az iskolában. Mindig ugyanaz. Szünetben előkerülnek a szalámis szendvicsek, péksütik, kekszek. Mennyi kalória! Érzem az éhséget, de enni úgysem bírnék. Azért egy almát magamba erőszakolok. Ciki, ha elájulok. Kinn a folyosón falatozom. Zavar, ahogy a többiek a teremben tömik magukat, és értelmetlenségekről dumálnak. Egyedül akarok lenni. Közben kitalálom, mit ehetek még a mai nap: vékony szelet barna kenyeret ebédre, valamint almát vacsorára.
Végre kicsengetnek mára, indulás haza. Régebben mindig bandáztam a többiekkel suli után, csakhogy mostanában semmi kedvem. Állandón didergek, a maradék, minimális energiámat pedig tanulásra tartogatom, így inkább hazamegyek. Szüleim még dolgoznak. Persze az ebéd bekészítve a hűtőben. Ez a legrosszabb az egészben: kidobni – vagy önteni az ételt, majd azt hazudni, hogy megettem. Utálom megtéveszteni őket, de muszáj, különben nem haladnék ilyen ütemben a célom felé.
Húgom nem sokkal utánam érkezik. Alapvetően remek testvérek vagyunk, csakhogy mostanában hamar kijövök a sodromból, és ez gyakran rajta csattan. Elég egy rossz szó, másképp értelmezett pillantás, aztán robbanok is. Gyakran mérhetetlen feszültséget érzek, az indulatimat képtelen vagyok kordában tartani.
Az estéim ugyanúgy telnek. A nappaliban közös TV-nézés, miközben a család vacsorázik: sajtok, felvágottak, zsemlyék. Nekem csupán kevéske gyümölcs. Azt mondom, lefekvés előtt nem terhelem már a gyomromat, és egyébként sem árt kihagyni a vacsorát. Közben a valóság az, hogy iszonyatos lelkiismeret-furdalást éreznék, ha csak két szelet parizert is megennék. Fürdés előtt még egy fél óra mozgás, hisz ez segíti a súlycsökkenést. Nem vagyok nagy sportember, de az utóbbi hónapokban rávettem magam, sőt kényszert érzek a sportra. Ha elmarad, akkor mardos a bűntudat. Már négyszász felülést tudok egyszerre megcsinálni.
A hétvégék megterhelőek. Otthon van mindenki, muszáj enni. Együtt ebédelünk. Miközben édesanyám finom húslevesét fogyasztom, azon agyalok, mennyi kalóriát viszek a szervezetembe. Ebéd után az iszonyú lelkifurdalás. Egész héten koplalok, most meg magamba tömök egy tál húslevest, valamint egy szelet rántott húst. Ennél már csak a családi ünnepek viselnek meg jobban, amikor sütemények is kerülnek az asztalra. Édesszájúként nehéz ellenállni nekik. Ilyenkor tudatosítom magamban, mennyit elértem már, és mennyit el tudok még, így könnyebb az önuralom.
Szüleim aggódnak a fogyásom miatt. Gyakran pedzegetik, hogy menjünk el orvoshoz, sokszor sugdolóznak a hátam mögött. Egyszer még az igazgató is behívatta anyukámat az iskolába. Kötelességének érezte megkérdezni. otthon minden rendben van-e. Hazugsággal próbálom nyugtatni anyáékat: táplálkozom rendesen, csupán odafigyelek, mennyit és mit. Nem tudok túljárni az eszükön. Szülői aggodalmuk erősebb a hazugságaimnál. A fogyókúrám harmadik hónapjába sem érek, amikor közlik a hírt: megyünk orvoshoz. Kegyetlen hisztirohamban török ki. Üvöltök, sírok, haragszom a szüleimre. Nem vagyok bolond, nem akarok semmiféle dokihoz menni, nincs semmi bajom! Hagyjanak engem békén! Olyan szépen haladtam a célhoz, már csak négy kilogramm kellene a negyvenhez. Csakhogy nincs tovább. Elérkezik a nap, amikor családostól meglátogatunk egy terapeutát, és ezzel kezdetét veszi a gyógyulás hosszú folyamata.
