Gondolatvirágok

Sírni olyan dolog felett, amihez még neki sem fogtál, majd jön egy gondolat, miszerint az ember ilyen. De mondd, ettől jobb már? Úgysem javít mások sikertelensége a Te jelenlegi állapotodon. Ha pedig igen, akkor jobb, ha nem bánkódom. Belegondolni abba, hogy lesznek, sőt, mindig is voltak nálunk jobb emberek a világon, na, ez elszomorító lehet, de hidd el, igaz. Pont ezért fáj, mentségemre szóljon, olykor viszont lehet vigasz, hogy Te úgy vagy valamiben jó, ahogy más nem, és egyszerre úgy vagy rossz dolgokban, amikben más viszont jó, hogy az kétségkívül megcáfolhatatlan. Gondolj csak bele, mi lenne, ha mindenki egyformán jól tudna sütni? Ha az összes gyerek bivaly erőset tudna ütni. Ha ugyanolyan tehetséggel festenénk szépeket, s ha egyforma szögből fotóznánk megszállottan "mutimiteszel" képeket. Ha mindenki csendben, leszegett fejjel szelné a seszínű utakat, vagy ha mindenki testét tüstént levetve nyelné a napsugarakat. Én személy szerint csekély esélyt látok arra, hogy szeretettel gondoljak hideg szélviharra, hisz még a legnagyobb melegben is fázik a lelkem. Rájöttem, idő és idő közt is bizonyos időnek el kell telnie. Főleg akkor, amikor a leginkább várod már valaminek a végét, vagy türelmetlenül az elejét... és amikor arra vágysz leginkább, hogy lásd valaminek az alját, akkor fogod csak meglátni a tetejét. Találkoztam már hitetlennel, bajban mégis kegyetlenül hívővel, ismert emberrel, önmaga számára mégis teljesen ismeretlennel. Sokszor versenyt kell futnom a jókedvemmel, és sokszor sikerül jó messzire kerülnöm tőle. Olykor büszkén vállalom, ha vesztettem, nem menekülök előle... Mert még akkor is képes vagyok úgy érezni, nyertem. Sok percben leltem örömöm, de hogy még mennyiben fogom, nem is sejtem. Több tucat dolgot elértem idáig, bár több mint felére nem is emlékszem, ezért ha újra szembe találom magam ezekkel a dolgokkal, gondolkodás nélkül, mindet ismét elvégzem. Toporgok egy helyben, tolongok, feszengek magány sorában, fejemhez fegyvert szegezve sem tudnám, hiszek-e még a csodákban. Merülj csak el benne, szép gondolat mit most tapasztalsz, fekszel kettesben, önmagaddal, s lelked mélyéről szavak nélkül pusztító rosszkedvet marasztalsz, mellette töprengsz, vajon Ő hogy bírja életnek feketéjét? Kellemes ez. Elszomorodva visszanyúlni fejdobozba, emlékképeid közé, hol a tél világos, kellemesen hideg, fehér színű, kiváltság, hogy ennek most láthatod legocsmányabb, alkáli kék, már-már fekete éjét. Alulról csodálva a szinte végtelent betonszürke felhők táncát vélem felfedezni. Próbálnék gyengéden rajtuk átevezni, ekkor meglátom láz piros tested, s hirtelen: "Uram, Atyám! Ez mi?" Hogy lehetne melletted, észrevétlenül elmanőverezni?"