- Fülszöveg
- Keletkezés
Kiszámíthatatlan, valótlan és mégis igazi. Az olvasó a maga elképzelése szerint töltheti ki a részleteket, a felvázolt fantasy keretein belül. Egyszerű és bonyolult, hagyd, hogy magával ragadjon a lány kalandja, aki két világ közé született. Az emberek között él, halandóként, azonban láthatja a másik világot. Olyan lényekkel beszélget, akiket rajta kívül soha senki nem látott, így esélytelen, hogy bárki is elhinné akár egy szavát is. Felnőtt úgy, hogy mindenki őrültnek nézte, kigúnyolták, és a szemüket forgatták, mikor beszélni kezdett. Senki sem értette őt... A hozzá hasonló többet látó emberekren kívül...
Barátság, talán szerelem is belekerül Rebeka életébe, nem sokkal az után, hogy kikerül egy elmegyógyintézetből. Egy vérbeli különc, aki fittyet hány arra, hogy a világ milyen normákat vár el tőle, ami miatt többször vitákba keveredik.
A varázslat természetes, még ha nem is láthatja mindenki.
Gimis koromban írtam, 14 évesen kezdtem, és az ifjú, tapasztalatlan írói gondolkodás érződik rajta, annak ellenére, hogy azóta csiszoltam rajta. Nyilván nem tökéletes, de nekem a hibáival együtt tetszik. Ha mindent kijavítanék benne, nem lenne annyira természetes és őszinte történet.
szerző
A valódi pillanat
Részlet / Kész
Első fejezet
A szemhélyakról elkergette az álmot egy vékony kacaj, ami visszhangot vert a magas plafonos szoba koszosfehér falain.
A felriasztott lány a takaró érdes tapintását érezte a bőrén, és az ébredés első sóhajával beszívta a fehérítő illatát. Minden újabb pislantás ráébresztette arra, hogy nem otthon van. Mikor felült a kemény matracos ágyon, akkor tudatosult benne, mi is az az idegen hely, ahol töltötte az éjszakáját. Lassan előúszott, a még fáradtságtól nehéz tudatából az ébredésének az oka. A vékony nevetés.
Oldalra fordította a fejét, és a másik ágyon szorosan egymás mellett ülő, egyforma ruhás fiatalok meredtek rá. A szemükben csillogott az izgatott várakozás. Korban vegyesek voltak, azonban egy kivételével mind határozottan lánynak tűnt. Az az egy meg egy zsíros hajú határeset volt, akiről nehéz lenne csupán ránézésből megállapítani a nemét. Ő és még egy fiatalabb kislány befogta a száját is, hogy bent tartsa a nevetést.
Miközben az ébredező lány beletúrt a mogyoróbarna hajába, az agya feldolgozta az információkat. Minden bizonnyal rajta nevettek, ugyanis teljesen csupasz volt. A pizsamája és a fehérneműi sorban, egymás mellett hevertek, a két ágy között, szépen kisimítva. A lány tudta, hogy csak a reakciójára várnak, és am
Első fejezet
A szemhélyakról elkergette az álmot egy vékony kacaj, ami visszhangot vert a magas plafonos szoba koszosfehér falain.
A felriasztott lány a takaró érdes tapintását érezte a bőrén, és az ébredés első sóhajával beszívta a fehérítő illatát. Minden újabb pislantás ráébresztette arra, hogy nem otthon van. Mikor felült a kemény matracos ágyon, akkor tudatosult benne, mi is az az idegen hely, ahol töltötte az éjszakáját. Lassan előúszott, a még fáradtságtól nehéz tudatából az ébredésének az oka. A vékony nevetés.
Oldalra fordította a fejét, és a másik ágyon szorosan egymás mellett ülő, egyforma ruhás fiatalok meredtek rá. A szemükben csillogott az izgatott várakozás. Korban vegyesek voltak, azonban egy kivételével mind határozottan lánynak tűnt. Az az egy meg egy zsíros hajú határeset volt, akiről nehéz lenne csupán ránézésből megállapítani a nemét. Ő és még egy fiatalabb kislány befogta a száját is, hogy bent tartsa a nevetést.
Miközben az ébredező lány beletúrt a mogyoróbarna hajába, az agya feldolgozta az információkat. Minden bizonnyal rajta nevettek, ugyanis teljesen csupasz volt. A pizsamája és a fehérneműi sorban, egymás mellett hevertek, a két ágy között, szépen kisimítva. A lány tudta, hogy csak a reakciójára várnak, és amint ez tudatosult benne, az agya egyből használható lett, és gyorsan végig gondolta, hogy mi lenne a legjobb, amit a helyzetéből ki tudna hozni.
Végül magabiztosan felállt, kiszolgálta magát a sporttáskájából, ami az ágya alá becsúsztatva maradt az előző reggel óta. Aztán fehérneműben megállt a kíváncsi tekintetek előtt.
-Az egyenruhámmal mit kezdtetek? – kérdezte közönyös hanggal, teljes higgadtsággal. Nem kapott választ, ezért megint rákérdezett. – Hol az én egyenruhám?
-A felső fiókba' – mondta egy molettebb, kócos frufrus lány.
A mogyoróbarna hajú lány felvette a koszosfehér színű, v nyakú, bő rövidujjút, és az azzal szín-és anyagazonos nadrágot. A kéretlen látogatók még mindig némán bámulták minden mozdulatát. Nem tudta, mi lesz itt a dolga, és jelenlegi helyzetében ez nem is foglalkoztatta. A kiterített pizsamáján átsétálva visszafeküdt az ágyába. A lehető legmagabiztosabban mozgott, megőrizte látszólagos higgadtságát, és a rendezett arckifejezését, egészen addig, amíg már az idegenek biztosan nem látták. Ahogy magára húzta a takaróját némán elszörnyedt, és magában konstatálta, hogy tényleg zakkantakhoz zárták be. A falhoz fordulva nem láthatta, viszont hallotta, ahogy a lányok felállnak, sutyorognak, és felé hajolnak. Ő alvást színlelt, ami kicsit nehéz volt, ugyanis ennyire bizarr ébredése meglehetősen régen volt. Nem értette, hogyan tudták teljesen levetkőztetni, anélkül, hogy felkelt volna. Sem a mikéntjére, sem a miértjére nem talált volna érdembeli magyarázatot, ezért próbált lenyugodni, de amint becsukta a szemeit, megrohamozták azok a képsorok, amik nem hagyták nyugodni előző éjjelen. Már legalább egy hete történt, mégis csak most jött rá, hogy mit tett.
Csak a filmek nyújtottak neki valamiféle elképzelést arról, hogy milyen egy nevelőintézet, de azokból nem voltak olyan információi, amikre bátran támaszkodhatott volna a képzelete. Még mindig nem fogta fel teljesen az elmúlt napok eseményeit, és azoknak várható következményeit.
-Alszol? – kérdezte az egyikük.
A mogyoróbarna hajú lány nem reagált, próbált elaludni.
Tényleg ide jutott. Egy rakat, enyhén szólva furcsa fiatal közé, akikről nem tudhatja, hogy miért lettek elzárva a világtól, de saját magából kiindulva, azt azért meri feltételezni, hogy nem azért, mert mindenkivel tüneményként bántak.
