Dávid a Rengetegben

• - Végre kinn! – gondolta Dávid, miközben kilépett házuk kapuján.
•  

Magas, vékony fiú volt, finom, szép arcán már férfias élek körvonalazódtak. Hátrafordult és látta anyját, amint mosolyogva integet neki a teraszról. Intett egyet, inkább csak megszokásból. Aztán lerázta magáról a benti öleléssel együtt.

• - Mi a fenének dumálnak ezek itt nekem? Tizenhat éves vagyok, könyörgöm! Még hogy kettőre legyek itthon! Tiszta óvoda. Mindenki hajnalban jár haza diszkó után. Na jó, Zsófi nem. Meg Heni sem. Ha kiengedik. De mondjuk az ő szüleik kicsit kattantak is. Meg marha szigorúak. De a többiek mind szabadok. Én meg az őskorban élek – dohogott vég nélkül. – Ők meg a kőzetminták… - vihogott magában jólesőn.
•  

Lábai szinte maguktól vitték a megszokott utcákon, az ismerős házak között. Csörgött a telefonja.

• - Csá, Lőrinc! De jó, hogy hívsz, tesó! Minden le van zsírozva, miénk az éjszaka! Hol kezdünk?
• - …
• - Oké. Akkor ott találkozunk.
•  

Már tette volna el, mikor újabb hívás futott be.

• - Anya – olvasta a kijelzőn.
•  

A telefon a farzsebbe csúszott. Hasonlóan természetes mozdulattal siklott át a keze a kabát zsebébe, ahonnan cigaretta és gyújtó került elő. Ujjai közt életre kelt az önállóság, a vagányság, a szabadság. Eleven lett és tapintható. Látható, mint a füstgomolyag, amit egy darabig követett a tekintetével. Sietősre fogta. Kiérve a főutcára ismerősök köszöntek rá mindenhonnan. Örömmel töltötte el az a boldogító érzés, hogy ismerik és szeretik. Hogy nincs többé egyedül. Mindenki haver. Lerázta az előkúszó árnyakat, melyek egy tétova, magányos kisfiú képét mutatták a múltból. A gúny, a bántás ideje lejárt. Ez az új Dávid. Kihúzta magát és hosszú lábai máris bekanyarodtak a szupermarket kivilágított parkolójába. Kisebb csapat várta. A fiúk hasonló korúak lehettek mind. Egyikük, egy szőke, vékony srác kilépett, hogy fogadja barátját. Arca kedves volt, bohókás. Komoly, tiszta szemét fájdalmak árnyéka hintette be.

• - Csá, Lőrinc! Na, mivel gyorsítsuk fel az estét? – kérdezte Dávid, miközben lekezelt mindenkivel, szokás szerint. - Whiskey? Metaxa? Egy kis energiaitallal?
• - Meg vagy zakkanva, Dávid? Miből? Bankot raboltál? Jó lesz egy kis laza. Bor meg kóla, alapozásnak. Energia meg a szárnyalásnak - felelte egy kis alacsony, keménykötésű fiú. – Inkább adj egy szál cigit, ha már ilyen jól vagy eleresztve.
• - Már megint tarhálsz, Dugó! – korholta szelíden, miközben kínálásra nyújtotta a dobozt. – De nekem is ennyim van egész estére, tesó. Apám sóher, nem ad pénzt rá.
• - Mér? Apád tudja, hogy cigizel?
• - Ja. Mondjuk, nem tiltja, de nem is rajong érte. Megmondtam neki, de úgyse érti. Semmit sem ért. Tisztára betonfejű - mondta Dávid.
• - Engem azért is kinyírna, ha megemlíteném – vihogott a Dugónak nevezett fiú.
•  

A többiek is nevettek. Fújták a füstöt.

• - Ki megy ma boltba? – kérdezte aztán Lőrinc.
• - Te akarsz?
• - Nem, menjél te, Dávid. Rólad úgyis mindig elhiszik, hogy elmúltál 18.
• - Hiába, az ember legjobb barátja... – húzta száját Dávid barátjára sandítva. … a kutya – fejezte be a mondatot.
•  

Röhögés. Ekkor futott be egy magas, fekete hajú, tetovált srác. Mellette idősebb, piros hajú, köpcös haverja.

• - Tamás bátyó! De jó, hogy jössz. Kéne a húsz éved! –szólította meg az érkezőt egy erősen pattanásos, szeplős srác.
• - Mi van Káró, nem szolgálnak ki? Tisztára kölyökképed van. Növessz szakállt, haver! Bár ahogy elnézem, soká lenne, mire fonhatnád! – felelte Tamás. - Na, lökjétek a lóvét! – adta meg végül magát.
•  

Fél órával később már a közeli játszótéren ültek a padon, kezükben üveg. A hangulat oldódott, a házi pálinkák is előkerültek a zsebekből. Egyre kevesebben jártak az utcákon, ahogy az este észrevétlenül rájuk szállt. A lámpák fényein túl, csak a felizzó cigik parazsa adott némi világosságot. Ahogy az üvegek ürültek, a fiúk egyre hangosabbak lettek. Szívatták egymást, huzakodtak.

