Budapest, péntek délután 15.35. Combino, a közepe unott-félig üres, az ajtóknál tülekedés, a csuklók sötétjében emberek, mint gyufaszálak a talpára állított dobozban. Vibráló péntek délután, amikor már eljöttél a melóból, és előtted a laza hétvége minden reménye. A kocsi belsejében kétoldalt amolyan kakasülőnek kialakított, egymással szemközti ülések, az egyikre ledobod magad, a táskáidat beemeled az ablaküveg mellé. Mostantól ernyedten bámulhatod a körúti boltok füzérének hol tönkremenő, hol újraéledező, zenei improvizációt idéző ritmusát.
Ismered azt a minden emberre jellemző ösztönt, ami a másodperc töredéke alatt kiszúrja az egyentömegből kilógó egyedeket, a kéregetőket, a sántákat? Ilyenkor mindenki az idegen test felé fordul, majd lemondóan picit hátralép: egy hajléktalan szállt fel. Az apró, fogatlan ember szakadt kabátzsebéből műanyag flakon kandikál ki, lehelete borról és dohányról árulkodik. Éteri hangon motyog maga elé, apró léptekkel elér a kakasülő mellé, és felém fordul. Szemébe nézek, tekintete sárgás. „… a mérhetetlen tékozlás, az Isten kezéből alattomos fortéllyal elvett végítélet hatalma, ilyen korban élünk…” Elkapom a tekintetem, jól értettem? A férfi közel hajol hozzám, érzem nehéz leheletét. „Elfordulunk félelmeink atavisztikus lidérceitől, így akarunk megszabadulni a magunkon elkövetett bűnök okozta lelkiismeret-furdalástól, és eszeveszett habzsolással tömjük tele kiüresedett kapcsolatainkat… Magányos küzdelem ez a megtörhetetlen közönnyel szemben!” -̶ emeli fel a hangját. Belepirulok, és elővigyázatlanságom tovább csalja a köztünk lévő távolságot. Az ablak hűvösébe húzódnék, testem merev kanyarban hajol ártatlan táskáimra.
Velem szemben jól öltözött, 50-es úr ül. A frissen borotvált arcot erőszakos toka keretezi, közönyös tekintete tiszteletet parancsoló. A véletlen szülte, törékeny hármasunk légterében tovább folytatódik az önsajnálat nélküli, monoton kinyilatkozás: „Vágyaink határmezsgyéjén kutatva valamennyien egy megváltó jelre várunk, csillagokkal szabdalt éjszín bánatunkban, ám a feloldozás, mint okos kamasz lány, várat magára…”Ekkor már többen felénk fordulva lesik, meddig tart még ablakra szegezett tekintetem enyve. Én tétován a makulátlan úrra nézek, segélykérési szándék nélkül, puszta érdeklődésből. Kíváncsian, vajon meddig tart türelme, mert úgy sejtem, őt nem hatja meg a világmegváltó mantra. Ekkor a szerelvény lassú fékezésbe kezd, a kis ember sóhaja átmenetileg elvész a hangszóró monoton géphangja mögött, a Nyugati pályaudvar következik. „A démoni vágyak XXI. századi vonzásában, a plázák hideg neonfényében, a pulzáló erőszak hullámain és a restség kényelmes trónusán, az emberben élő hit, mit tagadjuk, megbicsaklik…” Gondolatai egyre több utas arcára csal halvány mosolyt. Hősünk fogatlan szája is fanyar grimaszba fordul, utolsó mondatát búcsúképp, gondosan artikulálva már kettőnkhöz intézi: „Add jelét az elhagyatottságtól való, eredendő félelmednek, ne hagyd, hogy ledaráljon a féktelen önzés és habzsolás örvénye…” Már felvillan a következő megállóban várakozók egynemű, vibráló tömege, és a leszállni akarók mind az ajtó felé húzódnak. Ő is enged fogságom szorításán, így már nyíltan meredek szakadt kabátjára, és ámulom csillogó elméjét. Ő bocsánatkérő, előre hajló testtartással araszol az ajtó felé. Amint a másik férfi mellé ér, az enyhén kifordul a magas ülésből, és eddigi merevsége egy hirtelen jött, ölelő mozdulattá olvad, szelíden magához vonja a fogatlan, ápolatlan kisembert. Az abszurditás határát súroló, törékeny pillanat ereje a jelenet minden egyéb mozzanatát elsodorja, és a szerelvény tompa bénasággal megáll. A buborék lelketlenül szétpattan, a hajléktalan kibontakozik a másik férfi öleléséből, nem mer ránézni, csak sikerétől megrészegedve, néhány másodpercnyi tétovázás után kisodródik a leszállók céltudatos masszájával. A férfi és én kimeredünk az ablakon, hátha még látjuk görnyedt alakját, de az elveszett a metrólejárathoz sorakozók tömegében.