-Én sem voltam kifejezetten előzékeny... - ismerte be magának. - De én nem vagyok őrült. Annak hittek, és én csak azért jutottam ide, mert elegem lett a véleményükből. Ennyi. Teljesen igazságtalan.
Gondolatok tömkelege cikázott a lány agyában, de egyet sem tudott megragadni, hogy rágódhasson rajta. Újra és újra előkerült a kép, amint a pszichológusa rémült tekintettel várja, hogy mit tesz. Még sosem látott ahhoz hasonló félelmet egy ember szemében sem. Próbálta kitörölni a fejéből az egészet, de minél jobban igyekezett, annál erősebben ivódott bele az agyába az emlék, és a frissessége miatt nem engedte, hogy a lány egy vegytisztán jó emlékkel nyugtassa meg magát.
Annyira elmerült a békés emlékek utáni kutatásban, hogy meg sem hallotta, ahogy egy ápoló bejött felébreszteni őt. A kopott virágmintás ruhás nő megrázta a vállát, és az arcához közel hajolva beszélt neki.
-Edd meg a reggelid, és húsz perc múlva gyere le az üres tányérral a csoportos terápiára – lassan beszélt, kicsit gúnyosan. – A többi utasítást majd utána kapod.
Dehogy megyek csoportos terápiára – mondta magában. Valahogy nem érzett elég késztetést arra, hogy emberek között legyen.
Szemezgetett egy keveset a szétázott zabpehellyel, mielőtt felemelte a puha műanyagkanalat. Magába erőszakolt néhány kanállal a pépes étekből, amiből ennyi pont elég volt ahhoz, hogy tudatosodjon benne, hogy nem is éhes. Szórakozott még egy keveset az étellel, hogy elüsse az időt, aztán beleborította a wc-be.
A bizalomkergető lányok valószínűleg ki lettek küldve, mikor a nővér őt ébresztette. Senki sem maradt a szobában, rajta kívül. Szinte biztos volt abban, hogy nincsen szobatársa, és ez be is bizonyosodott, mikor kilépett az ajtón, és az ajtókeret melletti táblán csak egy nevet olvashatott: Lévai Rebeka Mária.
Kényelmes tempóban végig sétált az emeleten, aztán elaprózott pattogásokkal lement a márványlépcsőn. Senkivel sem találkozott útközben, minden teljesen kihalt volt. A földszintet is végigjárta, mire a portánál találta magát, ahol egy komor férfi állta útját.
-Hova mész? – kérdezte, és pókhasán összefonta a karjait.
-Haza – közölte a lány, a lehető legtermészetesebben.
-Nehezen hiszem, hogy egyedül kiengednek – húzta össze a szőke, bozontos szemöldökét a férfi, és a lány nem akarta elhinni, hogy komolyan vette őt a portás.
-Maga... Jajj, maga azt hiszi, hogy én is egy zakkant kezelt vagyok?! -a lány teljes higgadtsággal alakított tovább. – Bár, ahogy magamra nézek, a ruha valóban megtévesztő, de ez nem az enyém. Az unokatestvéremhez jöttem látogatóba, és véletlen leöntöttem magam a reggeliével. Kölcsönadott egy ilyet, hogy tiszta ruhában tudjak hazamenni.
-Kihez jöttél? – kérdezte a férfi.
-Az unokatestvéremhez – ismételte magát Rebeka.
-És hogy hívják őt?
-Lévai Rebeka – válaszolta a lány. – Ez az első napja, nem hiszem, hogy volt már szerencséje megismerni. Bejöttem, hogy kicsit jobban induljon az ittléte. Nem szeret eljönni otthonról.
-És te ki vagy? – kérdezte a portás, miközben belelesett a papírokba.
-Lévai Patrícia – vágta rá a lány.
-Nekem nincs felírva semmiféle látogató – húzta a száját a férfi, miközben a fejét ingatta.
-Egy középkorú nő firkálta fel egy fecnire – vetített tovább a lány. – Nem találta a hivatalos lapot, ezért csak egy letépett cetlire jegyzett le.
-Ki volt az? -kérdezte a férfi, de nem gyanakodva, inkább csak elmélázott azon, hogy ki tehetett ilyesmit.
-Nem igazán jó a névmemóriám, sajnálom – húzta a száját a lány, aztán feltűnően az órára nézett. – Elnézést, de nekem mennem kell. Még úgyis jövök ide látogatóba, de ha addig gond adódna, akkor itt a telefonszámom.
A portás kezére firkált egy teljesen random telefonszámot, majd a kezébe nyomta az üres tálat.
-Így nem kell a papírok között kutakodnia – mondta egy barátságos mosollyal Rebeka, és az ajtóhoz sétált, ahol megállt, és visszafordult.
-Örültem!
-Én is – intett neki a portás, és egy két lábon álló, jóllakott lajhárra emlékeztetően mosolygott a becsukódó ajtóra.
Második fejezet
Az apró kavicsok nedvesek voltak az esti esőtől. Egy picit át is ázott a vékony mamusz, de ez nem tudta foglalkoztatni Rebekát. Kijutott, és még fel sem fogta teljesen, hogy sikerült. Elsétált az intézmény nevét hirdető tábla mellett, aztán felmérte a terepet, hogy maga mögött tudja hagyni a Rolw nevelőintézetet.
Az épület egy nagy tisztás közepén állt, ami körül szabálytalan tojásformában fák sorakoztak, sűrű erdő látszatát keltve. Azonban az egész terület körbe volt kerítve magas téglafallal, hogy bent tartsák az elmebajt. Csupán egy bejárata van, ahol minden be- és kimenőt igazoltatnak. Rebekának lehet, hogy szerencséje volt a szőke portással, de a kapunál lévő gyakorlottabb őröket minden bizonnyal nem tudná átverni.
A legjobb lehetőségnek, a falon való átmászást gondolta. Besétált a fák közé, többször is ellenőrizve, hogy nem látja-e valaki. A falhoz ment. Három, vagy akár négy méteres lehetett, és a legközelebbi fa is túl messze volt ahhoz, hogy arról átmászhasson. Próbált rájönni, hogyan kerülhetne át a másik oldalra, mikor motoszkálást hallott a fák közül. Rémülten beugrott egy szélesebb törzsű fa mögé, és onnan lesett ki. A bokrok közül előbotorkált egy széles hátú, tehén méretű lény, aki az aránytalanul vékony gazellalábaiban botladozott. A fején lévő bőrredőkbe és a csökött szárnyaira száraz levelek ragadtak. Észrevette Rebekát, de nem foglalkozott vele. A lány megkönnyebbülten kibújt a fa mögül, és megszólította a lényt.
-Szia - köszönt barátságosan, mire a ráncos fej körbenézett, hogy megbizonyosodjon abban, hogy tényleg hozzá beszélnek. – Kérhetek egy szívességet?
A lény pislogott, aztán a kérdés megismétlése után bólintott.
-Ki szeretnék jutni innen – vezette fel Rebeka a helyzetet. – Fel tudnál vinni, és lerakni a fal túloldalán?