• - Kinek kell még bor? – kérdezte Káró akadó nyelvvel.
• - Adjad – felelt Dávid.
•  

Elhessentette apja félmosolyos arcát és gondolatai közül előkúszó mondatát.

„Csak egyszer jöhetsz haza részegen, fiam. Onnantól a kutyával alszol.”

Nem mindig tudta, apja mikor viccel éppen és mikor kell komolyan venni. De ez annak hangzott. Határozott mozdulattal megragadta az üveg nyakát és belehúzott. A vörös lé ügyesen lekúszott a torkán, majd épp ilyen hamar vissza is igyekezett volna. Nem hagyta. Lenyomta.

• - Ez, de szar – gondolta, de ki nem mondta volna. – Amit apa szokott kóstoltatni, az finom. Hülye vagyok? Nem kell apámra gondolnom. Most igazán nem.
•  

Gondolataiból Lőrinc kiáltása rántotta vissza.

• - Dugó, ne már! – fintorgott.
•  

A fiú a közeli bokorhoz sietett, hogy az este tartalmát oda ürítse.

• - Kár beléd, komolyan – tette még hozzá.
•  

Megint röhögés.

• - Diszkó? – kérdezte Dávid.
• - Oké. Mehetünk. Már izzanak a táncos lábaim – mondta Lőrinc.
• - Akkor azt érzem – felelte Dávid. - Dugóra ki vigyáz?
• - Ellesz itt egy darabig – mondta Tamás.
•  

Dávid tétovázni látszott.

• - Inkább vigyük haza, ha kicsit magához tér. Aztán irány a buli! – mondta végül a többiekre sandítva. Nem ellenkeztek.
• - Addig egy füves slukkot? Jó anyag! – kínálta Tamás Dávidot.
• - Honnan szerezted?
• - Én magam csináltam. Tuti, tényleg!
•  

Dávid ismét tétovázott. Minden szem rá szegeződött. Gyomra kicsire húzódott. Épp, mint, amikor nyolc évesen senki sem akart mellé ülni. Sohasem. Mély levegőt vett. Igyekezett lazának látszani.

• - Majd a diszkóban, ott nagyobb szükség lesz rá – mondta végül, a többiek nevettek.
•  

Nem sokkal később már a diszkóban nyomultak. A villódzó fények valóságon túlivá tettek minden lépést és mozdulatot. A zene dübörgött. A hangfalakon túl a fejükben, a mellkasukban, majd bekúszott a zsigereikbe. Koktéllal kínálták őket, ittak. Csajok verődtek melléjük kába szemekkel, táncoltak velük. Mintha ebben a pillanatban kezdtek volna csak élni. Mintha minden, amit eddig életnek hívtak semmivé, szánalmas próbálkozássá korcsosult volna.

• - Élek! Szabad vagyok! – üvöltötte Dávid, miközben Lőrinccel ugráltak ütemesen a zenére.
•  

Aztán újabb lányok jöttek, a kis vörös tetszett is neki, nagyon. Újabb koktélok. A zene és a fények egyre szédítőbbek lettek. Valaki nekiugrott, ő visszatolta. Az újra nekirontott, kikapta a tömegből.

• - Mit fűzögeted a csajomat, te kis köcsög? – állt elé egy kisebb szekrény méretű, piercinges, kigyúrt fazon, négy hasonló forma utánfutóval.
• - Nem csináltam semmit – felelte Dávid.
• - Há’ láttam. A csajommal dumá’tál. Tűnj innen, vagy kidekorálunk!
• - Magad már nem is mersz idejönni? Gyáva vagy? Gyere ki és rendezzük le ketten! – állt elé Dávid.
•  

A diszkó forró katlana után a hűvös az arcába vágott. Ingatag volt. A feje és ő maga is.

• - Meg akar verni – gondolta félig öntudatlanul. - Zseni vagy öregem, hogy rájöttél – felelte magának gúnyosan.
•  

A szekrény-fickó ekkor nekilódult. Dávid ügyesen kitért. Szerencsére a másik jóval alacsonyabb volt nála. Megfogta a tetovált karját, hátracsavarta és a földre teperte. Előreúszott emlékeiből a síró kisfiú, akit folyton a WC-be zártak. Elhessegette a képet.

• - Jó, hogy anyám ragaszkodott a karatéhoz – futott át ködös agyán.
•  

Meg akarta rugdosni a fekvő testet, hogy elvegye a kedvét a következő verekedéstől.

„Csak akkor bánts valakit, ha az bánt téged.” – szólalt meg fejében anyja.

Dávid keze megállt a levegőben.

• - Eltűnhetnétek a fejemből – mormolta, miközben egy mozdulattal a közeli kukába tette a fiút.
•  

Visszafordult a diszkóba, de az egyik biztonsági őr megállította.

