Für Elise

Éppen csak elkezdődött a beszéd, Liz idegesen megszorította a kezemet. - Tom, már megint kezdődik! Az a hang! Ugye te is hallod? Segíts, nem bírom!

• - Sssss, semmi baj. Gyere, menjünk ki. Kapaszkodj belém. - csitítgattam, majd kivezettem a templomból.

• Mi ez az egész?! Megint ez a remegés a lábam alatt, és egyre erősebb! Miért nem mondod meg, mi történik?! Tudni akarom, segíts! - kiáltozott kétségbeesetten. A homlokára tettem a kezem, hogy ezzel is megnyugtassam. Éreztem, hogy már késő, nem tudom visszatartani, ami történni fog, ezért gyorsan a legközelebbi épület felé indultam vele.

A robbanás megrázta az egész környéket. A templom újra összeomlott, az emberek újra eltűntek, nem csak a romok alatt, és Liznek is megint nyoma veszett.

- Legközelebb másképp próbáljuk. Sajnálom, kedvesem. - mondtam neki, és azzal egyszerűen álomba zuhantam a kimerültségtől.

Amikor felébredtem, már mindenfelől a rémült és sebesült emberek kiáltozásait hallottam. Tudtam, hogy segítenem kell, mert csak úgy találhatom meg a megoldást, csak úgy írhatom meg ezt a napot is, ha valamit másképpen csinálok, mint az előző nap. Körbenéztem, és amikor épp indultam volna az emberek segítségére, azt éreztem, hogy elnehezedik a testem, szinte megmerevednek a tagjaim.


Egy újabb részlet a regényből:

 

Amikor a Természet Anyához fordulsz segítségért, tudhatod, hogy igazán önmagad lehetsz. Önvalód kínjai mögött ott vannak a saját értékeid, azok, amelyek emberré tesznek, és ha akarod, ki emelnek a tömegből. Abból a tömegből, ahol virtuálisan minden szép és minden jót, ahol fontosnak tűnik, milyen napod van éppen, ahol értéknek hiszik, hogy ma „márkás” vagy, m megmondó ember vagy, ma jó napod van, és különben is, hogy te is tudd, ma ma van.
A természet értékei és határtalan befogadásai közt, a természet fái, fűszálai, felhői közt megélheted azt is, amikor üvöltesz, tombolsz; amikor káromkodsz, amikor mindent kiengedve megszabadulsz az elfojtott indulattól. Ha két órán át tombolsz, akkor sem fogják a fák azt mondani neked, hogy hallgass már el; nem fognak érte megbélyegezni idegbajosnak, frusztráltnak, hibbantnak; tombolsz, mert fáj, tombolsz, mert épp akkor, akkor és ott arra van szükséged.
És amikor elfogyott, mi is marad ott neked: a madarak csipogása és éneke, a fák susogása, a felhők vonulása, a bogarak neszelése – nézd meg őket. Csak teszik a dolgukat. Az ösztönük által vezérelve mennek, haladnak. Ha eléggé kiürültél már, és beléd állt a csended, hallhatod még azt is, ahogy a falevél épp lehull a fáról, vagy azt, ahogy a hangyák vonulnak, a lépésüket is hallhatod ekkor.
Nem az különbözteti meg az embert a természeti lényektől, a primitívnek tartott, ösztönös állatvilágtól, hogy kénye-kedve szerint eltaposhat egy állatot (mert azt hiszi, megteheti büntetlenül), hanem az, hogy lehetőségünkben áll benne otthon lenni ott, ahová a szívünk húz. És amikor az otthon megvan, azt mások számára is otthonként vagy menedékként oszthatod meg – mert így is dönthetsz.