A nyáladzó lény ismételten bólintott, és türelmesen hagyta, hogy Rebeka felmásszon a széles hátára. Cammogva elindult, és mikor a falhoz ért, nekitámasztotta a fejét. Rebeka úgy helyezkedett, hogy ne zavarja a szárnyakat, amik, bár aránytalanul kicsik voltak, lassan a levegőbe emelték őket. A lány hallotta a saját szívét, amint a ritmusa kíséri a szárnyak csapkodásának a zaját. Felértek a fal tetejéhez, ahonnan rálátásuk volt a távolabbi épületekre. Átjutottak a kőfalon, és lassan ereszkedni kezdtek. Nem volt a közelben senki, akinek szemet szúrhattak volna. A rövidre nyírt, száraz fűre érkeztek. Rebeka gyorsan leszállt, hogy a hirtelen szerzett szövetségese vissza tudjon menni kőfal mögé.
Nem akart ott álldogálni terv nélkül, ezért elindult, és próbált valami épkézláb ötletet összekaparni. Már pörögtek a gondolatok az agyában. Ő, egyedül az egész világon, ideiglenesen a társadalomnak háttal, a túlélés a lényeg, ilyenkor nincsenek szabályok, csak a saját törvények. Kell majd étel, új ruha, és egy végső cél. Valami, amiért megéri majd küzdeni. De mégis mi legyen az? Eddig mi is volt? Megpróbálta megértetni mindenkivel, hogy amit ő lát, az is a valóság. Most megpróbálja bebizonyítani, hogy nem hazudik? Ezek hirtelen túl fölösleges gondolatoknak tűntek. Csak kis lépésekben, először kaja és ruha, majd alvóhely az első éjszakához.
Hamar beért az intézmény közelében fekvő kisvárosba, ahol már mindenki a munkáját végezte, ezért teljesen üresek voltak az utcák. Kilenc, tíz óra körül lehetett, még alig kezdődött el a nap. Teljesen egyszerű kisváros, békés, elégedett, barátságos és kicsit magányos.
Lekanyarodott az egyik nagyobb úton jobbra, egy szűkebb, macskaköves útra. Minden idegzete készen várta a következményeket. Esetleg a portás, vagy még idegen biztonsági őrök, rendőrök, pszichológusok, vagy bármilyen doktorok az útjába állnak. Ahogy Rebeka ezeken gondolkozott, hirtelen, a semmiből, hangtalanul felbukkanó színes kis lények futottak el a lábai között, figyelmen kívül hagyva őt. A hörcsögméretű furcsaságok mind ugyanahhoz egy ajtóhoz futottak, amit résnyire kinyitottak maguknak, és beözönlöttek. Rebeka óvatos léptekkel közelebb ment az épülethez. Ekkora távolságból már meg tudta állapítani, hogy egy könyvtárba mentek be az apróságok. Követte őket. Ahogy belépett, az ajtó feletti aranycsengő megfosztotta a feltűnésmentesség lehetőségétől Rebekát. A könyvtár árnyékait néhány napsugár törte meg, amikben apró porszemcsék táncoltak. Minden nagyon barna volt. Még a plafont is fa borította. Az egész helyiséget belengte a régi könyvek megnyugtató illata. A zsúfolt szoba polcai roskadásig voltak könyvekkel. Azoknak, amiknek azokon már nem jutott hely, stócokban álltak különböző helyeken. Belépésekor a lány majdnem felborított egy ilyen könyvtornyot, ami a bejárat melletti székre lett rápakolva. A csengő zajára a lámpa körül táncoló, miniatűr emberekre emlékeztető, gyűrűfejű lények megálltak a levegőben, és kíváncsian fordultak Rebeka irányába. A lány óvatosan becsukta az ajtót, és próbált higgadt maradni. Néhány furcsa lény volt csak a könyvtárban, de embert nem látott. Beljebb ment, hogy elbújhasson, amíg ki nem talál valamit.
-Segíthetek? – Rebeka megfordult a tengelye körül, a pult mögött álló hangforrás felé.
-Csak valami könnyed olvasmányt keresek – hebegte Rebeka.
-Értem – bólintott a szakállas férfi. A vállán egy macskaméretű, koboldarcú, hatlábú valami ült. A könyvtárosnak feltűnt, hogy Rebeka azt nézi.
-Csinos a ruhád – mondta a férfi, tudatva ezzel a lánnyal, hogy tudja, honnan jött.
-Az unokatestvéremhez mentem látogatóba, amikor ő véletlen leöntött a reggeliével, és kölcsönadta, hogy ne kelljen abban hazamennem – mondta Rebeka.
- Gondolom a cipőd is hordhatatlanul összekoszolódott – húzta fel a szemöldökét a férfi. Nem vette be a mesét. – Ezzel a sztorival sikerült kiszöknöd?
- Szólni fog nekik? – kérdezte a szökevény.
- Nem kell ilyesmivel fáradoznom – rázta a fejét a kerek szemüveges férfi. – Minden beteget ellátnak egy nyomkövetővel, arra az esetre, ha átjutnának az őrségen. Nem te vagy az első, akinek ez sikerült.
- Mikorra érnek ide? – sóhajtott Rebeka.
- Maximum tíz perc – vonta meg a vállát a szakállas könyvtáros. – Nem sietik el.
- Belém nem raktak chipet – mondta Rebeka, inkább magának, mint a könyvtárosnak.
- Legkésőbb az első éjszaka meg kellett kapnod – közölte vele az idegen. – Mióta vagy a Rowlban?
- Ez lett volna az első napom – válaszolt a szökevény.
- Mondhatom, hamar meguntad – nevetgélt a férfi.
- Nem kéne ott lennem – mondta Rebeka, kissé megsértetten. – Nem tartozok az őrültek közé.
- Pedig ugyanazt bizonygatod, mint mindenki más, ott, az ajtók mögött – a férfi egy furcsa követ táncoltatott az ujjai között. – Egyébként meg tartozom, és nem tartozok. Ez egy ikes ige.
- Senki sem hisz nekem – bár ebben nőtt fel, ebben az állandó felállásban, amiben mindenki más hazugnak tartja, most is, mint minden alkalommal elönti a keserű csalódottság, mikor ez a fajta hitetlenség újra és újra bemutatja magát.
- Ezen érdemes lenne elgondolkodnod – a könyvtáros alig észrevehetően arrébb söpört néhány kerek lábú, egér testű lényt a pultjáról.
- Az egész életem e körül táncol – nézett a plafonra Rebeka, ahogy belekezdett. – Tudom, hogy nekem van igazam. Nem mindenben, de ebben határozottan.
- Kislány – a férfi egyenesen a barna szemeibe nézett. – Oda – hüvelykujjával a háta mögé, az intézmény irányába mutatott - nem zárnak be ok nélkül gyerekeket. Segíteni fognak rajtad, és hasznos részét fogod képezni a társadalmunknak. Lehet, hogy csak egy háztartást fogsz vezetni, de még azzal is többre viszed, mint az igazad bizonygatásával, és a sérelmeidből származó háborgásaiddal.
- Maga szerint – a lány elfintorodott.