2019:
Huszonötéves vagyok, tíz évvel túl az anorexián. Gyorsan történt. Kevesebb, mint három hónap alatt fogytam tizennégy kilót, pedig előtte sem voltam kövér, persze akkor nem így láttam. Ötvennyolcat mutatott a mérleg nyelve „induláskor”. Soknak ítéltem meg, míg mások szerint ideális volt a 170 cm-es magasságomhoz. Az elején csupán pár kilótól akartam megszabadulni. Sikerült leadnom kettőt, majd hármat. Elindultam a lejtőn. Célnak a bűvös ötvenet lőttem be, majd négyessel akartam, hogy kezdődjön a súlyom. Koplaltam. Negyvennégy kilogrammnál abba kellet hagynom az esztelen fogyókúrát. Ha folytatom, valószínű nem állok meg negyvenig, illetve a negyvennél sem. Ekkor már gyakran kínlódtam gyomorfájásoktól is. Az arcom beesett, sápadt-szürke volt, a bőröm teljesen kiszáradt, és kezdett az addig sűrű hajkoronám ritkulni.
Szüleimnek hála elindultam a gyógyulás hosszú, rögös útján. Terapeuták, pszichiáterek, orvosok. "Normálisan" kellett táplálkoznom, máskülönben kórházba kerülök. Maga az evés ment, hihetetlen érzés volt újra finom falatokat magamhoz venni. Azonban az utána érzett állandó bűntudat rengeteg keserves órát okozott, nem beszélve a visszaszedett kilókról. Gyakran tört rám falánksági roham, amikor nem bírtam uralkodni magamon. Akár egy háromnegyed tepsi süteményt is képes voltam elfogyasztani. Ezek után egyszerűen undorodtam magamtól. Néha megszólalt bennem a kisördög „hánytasd meg magad, az olyan, mintha meg sem etted volna”. Bevallom, próbáltam ezt is, csakhogy nem jártam sikerrel. Nehezen hányós típus vagyok, szerencsére. Ahogy kezdtem visszanyerni régi formámat, kaptam a bókokat, dicséreteket. „Végre megint csinos vagy; visszatért a formás feneked.” Ezeket a mondatokat a legkevésbé sem akartam hallani. Magamban úgy fordítottam le, hogy „na, megint híztál”. Bele sem mertem gondolni abba, hogy kövér legyek. A tükörben így is láttam a csípőmre felszedett hájat. Mivel ekkor már rendszeresen jártam kezelésre, sőt antidepresszánst is szedtem, nem estem vissza a mélységbe.
Még éveken át, szinte kényszeresen számoltam a kalóriákat, de már nem maximalizáltam azokat. A bőröm rendkívül narancsbőrős lett a hirtelen súlyvesztéstől, majd hízástól. A menstruációm egy teljes éven át kimaradt, azóta is rendszertelen. A nőiességemnek kis időre befellegzett.
Hazudnék, ha azt állítanám, most már totálisan elfogadtam magam. Azóta is rettegek minden egyes plusz kilótól. Általánosságban tartom a versenysúlyomat, amivel elégedett vagyok. Azonban, ha csak kicsit is mozdul a súlyom felfelé, már kellemetlenül érzem magam a bőrömben. Különösen akkor leszek frusztrált, ha igazán vékony nőt látok. Az összehasonlítgatás állandó vesszőparipám. Jó lenne, felhagyni ezzel a szokással.
Azt biztosan tudom, nem kezdenék újra drasztikus fogyókúrába. Egyetlen perce sem érte meg. A kilók mellett mást is vesztettem: időt, melyet a barátokkal tölthettem volna, egészséget, vidámságot. Az egyik legrosszabb emlékkép ebből az időszakból a szüleim aggódó, néha kétségbeesett tekintete.
A szépség és a soványság közé egyenlőségjelet tettem. Tévedtem. Számomra ugyan továbbra is a vékonyság jelenti az ideált, de már nem a kóros soványságot látom szépnek. Néha visszatér hozzám a torz tükör látogatóba, és próbál győzködni, hogy itt-ott húsosabb vagyok a kelleténél. Azonban legyőzni már nem tud. Nem engedem.
