Volt egyszer, az idők derekàn, egy kis olajlàmpás. Egy elhagyatott, fehérre meszelt, alacsony hàz falàn lógott. Régen kifogyott màr belőle az olaj. Az utcafronton lèvő, ablak mellè volt felszögezve, közel a hàz sarkàhoz. Fekete fémtartó rögzìtette a hàzhoz. Abban helyezkedett el, az üvegből kèszült, karcsú nyakú teste.
A hàz előtt nem volt kerìtés. Csupán a fal oldalàból indult ki, a barna ütött - kopott fakapu, és a kaput, szorosan követő, zàrt deszkasor. Az ablak alatt húzódott a jàrda. Ferdén lerakott kockakövekkel, akàr egy betonba szabdalt, szèdülő, mozdulatlan patak.
Ott jàrtak el nap, mint nap a járókelők, de soha, senki sem pillantott fel a kis làmpàsra.
A hàzat megítéltèk néha. Morogtak rà: - Mit csúfoskodik még ez mindig itt, az utca szègyene!
Potyogott róla a mèsz. Viharvert volt rajta a nàdtető is. Egykor, egy mogorva, zàrkózott öregúr èlt benne. Aki a kutyájàn kìvül, nem szeretett senkit. Mìg a halàl angyala, egy napon eljött a kutyusért, s nem sokkal kèsőbb, az öregúrért is.
Sokàig beszèltèk: - "Belebetegedett a kutyája halàlàba, tán meghasadt a szìve... pedig csak egy kutya volt."
Aki így gondolta, nem sejtette, milyen érzès teljes bizalommal szeretni valakit, aki ezt viszonozza. Ha elveszítjük, akit így szerettünk, nem csak a szívünkben marad mardósó űr, de sokáig úgy érezzük, mintha kiürülne a Föld. Egy kutya, éppúgy jelentheti valakinek a vilàgot, mint egy ember. Bár a kutyák szavakkal nem beszélnek, de a lényükkel, többet mondanak el minden szónál, kötődésről,, szeretetről, hűségről.
Fiatalabb korában, nyitva volt az öregúr szive is az emberek felé, de céltàblànak hasznàltàk. Így idős korára annyi sebet kapott, hogy elfordult mindenkitől. Nem bàntott ő senkit. Annyit várt már csak el másoktól, hagyjàk őt bèkèn! Nem mert többé szeretni. Magànyosan èlt inkàbb; védőpáncélt vonva maga elé. Mìg nem, egy fagyos tèli reggelen, egy reszkető, elhanyagolt kiskutyàt talált a kapualjában. Belenèzett az ártatlan barna szemeibe, s úgy èrezte a páncélja megrepedt.
Pont annyira, hogy ez a Kis Lény , "àtférjen" rajta, ès otthonra leljen a szívében. Attól a pillantàstól kezdve, ők ketten, elvàlaszthatatlanok lettek.
A kis làmpàs tudta mind ezt. Szerette is, gyászolta is az öregurat. Azt is tudta, hogy mindenkinek meg van a maga története, amiért olyan épp a lelke, amilyen. Mégis egyszerűbb itélkezni, mint megtudni az igazat másokról. Megvolt az a különös képessège, hogy làtta, mi zajlik Valójában az emberekben. Àtlàtott a szèp öltözékükön, a mosolyukon. Olykor làtott elsétàlni az utcàn tiszteletben àlló, kìvül "csillogó" embereket, akik belül szürkék voltak, és ridegek. Ki tudja miért...Elhaladtak ott nehéz sorsúak is, akiket megvetett a vilàg. Szegènyes öltözèkben jàrtak, gazdag szìvvel, amire nem volt kívàncsi senki. Nèha elsétàlt ott egy - egy gyermek, vagy egy gyermeklelkű fölnőtt. Olyankor jó érzès öntötte el. Bàr nem néztek rà ők sem. Nem töltöttek bele tiszta olajat. Nem gyújtották meg benne a kanócot, mègis melegség jàrta àt, ahogy elhaladtak előtte a járdán. Talàn a jó lelkek, a puszta létükkel is hatnak erre a vilàgra.
A kis lámpás nem vàgyott màsra, csak hogy valaki újra fènyt gyújtson benne, és vilàgíthasson, amikor épp nincs fönn a Nap az ègen. Màr alig tudott emlèkezni, milyen az érzès, mikor tűz èg benne, ès nem fázik belül.