- Hidd el nekem, hogy csak rövid ideig akarnak segíteni rajtad. Ha nem hagyod, akkor megunják, és lapoznak. Te pedig ott maradsz, és ha változtatni szeretnél a későbbiekben, akkor egyedül kell felkapaszkodnod, miközben pont azok fognak az ujjaidra taposni, akik korábban segíteni akartak – a férfi kényelmes mozdulatokkal megtörölte a kerek szemüvegét. – Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor feladod a harcot egy olyan csatában, amit ha megnyernél, elvesztenéd a háborút.
- Én inkább megpróbálkoznék egy békeszerződéssel, ahelyett, hogy az életemet egy hazugság köré építsem fel – mondta Rebeka egyenes háttal.
- Nem elég, ha te tudod a saját verziódat? – sóhajtott lesajnálón és lemondón a könyvtáros.
- Nem, hogyha az a következménye, hogy mások igazsága szabályozza az életem – Rebeka szemei csillogtak az indulattól.
- Az igazság az, hogy nincs chiped, én szóltam az intézetnek, hogy itt vagy – vallotta be a könyvtáros. – Tessék, itt az igazságod, mire mész vele? Így is úgyis visszavisznek.
Egy ideig farkasszemeztek, és hallgatták az útról beszűrődő, egyre közeledő lépteket.
Ötödik fejezet
Már mindenki mélyen aludt, mikor Rebekát felverte egy rémálma. A rendelői székben ült, nem tudott megmoccanni. Először olyan volt, mintha egy tükör lenne vele szemben, de csak a tükörképe moccant meg. Felállt, és felé tornyosult, aztán rávetette magát. A semmiből egy hurkos kötél termett oda, a hatalmas képmása kezébe, amivel aztán felakasztotta magát. Rebeka nem tudott moccanni. Megdermedve nézte, ahogy hatalmas képmás felakasztja magát. A saját nyaka körül is szorítást kezdett érezni. Először csak viszketett neki, aztán már fojtogatta.
Rebeka szeme felpattant. Gyorsan felült, és azonnal kivágódott az ágyából. A világ összeszűkült körülötte. Négykézláb kúszott a földön, és levegőért kapkodott, mint még soha. Összehúzta magát, és mikor már viszonylag normalizálódott a szívverése, és a levegőt sem hörgő hangok kíséretében vette, felhúzta magát az ajtófélfába kapaszkodva. A kezei hidegek és törékenyek voltak, ahogy feltápászkodott minden sokkal keményebbnek érződött a csontjainál, mintha azok épphogy nem roppantak össze. Lassan, bizonytalan léptekkel ment a fürdőig, ahol a hideg vízzel próbálta lemosni az arcáról a rémálom sápadtságát. Ivott néhány kortyot, aztán elzárta a csapot. A tükörképének sötét körvonalára meredve hallgatta a ház néma csendjét. Rátelepedett a kényelmetlen magány az egyetlen ébren lévő lakóra. A belélegezett levegő egyre nehezebb lett, legszívesebben sikított volna, de a torkában keletkezett valótlan csomó felfogta a hangot. Lekuporodott a csempére, és csak ült ott, hosszú percekig. Nem szedte össze magát, de végül felállt, és visszasétált a szobájába. Óvatosan becsukta az ajtót, nehogy zajt csapjon. Még mindig az álom hatása alatt volt, miközben az ágyához ment.
A sötétből hirtelen kinyúlt egy kar, megragadta, és magával szembe fordította Rebekát. Az éjszaka homályától csak egy körvonalat látott a lány, egy egyértelműen emberi körvonalat. A szoba levegője üveges lett körülöttük, mintha minden nagyon gyorsan lelassult volna. A sötét árny a lány felé tornyosult, aki elbizonytalanodott, hogy tényleg ébren van-e, vagy ismét egy álomkép gyötri. Úgy érezte, hogy a csuklója a szorítástól bármikor összeroppanhat.
- Segít... – Rebeka levegője megragadt a torkában, mint a túl cukros szirup.
- Idd ezt meg! – utasította az árnyember. A hangját hallva sokkal kevésbé lett ijesztő, ellenben annál valósabbá vált.
- Segítség! – Rebeka kiabálása távolinak hatott, még ő is alig hallotta.
- Idd meg! – az idegen nyújtott felé valamit. Aztán közelebb lépett. Rebeka lecövekelt. Szeretett volna hátrálni, de a levegő nem engedte. Az idegen keze megragadta, és háttal a mellkasához szorította Rebekát, miközben a másik kezében lévő kis üveget közelítette felé. Mikor már elég közel volt az üveg, Rebeka megfogta, a másik kezével belevájta a körmeit a támadója kezébe, és mindeközben felhúzta a térdét a fiú gyengepontjába. Nem sikerült elsőre, de azonnal megpróbálta újra. Másodjára sikerült pontosan és elég erősen belerúgnia, amitől az idegen elengedte, és hátrált egy keveset. Rebeka kapott az alkalmon, és leöntötte a támadó torkán az üveg tartalmát. Mind a ketten mozdulatlanul várták, hogy mi lesz.
- Ki vagy? – kérdezte Rebeka, a támadó felé tornyosulva.
- Ezt ne most – a fiú megdörzsölte az arcát, és feltápászkodott. – Először jussunk ki innen.
- Nem – Rebeka felkapott egy teljesen haszontalan porfogót az íróasztaláról.
- Erre nincs idő! – a fiú közelebb ment Rebekához, aki fenyegetően felemelte a tárgyat. – Az egy húsvéti nyuszi?
- Nem – Rebeka összehúzta a szemöldökét, majd megnézte, mit fog a kezében. – Az, de nem ez a lényeg. Mit akarsz?
- Hogy tedd le azt a húsvéti nyuszit, és gyere utánam – a fiú közelebb lépett.
- Nem teszem le a nyulat – jelentette ki Rebeka. – Előbb mondd meg, hogy miért törtél be, és miért akarod, hogy veled menjek!
- Ha nem jössz velem, akármelyik percben ideérhetnek a társaim, akik nem fognak ilyen türelmesen kérni. Leütnek, és már visznek is el – hadarta az idegen.
- Nem bízok meg egy vadidegenben! – kiabálta suttogva Rebeka.
- Ne, kérlek ne játsszuk ezt, menjünk, mert már bejöttek a házba, és így is rizikós a kijutás. A lötty miatt, amit megitattál velem, átálltam a te oldaladra, később kifejtem, hogy hogy is működik pontosan, de most nincs időnk! A megbeszéltek szerint két perc múlva kéne kint lennem, legkésőbb. De mivel a terv bebukott, ezért értünk jönnek.
- Nem győztél meg – makacskodott Rebeka.
