A Tigris és a Lány

A nap perzselően sütött a vadon felett, szikrázó sugarai bevilágították az erdő zugait. A fák lombjai sok helyen megszűrték a vakító fényt, de akadtak védtelen foltok is. A vadon közepébe szigetként ékelődő kis tisztás is ilyen volt. Úgy tűnt, mintha haragban lett volna a környező fákkal, akik nem akartak sem árnyat, sem védelmet nyújtani. Szorosan összefonódtak, áthatolhatatlan erődöt alkottak a kietlen tisztás szélén.

Csupán a Lány mozdult. A fű szárazon tört talpa alatt, ahogy a körkörösen kitaposott ösvényt rótta vég nélkül. Fejét leszegte és csak ment. Ment tovább. Néha zavartan feltekintett, mintha kiutat keresett volna. Olykor állatias hangon felüvöltött, majd szívet tépő zokogással menetelt tovább a semmibe.

Nem lehetett megmondani mióta volt már ott. Talán az idők kezdete, vagy csupán élete kezdete óta. Léptei lassultak, zokogása el-elcsuklott. Végül megállt, kimerülten térdre rogyott. Fejét a fűbe fúrta, szavai nyüszítettek.

• - Segíts! Segítsen valaki! Kérem…
•  

A csend átható volt és üres. A Lány megnyugodni látszott.

• - Itt maradok. Így marad minden. Nem megyek tovább. Nincs erőm.
•  

Leült a tisztás szélére és várt. Maga sem tudta mire.

A Tigris ekkor jelent meg a fák között. Megállt, lustán körülnézett.

A Lányt eddig nem zavarta az őt körülvevő, kissé álomszerű világ. Most szorongás töltötte el.

A Tigris kimért, feszes mozdulatokkal sétált fel-alá. Lépései puhák, ruganyosak, hangtalanok voltak. Teste erőt és tökéletes önuralmat sugárzott. Szemének mély tüze messzi idők bölcsességét hordozta. Lényéből nyugalom áradt, vadsága mégis tagadhatatlanul jelen volt minden rezdülésében. Érezte a másik ideges vibrálását. A félelmet.

A Lány szíve úgy verdesett bordái között, mint a kalitkába zárt madár. Tenyere izzadt, szeme riadtan rebbent a Tigris minden mozdulatára. Őt nézte.

• - Belém lát - gondolta a Lány.
•  
• - Persze, hogy látlak - felelt a Tigris.
•  
• - Nem ismersz - mondta a Lány.
•  
• - Ismerlek, ahogy bárkit e vadonban, aki a szemembe mer nézni. Te megtetted. Ez az első lépés - felelt a Tigris.
•  
• - Első lépés? Mihez? És ki vagy te egyáltalán?! - kérdezte zavartan a Lány.
•  
• - Te hívtál és nem tudod? A segítséged vagyok. A lelkiismereted. A térképed. Lehetőség, hogy szembenézhess önmagaddal. Máshogy nem találhatsz ki innen.
•  
• - Miről beszélsz? – kérdezte a Lány.
•  
• - Az árnyaidról, amik fogva tartanak. Te vadállatnak hívod, talán ezért is juttattad magad ide, a vadonba. Benned élnek. Üvöltenek, néha kitörnek. Bántanak másokat, de legfőképp téged. Végül belülről tépnek szét- felelte a Tigris.
•  

Mélyen a Lány szemébe nézett.

• - De nekem nincs is... Én csak... - hebegte a Lány. Zavart, szomorú hallgatásba süppedt.
•  

Csend lett. Feszült, várakozó, izzó csend. A Tigris lefeküdt a tisztás körül álló hatalmas fák árnyékába. A magas fű meghajolt alatta, teste mégis oly könnyednek tűnt, mint a hálóból szőtt lepel.

A Lány vele szemben, a tisztás másik oldalán ült. A Tigrist figyelte.

• - Mit gondolhat rólam?- tette fel magában a kérdést.
•  
• - Semmi rosszat - felelte a Tigris. – Te, TE vagy. Nem mondtam, hogy rosszabb lennél másnál. Azt sem, hogy jobb másnál. Senki sem jobb másnál. Egyszerűen csak más. Ez így van rendjén.
•  
• - Rendben van, tudok a bennem élő vadállatról - mondta a Lány piruló arccal, a Tigris szemébe nézve. - Régóta küzdök vele és mindannyiszor én maradtam alul. Ez van. Nem tehetek ellene semmit! - támadott a Lány.
•  

A Tigris elmosolyodott. A Lányt bosszantotta, ha kinevetik. Érezte a lassan erőre kapó, gyomrából előkúszó haragot. A Tigris nyugodt maradt.