• - Bírlak, kiscsávó, de ki kellett hívni a fakabátokat. Bocs. Láttuk, hogy nem te kezdted, de lépjél le, mielőtt ideérnek. Oké?
•  

Dávid visszasietett a kabátjáért.

• - Tisztára, mintha bűnöző lennék – gondolta.
•  

A diszkó vibrálása lassan fojtóvá vált. Menet közben meg-megállították. Elköszönt még Lőrinctől, majd kifelé indult. A vörös lány került az útjába.

• - Nem jössz ki velem egy kicsit sétálni? – próbálkozott a fiú.
• - Nem, drogosokkal nem foglalkozom – felelte a lány.
•  

Dávid megrázta a fejét. Egyszerre akarta kitisztítani és elhinni, hogy jól hallott.

• - De én nem vagyok drogos. Sosem voltam. Nem is próbáltam. Tényleg.
• - Ugyan már. Láttalak Tamás bátyóval, meg a spanjával. Nem kell a szöveg – mondta, majd minden további nélkül lelépett.
•  

Dávid csak állt leforrázva a diszkó közepén. Nem tudott mozdulni, pedig mennie kellett volna.

• - Nem vagyok drogos… Nem vagyok drogos!
•  

Koszosnak érezte magát. Sietve feleszmélt és szinte kimenekült az éjszakába. Nem is tudta merre induljon. Egyedül volt. Megnézte óráját, éjfélt mutatott.

• - Fiatal az éjszaka – gondolta, de valahogy nem érezte a mondat lüktetését. - Megvan! Hívtak egy házibuliba. Oda még benézek.
•  

Arra vette az irányt, közben elhúzott mellette a rendőrautó. A gyomra idegesen remegett át egy pillanatra. Gyorsította lépteit. Bekopogott a házba, ahonnan a zene szólt. Örömmel fogadták. Jó volt megérkezni valahova. Rögtön piával kínálták, nem mondhatott nemet. A sör már nem esett jól, de legalább sokáig tarthatta a kezében, hogy iszik. Néhányan táncoltak, beállt melléjük. Kicsit beszélgettek is. A szobában kevés lány volt, ők az itteniek barátnői voltak. Az egyik rá is kacsintott.

• - Haver nőjére nem nyomulunk – jutott eszébe a bevésett mondat. – Mit is mondott anya? A gondolat lehetőségéből is csak baj születhet. Már megint az anyám. Tuti, hogy az alkohol teszi. Nem kéne ennyit innom.
•  

A fiúk közül már csak hatan-heten voltak talpon, azok is totál részegen. Valahogy elment a kedve a bulitól. Nincs kedve ma este még néhány hányó fejet tartani. Elköszönt a társaságtól. Újra az utcán volt. Egyedül. A darab sört a közeli kukába ejtette kezéből. Cigire gyújtott. Érezte, nem teljesen tiszta a feje. Így nem mehet haza.

• - Mit mondana apám? És mit érezne anyám? És miért érdekel ez engem? Mindegy.
•  

Sétált az utcájuk körül. Elővett még egy cigit. Megforgatta kezében és visszatette.

• - Utálja anya, ha bagószagom van. Nem akasztom ki.
•  

A sokadik kört tette meg, mire úgy érezte, ismét önmaga. Még csak egy óra volt. Befordult a házukhoz. Kinyitotta a kaput, ajtót. A házból meleg és otthonillat áradt. A kályhában égett a tűz, anyja ébren várta.

• - Megjöttél kisfiam?
• - Úgy tűnik. Miért vagy még ébren? – kérdezte a fiú.
• - Vártunk apáddal. Ő fáradtabb volt, kidőlt. Jól érezted magad? – kérdezte, miközben aggódón nézte Dávidot.
•  

A fiú felakasztotta kabátját és anyjához lépett. Megölelte. Hosszú karjai körbefonták a puha, illatos testet.

• - Jó volt, édesanya. Hú, nagyon. Sokat hülyültünk, meg táncoltunk. Én voltam a parkett ördöge. Nagyon buli volt.
•  

Dávid elterült a hatalmas fotelben a tűz előtt.

• - Hogyhogy ilyen hamar értél? – kérdezte anyja.
• - Kiraktak a diszkóból. Nekem jött egy barom.
• - Kisfiam, mondtam, hogy vigyázzál…
• - De nem én kezdtem, édesanyám… mentegetőzött a fiú.
• - Oké, oké. Jól vagy?
• - Igen, nincs semmi bajom.
• - Örülök, hogy rendben hazaértél - nézett rá sokatmondón anyja.
• - Nem ittam sokat, tényleg…
• - Nem kérdeztem mennyit ittál. Hozzak egy kis vacsorát? Közben mesélhetsz, ha akarsz.
• - Jöhet. Farkas éhes vagyok.

Anyja kiment a konyhába, Dávid utána. Leültek az étellel a konyhaasztalhoz. Halk beszélgetésük, cinkos nevetésük elpihent a csendes, éjszakai házban. Dávid hazaérkezett.