- Én kedves és türelmes voltam – mondta a fiú, miközben kivett valamit a zsebéből, és egy hirtelen mozdulattal Rebeka karjába szúrta. A lány izmai ettől azonnal elernyedtek, a fiú pedig időben elkapta, mielőtt még a földre esett volna, és a karjaiba vette, olyan természetességgel, mintha ez mindennapos lenne. Úgy látszott, tökéletesen ismeri a járást a házban. Villámgyorsan lefutott a lépcsőn, és elbújt a konyhapult mögött. Rápillantott a sütőn lévő órára. Lejárt az ideje. A bejárati ajtó svájci óramű pontossággal kinyílt, és nagyon halkan bejöttek a hívatlan vendégek. A fiú ott kuporodott józan ész nélkül a konyhában, az ájult Rebekát tartva. Erősen koncentrált, hallgatózott és számolt. Összpontosított az ajtók nyitódására, a nagyon halk lépésekre. Türelmesen kivárt, megállapította a neszekből, hogy ki hol van a házon belül. Csak két ember mozgását nem hallotta a csapatából. Egy a ház előtt és egy a hátsókertben vár, a megbeszéltek szerint. Érezte, hogy tovább nem húzhatja az időt, most kell indulnia. Nesztelenül, de gyorsan felállt, és Rebekát ugyanígy emelte fel. Az is nesztelen és gyors volt, amikor a lány homloka találkozott a konyhapult hegyes sarkával. A fiú hosszú lépésekkel, nagyon halkan ment. A kerti kapu és a bejárati ajtó között állt fél úton egy gyanús fekete ruhás alak. Közelebb lépett a fiúhoz, aki a karjaiban tartotta a mogyoróbarna hajú ájult lányt.
- Megfognád egy kicsit Márk? – kérdezte a fiú.
- Persze – a gyanútlan nyúlánk fiú átvette Rebekát. – A többiek?
- Mindjárt jönnek, csak rendet raknak, meg ilyenek... – mondta a fiú, és lazán elővett a farzsebéből egy sokkolót, amit a társához szorított. A másik kezével elkapta Rebekát, aztán, mikor már régi barátja a földön feküdt, hercegnőként cipelve a lányt átlépett felette.
- Semmi személyes – mondta a földön fekvőnek, és már ment is célirányosan az erdő felé. Már jó ideje ismeri csapattársát, ezért azt is tudja, hogy mi a véleménye erről a szövegelésről. Semmit sem enyhít a körülményeken egy odaszúrt „semmi személyes.”
Hatodik fejezet
Rebeka egy korhadó fatákolmányon tért magához az ájultságból. Vele szemben ült egy sötétszőke hajú, nagyjából húsz év körüli srác.
- Te vagy az! – Rebekának azonnal beugrott, hogy honnan ismerős neki ez az arc. – Te voltál az, aki tegnap kinevetett! Egy lánnyal sétáltál, és kinevettetek a hátam mögött.
- Fantasztikus memóriád van – bólintott a fiú. – Jól aludtál?
- Hol vagyok? – kérdezte Rebeka.
- Egy ezer éve elfeledett vadászlesben – a fiú megütögette az idő által megcsócsált fát.
- Ki vagy? – Rebeka nem akarta, de a kérdések csak úgy záporoztak belőle. – Kikkel törtél be? És mégis miért? A családomat ugye nem bántottátok?! Nekik nem lett semmi bajuk?
- Jól vannak – bólogatott a fiú. – Csak veled van dolgunk.
- Ezt hogy értsem, azon túl, hogy a családom biztonságban van? – Rebeka kicsit fellélegzett.
- Úgy, hogy érted törtünk be – válaszolt a fiú.
- És mégis miért? – kérdezte Rebeka. – Mondj el mindent, kicsit bővebben!
- Igenis – bólintott gyorsan a fiú. – A társaimmal törtünk be hozzátok. Már nagyon régóta egy csapatot alkotunk. Nincs neve az alakulatunknak, de leggyakrabban összekötőként szoktak emlegetni minket. Te is olyan vagy, mint mi. A legegyszerűbben úgy tudom megfogalmazni, hogy mi vagyunk a közös pont két világ között. Mind a kettő ebben a dimenzióban van, ne gondolj túl bonyolult rendszerre. Az egyik világ az, amelyikbe beleszülettél, a magukat-látók világa. Ez a világ tudomást sem vesz az érem másik oldaláról, ahogy ezt megtapasztalhattad a hétköznapjaidban. Ha egy abba a világba tartozónak mondanám el ezt, amit most neked, valószínűleg üres süketelésnek bélyegezné meg. Te viszont tudod, hogy nem a teljes valóság az, amiben éled a mindennapjaidat. Ennél több van a világon, és azt a többet nem találod meg a térképeken. Az érem másik fele a mindent-látóké. Ők látják a magukat-látókat, viszont azok nem látják őket. Innen ered a logikus elnevezésük. Te és én, és a csapatom, egyikbe sem tartozunk, annak ellenére, hogy mindent látunk. Túl emberiek vagyunk hozzá. Egyszerre vagyunk része mind a két világnak.
Rebeka bólintott, annak jeléül, hogy eddig minden tiszta.
- Azért akartatok elrabolni, mert olyan vagyok, mint ti? – kérdezte a lány.
- Ez is része a történetnek – mondta a fiú. – Meg lettünk bízva az elrablásoddal.
- Miért is? -kérdezte Rebeka.
- A királynő hallott rólad, a mindent látók királynője. Felkeltetted az érdeklődését, és egy tündéren keresztül invitált téged a nagy lakomájára, amit minden évben megrendez. Ez csupán egy barátságos meghívás, de mégis van valaki az alattvalók között, akinek mindez gyanakvásra adott okot. Nem is gyanakvásra, inkább úgy fogalmaznék, hogy pánikol attól, hogy téged tesz meg a trónörökösének a királynő, és nem őt. Először a megöléseddel bízott meg minket, de azt nem vállaltuk. Így abban egyeztünk meg, hogy elrabolunk téged.
- Hogy aztán ő öljön meg? – vágott közbe Rebeka. – Sokkal jobb...
- Nem ilyen száraz a történet! – rázta meg a fejét a szőke fiú. – Nem tudna megölni, nem képes rá, de természetesen nem lenne gyengéd hozzád.
- A királynő sejt bármit is? – kérdezte sóhajtva Rebeka.
- Nem – válaszolt a fiú.
- Miért segítettél nekem? – kérdezte a gondolatok rövid csendje után Rebeka.
- A varázsital, amit megitattál velem, azt a célt szolgálta volna, hogy mi feltűnésmentesen kihozhassunk a házatokból.
- Szó nélkül engedelmeskedtem volna, ha megiszom?
- Valószínűleg – bólintott a fiú. – Azonnal belém szerettél volna.
- Nem – vágta rá Rebeka, mintha ez egy ösztönös reakció lett volna a részéről.
- Velem így történt – sóhajtott a fiú, és kerülve Rebeka tekintetét a távolba nézett, miközben a tarkóját dörzsölte. – Beléd szerettem.
- Nem is ismersz! – mondta Rebeka, szavaival a meglepettség csendjét ketté hasítva.
- Pontosan tudom, hogy nem ismerjük egymást, de ez nincs a kívánt hatás feltételei között.
- De, ha tudod, hogy bájital hatása alatt vagy, akkor miért szöktettél meg? – kérdezte Rebeka összezavarodva. – Nem mintha nem örülnék a segítségednek, pont jól jött, de ez őrültség!
