Egyik halál

Erős kezek fogtak, taszítottak, lökdöstek, markoltak. Éreztem, hogy vonszolnak valami cél felé. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz a vége ennek a sztorinak, csak azt, hogy valami nagyon rossz felé tartok. Nem én voltam. Nem én tettem. De nem hittek nekem. Hallottam, hogy valaki durva szavakkal parancsot ad, hogy vessenek oda elé. Hogy mi elé? Fogalmam sincs. A fejemen akkor még ott volt a zsák és megakadályozott a látásban, de valahogy a hallásomra is hatott. Vagy inkább a stressz. Mentünk tovább. A lábaim néha nem tudták tartani az iramot. Ilyenkor éreztem, hogy a hónom alatt belém karolt kezek tartanak egyenesben és irányítanak tovább. Kinyílt egy ajtó. Levették a fejemről a zsákot és már tudtam, hogy ez lesz az utolsó nap. A kígyó verem lesz a végzetem. Kiállítottam. Ordítottam, hogy valaki mentsen meg, de helyette durván fellöktek. A váratlan erőhatástól elestem. A következő pillanatban a kobra felállt előttem, már ha lehet így hívni azt, amikor így felmagasodik gyűrűi segítségével. Még is szólalt a kígyó farok még inkább azt sugallva, hogy tényleg veszélyben az életem. Megbénított a halál közeli állapot. A kígyó ott magasodott előttem , én meg bénán bámultam vissza rá. Táncolni kezdett. Követtem a mozgását. Ahogy jobbra mozgott én is jobbra indultam, de nem volt kedve az állatnak tovább játszani. A következő pillanat már a másodperc töredéke alatt zajlódott. Lecsapott a fogaival és belemart a bokámba. Egy perc sem telt el, rövid haláltusa volt és a kígyó méreg hatott. Az ereimben lévő védelmi rendszer felmondta a szolgálatot és meghaltam. A lelkem nem akart tovább maradni, inkább elindult haza. A testem már nem mozdult többet. Azóta nem bírom a kígyókat. Azóta nem szeretem, ha így táncolnak velem...