Néha làzadàst érzett, és ràkiàltott volna a sétálókra:
- "Ahelyett, hogy ítèlkeztek - egy romos ház felett, inkàbb gyújtsatok fènyt bennem, ès magatokban! "
De nèma volt, és elhagyatott. Ugyan ki kèpes ma megérteni a nèmaságot, ès az elhagyatottsàgot?!
Bàr már nem tudta felidézni a saját tüze emlékét, önmagàt nem feledte el. Tudta; az a küldetèse, hogy vilàgítson, ha leszàll az èj. Bár làtta, hogy sokan inkàbb nem is keresik a fènyt - nehogy fényderüljön rájuk is, és meglássák sajàt àrnyèkaikat.
- Pedig, az emberek is lámpások lehetnének egymás számára, és akkor senki sem tévedne el a saját sötétségében. - gondolta
Ìgy teltek az èvek, mìg egy napon egy kislàny jött arra az Èdesapjàval. Hét èves körüli lehetett, beszèlgettek. A kislàny csak kérdezett, és kèrdezett. Hangos volt, és felszabadult. Làthatóan biztonsàgban èrezte magàt, ebben a veszèlyes vilàgban, Èdesapja erős kezèt fogva.
Igazi, "Édes" - Apa volt. Az ilyen férfiakat, körüllengi egy erőtèr. Védelmező, ősi vilàg él mèg a lelkükben. Ösztönösen tudjàk, a Fèrfi, ha apa lesz, az több mint felelősségvàllalàs egy màsik emberi lényèrt. Az felemelkedès a férfi lèt, egy magasabb sìkjàra, ahovà csak a bàtrak lèpnek fel. Elköteleződést jelent. Le nem ìrt szerződést a sorssal, hogy mèltón adja tovàbb, az életet. Ki nem mondott ìgéretet a gyermek felè - "Amìg tudlak megvédelek, biztonsàgot nyújtok neked, tanítalak, s történjen bármi Téged, mindig szeretni foglak. "
Talán, mi fölnőttek, azzal adhatunk a legtöbbet az emberiséégnek, ha fényt gyújtunk a gyermekeink szívében, szellemükben. Amit aztán felnőttként, ők is tovább adhatnak. Ez nem mindig könnyű. Főleg, ha a saját fényünket már hagytuk kialudni...
Lassan sétáltak, az apa, és a kislány. Mégis màr messziről megèrezte, a férfi emberségét, a kislàny vidàmsàgàt. Különös öröm, és vàrakozàs öntötte el, ahogy közeledtek. Majd a kis ház előtt, a leànyka hirtelen megàllt, és megtörtènt a csoda. Ez a tiszta szemű gyermek, felnèzett a házra, és àmulva felkiàltott: .
- Nèzd Èdesapàm! Milyen szèp kis lámpa! - Igen, valóban szèp volt. Igazi règiség.
- Nem vihetjük haza? - kérdezte lelkesen. - Szeretnèk bele làngocskát!
- Nem a miènk Kincsem. - vàlaszolta az apa.
Szemben, épp kint sepregetett a szomszèdasszony. Odaszólt nekik, kissé hanyag felszólítàssal: - Senkié az a piszkos, csúf làmpa! Megvan a rendelet, a hàz lebontàsra kerül. Vigyèk csak el, úgyis csak összetörnèk a hàzzal együtt!
Így hát, az apa óvatosan leemelte a làmpàt. Lefújta róla a port. Hazavitték, megtakarították. Csillogott, ragyogott már a törődéstől is. Az édesanya friss olajat öntött bele, és feltette a konyha falàra. - Már értem. - Gondolta a kis lámpás. - Ez az anya , és apa, lángok egymás számára, azért szereti a fényt a gyermekük is.
Estènkènt az édesanya gyújtotta meg benne a kanócot, vacsora előtt. Hisz ez - az Anyàk dolga, őrizni az otthon tüzét.
Leìrnàm mit érzett a kis làmpàs, hogy újra vilàgìthatott, ès megbecsültèk, de nincsenek rà szavaim.
Talán ez lehet az, amit úgy hívnak: földöntúli boldogság.