- Az – bólintott a fiú és az erdőt pásztázta. – Nem tudom le tudnám-e küzdeni, és ez a lényege, azt hiszem.
- Sajnálom, de nem tudom viszonozni az érzéseidet – mondta Rebeka. – De gondolom nem ér meglepetésként.
- Valahogy sejtettem – nevetett a fiú.
- Van valami a fejemen? – kérdezte Rebeka.
- Tessék? – vonta fel szemöldökeit a fiú.
- Itt a homlokomon látsz valamit? – Rebeka egy csúnya horzsolásra mutatott, amire már rászáradt a vére. – Fáj.
- Csak egy karcolás – legyintett a fiú.
- Elmegyek a királynőhöz – jelentette ki Rebeka rövid csend után. Arra jutott, hogy nála biztonságban lenne.
- Elkísérlek – vágta rá a fiú.
- Nincs szükségem testőrre – ellenkezett Rebeka.
- Fogalmazok másképp: nincs hová mennem, és amíg a szer hatása alatt vagyok, nem tudok olyat tenni, amivel árthatnék neked. Ráadásul a királynő meg tudja szüntetni a szer hatását, és akkor elmondhatom a társaimnak, hogy rávettél erre.
- Rávettelek? – vonta fel szemöldökét Rebeka.
- Kihasználtál – bólintott határozottan a fiú.
- Miért nem tudsz sehová menni?
- Anyám az alakulatunk vezetője, így a család oltalma esélytelen az esetemben.
- Apukád?
- Nem akarok egy temetőben lógni – húzta a száját.
- Sajnálom... – sütötte le a szemét Rebeka. – Részvétem.
- Köszi – mosolygott a fiú kellemetlenül.
- Akkor menjünk – tápászkodott fel a lány, aztán kezet nyújtott a fiúnak. – Lévai Rebeka vagyok.
- Berlos Zsombor – mutatkozott be a fiú is.
- Nagyon remélem, hogy nem versz át – tette hozzá Rebeka.
- Én csak azt remélem, hogy megjegyezted a nevem, és nem felejted el útközben. Kínos lenne, ha napokig azon agyalnál, hogy hogyan szólíts meg...
- Örülök a szerencsének, kedves...
- Zsombor – fejezte be a fiú, majd rájátszott egy kézcsókkal, és nevetve elengedték egymás kezét.
- A térképem otthon maradt – mondta Rebeka.
- Nem lesz rá szükség – mondta magabiztosan Zsombor, miközben lekapaszkodott a kevés léces létrán. - Ismerem az erdőt, mint a tenyeremet.
- És az alakulatod mikor fog ránk találni? – Rebeka még mindig kételkedett a friss szövetségesének hitelességében.
- Ha egy helyben maradunk, túl hamar – Zsombor a vadászles mellett állva nézett fel a lányra. – Nincs túl sok lehetőséged. Ha ott maradsz, a többiek megtalálnak. Elindulhatsz egyedül is, de követni foglak. Esetleg velem is jöhetnél, ha már eddig elhoztalak. Én megvárlak itt lent, merthogy ebből a helyzetből te vagy az egyedüli, aki rosszul jöhet ki. Én ráérek.
Rebeka visszafogva az indulatait lemászott a létrán, aztán megállt a nála egy fejjel magasabb fiú mellett.
-Ne csinálj úgy, mintha szívességet tennél nekem! – Rebeka összefonta maga előtt a karjait. – Nem kértem, hogy raboljatok el.
A gallyak által elfedett ösvényen indultak el, viszonylag gyorsan haladva. Mind a ketten csendbe burkolództak. Rebeka újra és újra összetette magának Zsombor történetét a világokról, és az elrablásáról. A felmerülő kérdéseire először magától próbált meg választ találni, de egy idő után feladta.
- Ha nem ölhettek meg, és a megbízó sem, akkor hogy is van ez az egész? – tette fel végül a kérdését. – Mit akar velem csinálni?
- Mi nem gyilkolhatunk sem közvetlenül, sem közvetetten – kezdett bele a mesélésbe Zsombor, amitől fokozatosan valami furcsa vonás jelent meg az arcán. Olyan biztonságos boldogság, amit kevesek arcán lehet felfedezni. – De ez nem egyenlő azzal, hogy nem tudunk ártani másoknak. A megbízónk ezt használta ki, és kidolgozott egy tervet, amivel tönkre tehet téged. Ehhez te is kellesz neki, ugyanis csak te tudod megtalálni a gömbödet. Mindenki csak a saját pillanat gömbjét tudja megtalálni, másét nem. De ha már megszerzett téged, akkor a valódi pillanatod is az övé lehet. Csak erre a pillanatra vár – Zsombor elnevette magát a saját gyenge poénján, majd profin folytatta a magyarázást. - Hogy ha az megvan, akkor tudni fogja, mikor sújtson le.
- Kifejtenéd még egy picit érthetőbben? – Rebeka már annyit leszűrt az egészből, hogy élve van rá szükség.
- Az órát percekre lehet bontani – kezdett bele máshogy a fiú. – A perceket másodpercekre, azokat tizedekre, századokra, és így tovább bontogathatod a végtelenségig. A pillanat az, amit matematikailag lehetne tovább osztani, de érzékelésileg az a legkisebb időegység, amit fel tudunk fogni. Minden emberhez tartozik egy konkrét pillanat, amikor az élete egy lezáró-kezdő fordulóponthoz érkezik. Az abban a pillanatban átélt lelki állapotod fog végig kísérni az egész további életeden. A bekövetkezte után elméletileg már képtelen vagy megváltozni, és minden napod az emlékekből indul ki. Az érzéseid is csak emlékek lesznek. A pillanatod előtt még vegyülnek, de aztán már csak szimplák lesznek... Például, ha a pillanatod előtt vagy még. Elolvasol egy könyvet, ami kivált belőled érzéseket. Néhány évvel később, még mindig a pillanatod előtt, újra elolvasod, és akkor mást fogsz érezni, de még benned lesznek az első olvasás utáni érzéseid... Viszont, ha ezt a valódi pillanatod után teszed meg, akkor a második olvasásod ugyanazokat az érzéseket váltják ki belőled, mint az első olvasás. És ez mindenre érvényes. Elméletileg a pillanat után az addig megszerzett tapasztalataidat használod fel.
- Elméletileg? – Rebeka tekintetét a fiúra emelte.
- Nekem mindenki ezt mondta.
- És elhiszed? – megálltak.
- Nem tudom – sóhajtott Zsombor. – Ez nem fekete-fehér. Van, hogy teljesen egyértelműen minden részlet a helyén van, mikor erre gondolok, de sokszor csak nyakatekert zagyvaság.
- Értem... És az én pillanatomat akarja megszerezni? – terelte vissza a témát Rebeka.
- Mivel a gömbök kódolva vannak, és csak a tulajdonosuk találhat rá, szüksége van rád, hogy megtalálja.
- Hogyan találnám meg? – Rebeka agyában a gondolatok egymást lökdösve formálódtak kérdésekké.
