Egy értekezlet anatómiája

Ülünk egymás mellett egy szokásos, unalmasan izgalmas értekezleten. A téma alapvetően nem köt le, nem nekem szól, sokkal inkább a többieknek. Te még érdeklődve figyeled, hogy mit mond az előadó. Nem csoda, mindig is jó kislány voltál. Egyszerre azt veszem észre magamon, hogy már tényleg nem figyelek oda, mi hangzik el, milyen kép jelenik meg a prezentáció során, milyen grafikon mutat valamilyen értékeket, sokkal inkább téged nézlek. Nem vagy tökéletes, nem vagy az a bombázó típus, és mégis valamiért iszonyatosan vonzó vagy. Ezeket a jegyeket keresem, hogy miért. A szemeid, az ajkad, vagy netalán más, a nőiség legjellegzetesebb megnyilvánulásai vonzanak? A válasz lassan érik be bennem. Szép nő vagy, de mégis nálad még szebb a belbecs és a kettő együtt tesz különlegessé. Már nincs körülöttünk a terem az én világomban, csak mi ketten ülünk ott egymás mellett. Elmosolyodok, mert eszembe jut egy cikk a testbeszéddel kapcsolatban. Ha kívülről néznének minket, akkor azt látnák, hogy a lábtartásunk egymás tükörképei, egymás felé nyitva. Nézlek, valamiért felfigyelsz az átható pillantásomra és a következő pillanatban a szemembe nézel. Két pillantással volt hosszabb ez a szemezés, mint egy szokásos egyszerű semmitmondó pillantás. De ez a két pillanat pont elég volt rajta, hogy lássam a szemedben az elveszett őzikét, aki már tudja azt, hogy ha nem hadakozik két kézzel a szíve ellen, akkor elveszett és egy olyan útra tévedt, ahol könnyen levadászhatja egy kedves farkas. A következő pillanatban vége lett a buroknak kettőnk között, hirtelen vége lett az értekezletnek és beszivárgott kettőnk közé a zsivaj.. Zavarodottan álltunk fel mi is. Legközelebb már egy lépéssel közelebb voltunk egymáshoz.