• - Mindig van mit tenni, hisz minden változik. Egyik küzdelem sem lehet pontosan olyan, mint a másik. Te sem vagy ugyanaz ma, mint tegnap voltál. Minden egyes küzdelem után, a kudarc után is, bölcsebb leszel. Az időnként benned tomboló vadállatot el lehet altatni.
•  
• - Elaltatni, vagy eltüntetni? – billentette oldalra fejét a Lány.
•  
• - Mindegy, ha örökre szól – felelt a Tigris rezzenéstelen.
•  
• - De mit tehetnék?! Hogyan?! Tudsz nekem segíteni?- kérdezte a Lány, miközben haragja tehetetlen kétségbeeséssé változott.
•  

Prédának érezte magát a Tigris mindent tudó, szikrázó szemében. Pedig nem bántotta. Csak azt akarta, hogy a Lány jobban féljen tőle, mint saját vadállatától.

• - Ez az egyetlen esélye… - gondolta a Tigris. – Már ha valóban akarja. Sokan buktak már el előtte… De volt, aki nem…
•  

A Lány feszengett. Nem szerette, hogy lelke áttetsző vízcseppé vált a másik szemében. Idegesen oldalra pillantott. A Tigris lustán nyújtózott egyet. A Lányra nézett.

• - Kaphatsz segítséget, de küzdened neked kell. A fa is maga termi gyümölcsét, nem hullik zamatosan az égből – mondta a Tigris. - Felkészültél?
•  

A Lány bólintott.

• - Neked adom a szeretet erejét. Ha jól használod, sokat segíthet. Te most tigrisnek látsz engem, pedig a bennem tomboló vadállatot már megszelídítettem.
•  

A Lány tágra nyitotta szemét.

• - Szerinted miért nem faltalak fel eddig? - kérdezte végül kajánul a Tigris.
•  

A Lány halványan elmosolyodott. A Tigris mély tekintetében türelmet és végtelen szeretetet látott. A tisztáson megpihent a csend. A Tigris körül forrón reszketett a levegő, ahogy kimérten felé lépdelt. A Lány szíve ismét a torkában dobogott, tenyere izzadt, míg a találkozásra várt, pedig már nem félt. Szemét lehunyta.

Puha érintés burkolta be hirtelen, melegétől átforrósodott bőre. Úgy érezte, mintha sok ezer szerető kar ölelné át. Aztán csak a nyugalom maradt.

• - Nyisd ki a szemed! - szólt az ismerős, simogató hang.
•  

A Lány felnézett, egyenesen egy izzó tigrisszempárba. De ezek a szemek nem az ő Tigriséhez tartoztak. Egy másik lány állt előtte. Csupán szívük közös dobbanása mutatta EGYségüket.

• ­- Ki vagy te? - kérdezte a Lány.
•  
• - A te Tigrised - felelte a szemben álló.
•  
• - Eddig nem ilyen voltál - mondta a Lány.
•  
• - Csak te nem láttál ilyennek. Az is én vagyok, amilyen rég voltam, és ez is, akit félelmed árnya takart előled - felelt a Tigris.
•  

A Lány körülnézett a tisztáson. Csodálatos világ tárult a szeme elé. Mintha először látta volna az ős öreg, hatalmas fákat, az illatos bokrokat, a virágokat, a színes madarakat.

• - Ez a szeretet ereje? - kérdezte a Lány.
•  

• - Igen, és a te erőd, együtt. Ez az út eleje. Elindultál rajta, de a neheze csak ezután kezdődik. Ne add fel! Kérj segítséget, s járd végig az ösvényt!
•  

A Lány végre megérezte az erőt, ami mindig is benne volt. Az erőt, ami körülölelte őt. Nincs többé egyedül. Mire csillapodó érzései elsimultak, már magában állt a réten. Körülnézett a tisztáson, ahol egyenes, tiszta tekintetétől a fák hirtelen szétnyíltak, s a Lány határozott lépésekkel elindult az úton.