- Az erdő egyik szegletében vannak a maradandóság buborékjai – mondta tovább Zsombor. – Ha valaki közel megy a sajátjához, akkor az ragyogni kezd, és ahhel nyelven, az erdőtjárók írásával kirajzolódik benne a pontos dátum. De azt csak az erdőtjárók tudják elolvasni, akikből egyre kevesebb van, és a ma is élőket nehéz rávenni a titok felfedésére... Hát még a holtakat!
- Kik az erdőtjárók? – kérdezett rá Rebeka.
- Egy szörnyen sznob népség – sóhajtotta ki a szavakat Zsombor.
Rebeka gondolatainak zajában haladtak tovább. A fiú hagyta, hogy a lány mindent letisztázzon magában, de egy órával később megtörte a csendet.
- Nincs mit ennünk.
- Ez egy jó meglátás – emelte fel a fejét Rebeka.
- Mit szólnál hozzá, ha amellett, hogy kaját szerzünk, nyernénk egy kis időt is? – Zsombor megállt, és lazán csípőre tett kézzel fordult Rebekához.
- Mire gondolsz?
- Van egy motorom, Szilvia, akivel sokkal hamarabb odaérnénk, amennyiben varázsszert használunk – mondta Zsombor. – Ha visszamegyünk a városba, tudunk enni is, és motorral felgyorsíthatnánk a halottasmentes tempónkat.
- Honnan tudjam, hogy ez az egész nem egy nagyobb terv része? – kérdezte gyanakodva Rebeka. – Az, hogy elviszel a városba, és a szövetségesemnek állítod be magad.
- Ne legyél ilyen paranoiás! – lépett hozzá egy lépéssel közelebb a fiú. – Nincs semmi biztosíték az ellenkezőjére, de a helyedben mégis velem jönnék. Az éhezés nem jó dolog.
- Jó, menjünk – legyintett Rebeka, és követte Zsombort, mivel már egy ideje nem evett. Úgy volt vele, hogy ha ez egy nagyobb tervnek a része, az, hogy a fiú a bizalmába férkőzik, hogy aztán majd átverje, akkor inkább jobb állandóan résen lenni és gyanakodva belemenni a tervbe. Ő eljátssza, hogy bízik Zsomborban és követi. Ha így szorult helyzetbe kerülne majd megoldja kreatívan. Ha meg tényleg igazat mond a fiú, akkor nincs nagyon más esélye a további életveszélyes helyzetek elkerülésére.
- Jó sokat jöttünk – mondta Zsombor, mert szerette volna elkerülni azt a csendet, ami az eddigi úton közéjük telepedett. – Ha elfáradtál, csak szólj, és megállunk pihenni.
- Mindenképpen – mondta Rebeka.
Zsombor megérezte rajta, hogy nem igazán értékeli a beszélgetés kezdeményezését. Rebeka elkapta a fiú tekintetét, benne a saját goromboságát tükröződve. Az oktalan rosszindulatától mintha a lelkiismerete felfúvódott volna, mint egy lufi, és pukkanásra készen rálebegett a lány szívére.
- Komolyan van egy robogód? – próbálkozott Rebeka a lufi leeresztésével.
- Nincs robogóm – rázta a fejét Zsombor, majd tettetett komolysággal Rebeka szemébe nézett. – Motor. Ne sértegesd.
- És Szilvia...?
- Igen, ez a neve – a fiú jobban furcsállta a lány értetlenségét, mint a lány a motor nevét.
- Miért pont Szilvia?
- Ha meglátod, érteni fogod – Rebeka csak bólintott erre.
- És van nálad valami fegyver? – terelte a témát a lány.
- Van – bólintott Zsombor.
- Milyen fegyverek? – kérdezte tovább Rebeka.
- Egyszerűek – a fiú elővett a dzsekije belső zsebéből egy apró szerkezetet, amit leginkább egy bicskához lehet hasonlítani. – Ennek a belsejében egy fogpiszkáló van, bénító méreggel befedve. Éppen annyira erős, hogy a szerveket nem bénítja meg, viszont az izmokat igen.
- Hogyan működik? - Rebeka megállt Zsomborral szemben, aki szétnyitotta a fegyvert, és megmutatta neki a vékony, hegyes végű pengét, ami egy zsugorított, keskeny nyílra emlékeztette a lányt.
- Ez nem is fogpiszkáló – jegyezte meg Rebeka. – Ne sértegesd!
- Csak egészséges negatív kritikát használok – nevetett Zsombor, és összezárta a fegyvert.
- Mindjárt kedvesebbnek tűnsz ettől – nevette ki Rebeka, aztán a fegyverre szegezte a tekintetét. Egy kicsit megsajnálta a fiút, amiért teljesen elszúrta a küldetését, és ezzel a saját csapata kárára segít neki.
- Észre sem vetted, hogy elvettem – jelentette ki Rebeka, miközben kivette Zsombor kezéből az apró fegyvert, majd a saját zsebébe rakta.
- Csak menjünk tovább – mondta Zsombor, beletörődve abba, hogy az irányítás semmiféle formája nincs a kezében.
Fél órán át battyogtak az erdő zöld lombkoronái alatt. Minden lépéssel egyre lejjebb hervadt a mosoly az arcukon. Vonszolták magukat, teljesen kedvetlenül, amit nem is próbáltak mű jókedvvel elfedni.
Zsombor hirtelen valami távoli zajra kapta fel a fejét, ami megtorpanásra késztette.
- Hallottad? – nézett fel Rebeka is.
- Messziről jött – hallgatózott Zsombor.
- Ők azok? – fürkészte a lány a feszült arcot. – A csapatod?
- Nem tudom – rázta meg a fejét Zsombor. – De ne várjuk meg, amíg kiderül.
Rohanni kezdtek, eszelős tempóban, de így sem tudták, hogy mikor távolodnak el eléggé. Rebeka lassulni kezdett, és közben lázasan kutatni kezdett a zsebében.
- Nem lehet! Nem hagyhattam el! – káromkodva szitkozódott egy keveset, aztán megállt, hogy stabil helyzetben előkotorhassa a miniatűr fegyvert.
- Rebeka, gyere már! – kiabált rá Zsombor.
- Azonnal – szólt vissza a válla fölött Rebeka. – Hogy működik ez a szarság?!
- Rebeka! – a fiú hangja egyre hisztérikusabbá vált.
- Máris! – kiabált vissza Rebeka idegesen, miközben remegő kezekkel vizsgálta a fegyvert. Ahogy össze-vissza forgatta az ujjai között, benyomott rajta egy alig látható gombot. A következő pislogására az apró nyílhegy a szemöldöke fölé fúródott.
- Gyere! – Zsombor visszafutott érte, és megragadta a karját, hogy hatásosabbam bírja futásra a lányt. Már hallgatózni sem kellett, tökéletesen lehetett hallani a sietős lábak dübörgését. Zsombor egyre biztosabb lett abban, hogy patadobogást hall. Ha patadobogást hallasz lóra gondolj, ne zebrára... Közülünk, az összekötők közül senki sem tud lovagolni, ezek biztosan nem az összekötők, akár ló, akár zebra, vagy szamár... biztosan nem ők azok.
- A fogpiszkáló a fejembe fúródott! – sipította Rebeka, amire Zsombor egy tömör káromkodással reagált. – Nem érzem, hogy bénulok. Mennyi időm van, mielőtt hat? Már kezdek zsibbadni. Neb élzeb a szábat.
- Ennyi idő – sóhajtotta a fiú, és visszatartotta a további megjegyzéseit. Elővett egy ugyanolyan apró nyílhegyes fegyvert, és Rebekát a háta mögé tolva várt. A fák között már látta is a feléjük száguldó állatot. Egy torz, arctalan vaddisznó. Zsombor felemelte a bicskaformájú fegyvert, és kivárta, amíg elég közel kerül, és biztosan célba talál a nyíllal. Egyenesem feléjük tartott, és három méterrel előttük esett össze. Vonaglott egy keveset, aztán porszemekre esett szét, és eltűnt.
- Mi...? – Rebeka nem tudta befejezni, teljesen elzsibbadt az arca.
- A csapatom küldte – magyarázta Zsombor. – Most szétfoszlott, de nemsokára ismét utánunk küldik. Egyszerűbb így megkeresni minket, mivel, ha elér minket, akkor „odavarázsoldunk” a csapatomhoz.
- De könnű elbusztitani – mondta Rebeka.
- Az meglehet – bólintott Zsombor. – De hallottál már a hidráról? – Rebeka bólogatott. – Ez is olyan. Csak ha ezt elpusztítod, nem a feje többszöröződik, hanem a teljes lénye. Most egy volt, következőnek kettő lesz.
Rebeka bólintott, de nem tudta visszaemelni a fejét, és érezte, ahogy a lábai remegnek. Már kezdett közeledni a földhöz, amikor Zsombor elkapta, és feldobta a széles vállára, mint egy zsákot, és nem éppen a helyzet magaslatán, futni kezdett. Fejben számolta, hogy hány méter van még előttük a céljuk eléréséig. Rebeka még tartotta a fejét, és figyelte a zötykölődő tájat, de egyre nehezebben ment neki. Mégis minden erejével küzdött. Csak arra tudott koncentrálni, hogy győznie kell, de mindeközben az akarat erejének folyamatosan beszéltek az emlékei. Akkor is harcolt, amikor nem volt semmi csata. Most is eluralkodott rajta az az érzés, amit egész életében nem akart tudomásul venni. Csak most szó szerint üldözik.
Egy emlékkép úszott fel részleteivel a többi közül: Nagyjából második osztályos lehetett akkor. Egész nap azt a két lábon járkáló, sovány medvét leste, aki az iskola területén bandukolt. Csak lézengett a folyosón, mindenki figyelmét elkerülve. A hosszú szünetben, mikor mindenki más barátkozott és játszott, Rebeka felállt az asztalától, és kiment az udvarra a medvéhez. Beszélni kezdett hozzá, de a medve csak bólogatni, illetve fejet rázni tudott.
- Szomorú vagy? – „Igen"
- Eltévedtél? – „Igen”
- Felvidítsalak? – „Igen”
- Mit szeretsz csinálni? – „vállvonás”
- Én a táncolástól mindig boldog leszek. Szeretsz táncolni? – „Igen”
A nyolc éves Rebeka felemelte a sovány medve mancsát, aki dallamosan brummogni kezdett. Együtt táncoltak az udvaron, és lassan mindenki figyelmét magukra irányították. Rebeka is énekelni kezdett a medvével, aki egyre feldobottabb lett, és néha fel is nevetett. A táncműsort az egyik tanára szakította félbe, és megkérte, hogy ne provokálja tovább magát.
- Én csak táncolok a macival, hogy jó kedve legyen!
- Milyen maci?!
- Vele! Nincs más maci itt, csak ő.
- Ne legyél szemtelen!
- Én nem vagyok! A maci eltévedt, és felvidítottam, úgy, hogy táncoltam vele.
- Elég ebből, gyere utánam!
- Mennem kell – a kislány, akinek korához képest nagyon komoly arca volt, a medvéhez fordult, akit csak ő látott. – Köszönöm a táncot! – pukedlizett egyet. – Remélem minél hamarabb hazajutsz!
- Azt mondtam, elég! – a tanár megragadta Rebeka csuklóját, és maga után húzta, egészen a tanáriig. A szüleit is behívták, és ő ott ült a háttérben, amíg a felnőttek beszéltek.
- Mindig mond nekünk mindenfélét – Rebeka anyukája nem aggódott különösképpen. – Élénk a fantáziája, de nem hinném, hogy ez gondot okozna. A nővéremnek is rengeteg képzeletbeli barátja volt, és most Franciaországban dolgozik, egy nagy cég kapcsolattartójaként.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy Rebekát megtanítják a kis barátai franciául?
- Nem, csak azt, hogy a fantáziája nem hátráltatja. Ő egy nagyon okos kislány, és sokra viheti.
- Nézzék. Rebeka gondolatai állandóan elkalandoznak, le van maradva a korosztályához képest. Csapnivalóan olvas, a matekban is rossz. Még rajzórákon sem mutatkozik meg az, hogy ő kiemelkedően kreatív lenne. Nem nyitott, nem barátkozik...
- Ő egy különleges gyerek – védte meg az apja.
- Ne védelmezzék ennyire! Ha továbbra is elsiklanak a gyermek hiányosságai felett, nem lesz belőle francia kapcsolattartó. Igenis, a kezükbe kell vegyék az irányítást, mielőtt elharapóznának a dolgok a gyerekkel kapcsolatban. Nem dughatják a fejüket a homokba. Első lépésnek egy profi pszichológust javasolnék, és próbálják meg kinyomozni a családja kórtörténetét.
- Az nem fog menni... – Gábor hátrapillantott a kislányra, aki a székben fordítva ült, és a fejjel lefelé szemlélte a beszélgetést.
- Ha nem látjuk, hogy fejlődik, akkor évet kell ismételnie. Legalább olvasni tanuljon meg, az ég szerelmére! Nem engedjük át harmadikba, ha úgy olvas fel egy verset, mint aki sosem látott betűket.
- Nem lehet, hogy van valami más oka ennek? – kérdezte aggódva Rebeka anyja. – Az egyik barátnőm mesélte, hogy az ő unokahúga is küszködött az olvasással, és az orvosok valami disz... valami tudományos magyarázatot találtak rá.
- Derítsék ezt ki maguk, ettől függetlenül fejlődést kell mutatnia.
- Megteszünk mindent – bólintott Gábor. – Viszont kérem, ne hagyja, hogy a ma történtek hatására piszkálni kezdje a többi gyerek Rebekát.
- Eddig is piszkálták, nem tudom tehetek-e ez ellen bármit...
- Mit keres maga gyerekek között?! – ocsúdott fel Rebeka anyja, akinél betelt a pohár. – Nekem leszakadna a bőr az arcomról, ha annyira gerinctelen lennék, mint amilyen maga.
- Menjünk Erika! – Gábor levette a székről Rebekát, és maga előtt tolta ki őt és feleségét az irodából. – Elnézést az előbbiért, és köszönjük a tanácsokat.
- Bármikor – mosolygott, és megigazította a tárgyakat az asztalán